Vannak lemezek, amelyek nagyon tetszenek.
Vannak szerzők, akiknek zenéje annyira közel jött, hogy az már egyenesen érthetetlen.
Frescobaldi partiták és toccáták.
Tactus kiadás, eredeti lemez, részletes booklet.
Krízisperiódus zenéje, ezt olvasom a benne. Minden eszembe jutott volna, de az, hogy krízis, az pont nem. Inkább valami különleges folyamatosság és gördülékenység, így elsőre, és persze, harmónia, mindenek felett.
De akkor miért is ez a válság-megidézés?
Ahhoz, hogy ezt megértsük, vissza kellene helyezkedni az 1600-as évek elejére.
Nem fog sikerülni. Azért nem, mert az a fajta zenei beágyazottság, amely akkor volt, az nekünk egyszerűen nem megy. Mert túl sok minden történt azóta, amelyek viszont bennünk vannak.
Nem fog sikerülni. Azért nem, mert az a fajta zenei beágyazottság, amely akkor volt, az nekünk egyszerűen nem megy. Mert túl sok minden történt azóta, amelyek viszont bennünk vannak.
Mindenkiben.
Zeneileg is meg más-területileg is.
Tehát, innentől kezdve csak sejtések lehetnek, aránylag homályosak.
Így, célzottan, akadémikus-módon visszatekintve, innen, 2018-ból, persze látszik, hogy pont Frescobaldi idejére tehető az az átmeneti korszak, a ’válság’, amikor fordultak a dolgok, itt most a modális – tonális átmenetről van szó. Századokig a diatonikus mód sérthetetlensége volt, egy fix pont a zenei galaxisban. A hét módus, a hét régi hangnem szent egyenlősége, a Reneszánsz zászlaja alatt. Az, hogy a dúr-moll előretörés miért következett be, és a tonika-domináns távolság miért lett ennyire meghatározó, máig vitatéma. De az tény, hogy így a terc benyomult az Isteni Oktáv és a Tiszta Kvint helyére, és innentől a harmóniaépítkezés aránylag nagyot változott, a mai napig terc-szerű. vagyis teli vagyunk az édeskés terccel, mindenhol az van, egy terc-szennyezett korban élünk.
Ezt már most, annyira nem értjük, mintha a halaknak magyaráznánk, hogy ők a vízben élnek.