A Titkos Labirintus - Agricola kertje

Alexander Agricola – francia-flamand szerző; élete nagy részét Itáliában, Franciaországban, és a Low Countries-ben (kb.a mai Benelux államok) töltötte; jelentős tisztségekkel, kalandos életét pestis-halállal fejezte be, 1506-ban. Fontos és bőkezű mecénások akadtak: Sforza hercege Milánóban, a Mediciek Firenzében, a French King’s Chapel vezetője lett, Burgundiában udvari kinevezés I. Fülöp alatt, 1490 körül már annyira híres volt, hogy gyakorlatilag főurak és hercegek versenyeztek érte, Nápolyból is megkeresték.

A Burgundi iskola hagyományaira támaszkodott, éppúgy, mint Josquin. 

Josquin des Prez-ről van szó, akit feltétlen meg kell említeni, mint a ’legnagyobb’  kortársat, akit úgy ismerünk, mint a Reneszánsz zenei fejedelmét. Ezt kicsit ma már nehezen értjük, meg azt, hogy a hozzáértők szeme miért homályosodik, ha róla van szó, de az talán jelez valamit, hogy halála után (1521) még 100 évvel is a nagy lantszerzők előszeretettel játszottak átiratokat miséiből. 

Fontos még tudni, hogy a központ a Német-Alföld volt, egyfajta kisugárzási centrum, innen áramlott a HighArt zene déli irányba, pl. Itália felé. Aztán lesznek majd évszázadok, amikor megfordul az irány, vagy párhuzamos mozgások alakulnak, de a Reneszánsz idején, ez a furcsa északi szél nagyon fontos volt.

Sokat alkotott; misék, motetták, chansonok, stb…. szinte minden műfaj, ami volt akkoriban. A kortársai nagyon nagyra tartották zenéjét. Akkor is, ha a korabeli leírásokban ilyenek is találhatók, hogy ez a zene egyenesen kínozta őket, nem értették teljesen, és hamar eltévedtek a labirintusban.

Mert Agricola zenéje - maga a titkos labirintus.

Ez most kicsit bonyolultabb, mint egy ügyes cím, vagy egy szimpla metafora. Tényleg így emlékeztek meg róla.

Ott kezdjük, hogy akkoriban a labirintus szó helyett az mondták, hogy kert. 

Daedalus kertje.

Emlékszünk?, ő volt Minósz király építésze, autóbusz-névadónk, Ikarosz apja, aki úgy rejtette el a bika-szörnyet, hogy egyetlen ajtót vagy zárat sem használt, állandóan nyitva volt az út, besétálhatott, akinek volt bátorsága hozzá, mégis zárva tartotta azt, amit nem lehetett toronyiránt megmutatni.

Agricola zenéjében is pontosan ez történik. A felhasznált bonyolult eszköztár felépítette az elágazó ösvények kertjét, melybe teljesen belemélyedni most nem kell, néhány érdekesség inkább.

Régi időkben járunk, sok, azóta kihalt hangnemről van szó, pl. a híres ’Church Modes’, a templomi módusok, a mixolydian és a dorian. Amelyeket egyszerre használt, valamiféle bitonalitást létrehozva. Ugyanakkor teljes volt a modális függetlenség a szólamok között. Gyakran érthetetlenül kicsi ritmus-motívumokból építette íveit  A disszonancia egy külön szisztéma szerint szerepel, nem keveset. A cambiata és a wrong beats majdhogynem kompozíciós eszköz volt. Ez erős ellentétben állt az akkori legitim megoldásokkal, amelyek a tiltott harmóniák eltávolítását szorgalmazták, és ahol a Szent Hexachord tisztasága volt a végső cél.

Az elkínzott kortársak végül meghajoltak nagyszerűsége előtt,

… megállapításunk szerint, ez a fajta elrendezés, teljesen oda nem illő, és egyáltalán nem megengedhető az égi [zenei] harmónia építésében, hacsak nem előre megfontolt és szándékosan létrehozott művészetről van szó.

Ez a kor azért igen messze esik visszafelé, óvatosnak kell lenni, aki nem ismeri, könnyen megriadhat. Ezt elkerülendő, ilyenkor az egyik legjobb módszer az átvezetés, amikor valami megkapót hallunk, ami igazából inkább elkap, megakaszt, odahúz. Ez lehet a szimpla szépség, egy harmónia, egy furcsaság, egy ritmus, egy színezet, vagy igazából bármi, aztán, ha megtetszett, az örvénnyel már haladhatunk beljebb, a labirintus belsejébe.

Ez a CD remek alkalom erre.

A Huelgas együttes régi szakember-gárda, óriási tapasztalattal, lelkesedéssel, rengeteg jó felvétellel.

Lemez be, első szám.

Ártatlan gregorián-féle kezdés, egyetlen taktus, aztán valami egészen más; annyira más, hogy legtöbb komolyzene kedvelő azt mondhatná, hogy ilyet még életében nem hallott, mert az egyik szólam marad továbbra is a kezdés szerinti, mintha oganum-félére váltana, de egy másikban a nők kitörnek, valahová felfelé, az ég felé, olyan a ritmus és a díszítés, hogy először arra kell gondolni, vajon miért tördelték szét ennyire nagyon a hangot… 

De a harmóniaérzet valami egészen rendkívüli lesz, szóval nagyon furcsa és nagyon felemelő egyszerre. 

Vajon ezt hogyan jegyezték le, akkor, amikor a kottának nevezhető valami olykor egy botanikus atlaszra inkább hasonlított? 

Aztán a zene még bonyolultabb lesz; a szólamok adott csomópontokon találkoznak csak, egészen komoly éneklési technikákkal a háttérben.

Kristálytiszta hangok; finom hhhhh fátyol a hölgyek hangján, a föl-le lépkedésük akrobatikus, atompontos, de mégis természetes, furcsa módon a dallam egyszerű szépége tűnik fel ebben az mérhetetlen komplikációban. Ez a sűrű ide-oda tekeredés, hogy a cantus firmust majdnem lehetetlen kibogozni a díszítések díszítéseinek folyondárhalmában, nem tévedünk nagyot, ha ebben a számban (az első 4 lesz ilyen) egy gyönyörűséges letűnt és soha-soha nem folytatott zenei oldalhajtást, az Ars Subtiliort azonosítjuk.

Aztán tovább, egyre beljebb, olyan struktúrák nyomára bukkanunk, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy  250 évvel Bach előtt vagyunk. A vége felé meg egyenesen úgy tűnik, mintha 300 évvel utána lennénk, kortárs megoldások hangulata veszít el minket teljesen.

Ez most tényleg komoly zene.
És annyira bonyolult, hogy tényleg csak a bejáratot tudom megmutatni. Nem egyszerű első hallásra sem, a hozzáértők számára aztán még rengeteg elágazás nyílhat.

És tényleg egy titkos útvesztő.

Sok régi katedrális padlóján találhatunk labirintus mintázatot. Ezek valószívűleg nem a minószi kultúra nyomát őrzik, hanem inkább a teremtett világ egyik legfurcsább képződményének szakrális erejét hirdetik. Valami, ami létező és pontos szabályok szerinti, de, amiben a dolgok elveszhetnek, eltűnhetnek. A képtelenség és a lehetetlenség kézzelfogható paradoxona, másfelől az emberi megismerés egyik analógiája.

400 évvel később sikerül majd matematikai módszerekkel leírni. Amelyek viszont az euklidészi matematikából kivezetnek, vagyis, a megfejtés, a titkos formula, az kézzelfoghatóan, tényleg nem létezik.

Talán ez vonz benne, hogy az ember mindig is szeretett eltévedni, a létező dolgokat nemlétezőnek hinni, és fordítva, úgyszintén…

Csak bátran, nyitottan.

Rakjuk csak körbe magunkat.

Megéri.










_____________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16

Cecus - A vakság metafizikája

Vannak lemezek, ahol a zene az jó, és tetszik úgy magában; vannak lemezek, ahol a helyzet jóval bonyolultabb, merthogy valóban tetszik, sőt, valami különleges többletet érzünk benne, de az igazi élmény akkor jön el, amikor rá tudunk hangolódni azzal, hogy legalább a kérdést megtaláljuk, amire a lemez válaszolni akar. 

Kicsit belemerülve a mögöttes filozófiákba és fejtegetésekbe. 

És persze magába a zenébe.

Ilyen lemez a Cecus.

Az évszám az 1500–as évek legeleje; a szerző, aki köré épül a lemez, Alexander Agricola.

Graindelavoix - az együttesről már volt szó, az olykor kiakasztó előadásmódjukkal egy nagyon makacs és szigorú ösvényt járnak, de pár éve egy egészen furcsa dolgot követtek el: egy eleve nagyon bonyolult fogalomkör metafizikai és zenei kapcsolatait vizsgálták, ez pedig a Caecus, a vakság.

A vakság, a vak ember – ma is számos sztereotip, olykor jogos fogalom és gondolat él bennünk; a késő középkorban úgy tűnik, ez más volt kicsit. 

Dupla sínen ment a megközelítés. Az egyik az volt, ami, mint fogyatékosságot, szimplán összehozta az idiótákkal és a hülyékkel, akik ott bolyongtak az kegyhelyeken és templomok körül, vagy jobb esetben, a ház előtt, egy padon ülve, várták, hogy valamelyik családtag vezetgesse őket. 

A másik vonal, ami most jóval érdekesebb, a vakságot egy speciális pszichikai és lelki kondíciónak tartotta. Egy állapot, amikor a külső látás helyett egy belső látás van, amelynek éppúgy megvannak a törvényszerűségei, az optikája. Amikor a panorámalátás látszat-rabszolgaságából kiszabadul az elme, és a belső utakon bizonyos harmóniákhoz más módon jut el. A belső gondolkodás más lesz, kicsit hasonló, mint a zenében, ahol az előadóknál mindig kialakul egy image, amely nem kép, amire a szemünk emlékszik, hanem egy másik kategória, ill. egy harmadik, valahol a kép és a gondolat között. Ezek mentén, pontról pontra, ill. láthatatlan vonalak mentén épülnek fel a dolgok, mondhatni az egész létezés. 

A memória struktúrája más lesz; más feladatokat is el kell lásson, amit a látók egyszerűen a szemükkel tudattalanul elvégeznek, cserében viszont ők (vagyis mi), csak erős koncentrálással tudunk felépíteni  sok olyan dolgot, amely amott eleve már áll. Furcsa módon egyetlen szó nem esik arról, ami alapvetően hiányzik nekik, legalábbis a zenével kapcsolatban nem, mivel ők is látnak, csak másképp, vagyis  ez az egész inkább úgy tűnik, hogy ’szokás kérdése’…

Ez azért nagyon szép hozzáállás.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy egyes középkori források a zene (akkori) eszköztárára következetesen mindig a színek szót, illetve fogalmat használta, a fordítás-kísérletek itt rendre megfeneklenek. A nyelv metafizikája itt kimondottan segítség: rendre felbukkannak hasonló szóalakok, ma már teljesen más fogalomkörre vonatkozva, de sejtetik, hogy a belső lényeg ma is ugyanaz, 

Példák?, ott a hangszín, a színezet, a tónus; vagy a kromatikus skála, amely színekre és hangokra is létezik. Az oktávra meg azt mondjuk amott, hogy okta. 

A ’színek objektivitása’ kérdésbe pedig a látók  egykettőre belegabalyodnak, mert az észlelések egyformasága semmiképp sem mérhető. 

Szó esik még régi, középkori miniatúrák vak-ábrázolásairól, ahol a zene/hangszer vagy valami tánc szinte mindig ott van a színen, a kromatikus intervallumok láthatatlan színeiről; 

Dürer képein a megrajzolt szél és hang lehetetlenségéről; a legendás vak hegedűsökről,  a reneszánsz perspektivikus térről és a vakság progresszív teréről, a monokromatikus színekről, a vizualitás és a hangok közti  tér jellegzetességeiről; a hangok és a mozgások/dimenziók közti egység megteremtési kísérleteiről. 

És még sok egyébről.

Az egyik legérdekesebb booklet, amit olvastam.

Sok idegen, néhány ismerős dallam;  páratlan előadásmóddal megbonyolítva; az atmoszféra, a különleges feeling nagyon erős. A késő-középkori, vagy a Reneszánsz polifónia, az egy alapvetően nem egyszerű zene, csak másképp, mint ahogyan később bonyolították a dolgokat. 

Bach itt minimum a Rubik kocka a sima fakockához, vagy nem, inkább a dobókockához, amit azért beleng a kis eseményszámú valószínűségszámítás hiábavalóságának misztikája és gyönyörűsége, tehát a komplikált befogadhatóságra még ráül az irracionalitás jellegzetes nemértem-de-mégis-értem homályossága, a dallamosság meg inkább valahol belül, ráadásul Agricola kifejezetten szerette a mozgalmas részletességet, az ellenpontokkal meg egyenesen akrobatikát csinált…

Szóval, ez így kissé riasztónak tűnik.

De nem az. 

Nem kell elszaladni.

Hallgatva a lemezt,  már a gyönyörű hangzás belesodor, belehúz ebbe az egész zenei világba. Aztán meg pont olyan lesz, mint a Balaton színe, minden egyes alkalommal más színű lesz a zene, a szigorú objektivitás szépen olvad. 

Meg amúgy, mi is történik, amikor zenét hallgatunk?, és esetleg csukott szemmel, mint ahogyan sokan teszik, 500 év után, akár egy operaházban, a nagyáriát hallgatva, pedig ott a sok díszlet…?

Meg amikor belső ívekről beszélünk, amelyet a szerkezet sehogyan sem támaszt alá?

Meg amikor a harmónia-érzet fokozódik, de utána a díványon félórákig csak körbebeszélni tudjuk, hogy igazából mi is történt?

A kérdések a lemezen, a válaszok pedig valahol belül…. szétszóródva a progresszív térben…..vagy a Mátrix függvényeiben, meg a rengeteg szúfi idézetben, ott, a filmben…? 

Vagy a Graindelavoix énekesében, ahol egyszer csak finoman beremeg a hang, mert tudja, amit mi is, pedig először halljuk, hogy a következő taktusban be fog lépni egy olyan gyönyörű basszusszólam, dobbal kísérve, hogy mint egy óriási gemkapocs, egyszerűen feltűz minket a mennyek kapuja elé, közvetlenül, hogy beleshetünk egy kicsit…?

Persze, értem, így lehet, érthetőbb:

Alexander Agricola. Született 1445-ben, meghalt 1506 augusztusában. Franko-flamand zeneszerző. Prominens személyisége a Habsburg dinasztia által létrehozott Grande Chapelle-nek. Az akkori összes fontosabb műfajban komponált. Szakrális és szekuláris vonalon is maradandót alkotott. 1500 körül igen sok műve volt elterjedve egész Európában. Hatása a későbbi szerzőkre igen jelentős….

Mindkét esetben, igazi különlegesség. 

A kicsit bátrabbaknak - feltétlen ajánlom.

A többiek...?

Ne álmodozzunk. Ők el fognak szaladni.

_______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Szépség-ápolás - Carceres zenéje

Ibériai eredetű régizenét hallgatva, és az eredetszálakat figyelve, legtöbb esetben felbukkan ez a kifejezés, hogy Cancionero; ezek tulajdonképpen daloskönyvek, gyűjteményei a korabeli népszerű dallamoknak és műveknek, illetve feldolgozásoknak.

A spanyol uralkodók, szinte kivétel nélkül, komoly udvari zenésztársasággal rendelkeztek, ennek a zenei kultúra szempontjából meghatározó hagyománynak talán az első megteremtője Kasztília és Aragónia, valamint Nápoly királya, Alfonso el Magnanim, a legendás Nagylelkű Alfonz volt, aki még valamikor az 1450-es években, vatikáni mintára lemásolta a pápai kórust és zenekart, így létrehozta a King Chapelt, odacsődítve Európa legjobb szerzőit és zenészeit, akik között flamand, német, itáliai és francia születésűek is szép számmal akadtak.

Ők aztán,  mint valami utazó nagykövetek, vagy inkább hosszújáratú vetőgépek, a fontos európai városok között ingázva, egy finom hálózatot hoztak létre, mely az európai zenét olyan magasra emelte, hogy ma is szédülünk, amikor felnézünk erre a tüneményre.

A fénykor folytatódott, tetőpont környéki egyik bástya, egy fontos kulturális vezéralak Aragóniai Ferdinánd volt, aki a Turia partján, Valencia függőkertjei között egy igazi csodabirodalmat hozott létre. 

Emlékszünk?, felesége, Kasztíliai Izabella támogatásával indultak útra azok a hajóhadak, amelyek felfedezéseikkel Spanyolországot világbirodalommá tették, Ferdinánd személyisége és zeneszeretete pedig hozzájárult ahhoz, hogy az arisztokrata körök messze földről jöjjenek megcsodálni és élvezni kertjeit, virágait, festményeit és legfőképp koncertjeit.

Kultúrmecénás, ma valami ilyesmit mondanánk.

És ettől volt erős Spanyolország, nem pedig a sok katonájától meg hajóhadától.

Ebben a környezetben élt és alkotott Bartomeu Carceres. Életéről gyakorlatilag semmit sem tudunk, viszont néhány műve, különböző daloskönyvekben fennmaradt; ezeket fogta össze Jordi Savall egy lemezen, 1990-ben, amely azóta legenda lett. Annyira, hogy az eredeti Astree kiadás beszerzése manapság gyakorlatilag lehetetlen

Az AliaVox aztán a 25. évfordulójukra kiadott egy négylemezes díszkiadást az AliaVox Heritage keretében,  egy 625 oldalas booklettel, ejha, és az egyik CD pont ez a Carceres lemez, és ráadásul SACD-n, mekkora gyönyörűség…

Néhány track gyakorlatilag megakaszt. 

Falalalanléra a cím; hogy mi is ez?, kicsit nehéz behatárolni, elég egyszerűnek tűnő hangutánzó frázis, de ha megpróbáljuk kiejteni, a pszichénk ritmusba kényszeríti, vagyis már zenél a szó maga. Mármint most is, a 21. században, Beethoven, a Felkelő Nap háza meg Stockhausen után, ez azért érdekes. 

Ráadásul ttt egy olyan furcsaság történt, amely pár száz évig még szokásban marad, vagyis az utca porából beérkezik egy dallam, kap egy szakrális szép szöveget, egy bonyolultabb hangszerelést, és mehet az egyházi ünnepi dalok közé. A dallam igen erős, szinte kínálja magát a többszólamúság; Savall végigvezeti az énekszólamokon egyenként, csoportokban és együtt, a kíséret is mindenféle variációban, az egész, mint egy szövőszék, azonos sorszám és távolság, de bonyolult és gyönyörű minták jönnek ki belőle.

Aragóniai Ferdinánd  idejében a Karácsony egy különösen kedvelt ünnep volt;

No la devemos dormir egy szép karácsonyi éneknek indul, kicsit olyan himnuszos, kb  Jertek, virrasszunk kezdetű szöveggel, a végére az ünnepélyesség annyira áthatja, hogy ilyen emelkedettséget jóval később Monteverdi vesperásaiban hallhatunk; Montserrat Figueras hangja pedig olyan, hogy az jut eszünkbe, hogy ez itt most nem zenehallgatás, hanem egy találkozás….

Ez pedig a híres Con que la lavaré, egy kozmetikai jelentés a 16. századból, ahol a boldog nők citromos vízzel mossák arcukat, de a reménytelen szerelmesnek csak a könny jut…annyira népszerű volt, hogy kb. 350 évet eltöltött az ibériai slágerlistákon, ragyogása ma is teljes. Amit itt Savallék művelnek, az döbbenetes. A kíséret az egyszerű uniszónótól a pengetős diminúción keresztül a legszebb consort-jellegig tart; ahogy indul, az első versszak, az énekhang már káprázatos, aztán középtájon pedig:

Montserrat nagyon-nagyon ritkán mutatja így magát. Teljesen és totálisan intimszféra, szinte szégyellem megmutatni. Van valami furcsa rövid ölelkezés a gambával, a szemükben az a különleges fény, kicsit most beszűrődik, néhány másodpercig ugyan, a mi lelkünkben pedig ott marad a lenyomat.

Igen, megtaláltuk az egész lemez titokzatos középpontját.

Az utolsó track egy szinte fél órás ensalada, mi is ez a műfaj?

Most kivételesen helyes a magyar áthallás, valóban a salátáról van szó, amolyan egyveleg-féle, magukban és együtt is jól hangzó dallamokból egy csokor. Itt a kiindulás hét villancico, amely aztán mindenféle formát vesz fel, valóban, az elején tisztán beazonosítható a portugál Folia, aztán kissé olyan lesz, mint egy színház, amelyet egy komoly misztériumjátékból emeltek át a könnyebb deszkákra. Sokszínű és tarka hangorgia; mégis valahogy sokkal komolyabb lett, mint egy templomban felhangzó szertartás. A szöveg és a zene végig Szűz Máriáról, Jézusról, a hét pásztorról és a karácsonyi ünnepkörről szól, néhol sejtelmesen, aztán a 250 évvel ezelőtti Bölcs Alfonz cantigáihoz hasonló dallamokkal, olykor pedig egy szabadtéri komédiás sátor hangulatát adják, egészen pazar zenei alátámasztással.

Az egész salátástálon a mártás, finom olajkeverékekkel, ami strukturálja és összetartja az egészet, a tánc, itt egy igen régi itáliai pavane, egyenesen a valenciai palotából.

A végén egy egészen gyönyörű ima, így kezdődik, Gloria, Patri, et Filio, et Spiritui Sancto, felismerjük, ugye?, kijelöli a felfelé vezető ösvényt. A zenei megfeleltetés igen szépre sikerült; teljes határtalanság érződik.

Végighallgatva a lemezt, kicsit furcsa érzések is lesznek. Mert tudjuk, hogy akkoriban a betűvetés és az olvasás tudománya még nem terjedt el, faekével tolták a földet, a lapos Földet, viszont annyira magas esztétikai színvonalat sejtünk ebből az egészből, hogy komolyan elkezdünk gondolkodni azon, hogy ha ilyen zenéjük volt, akkor hogyan öltözködtek, milyen cipőkbe járkáltak, miket ettek és ittak, milyenek is voltak azok a függőkertek, hogyan voltak szerelmesek, és egyáltalán, hogyan gondolkodtak az egész világról meg a planétákról a fejük fölött…?

A válaszok szépen sorban, egymás után, ott vannak, belül, csak meg kell hallani..

Feltétlen, módfelett ajánlott.

_________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10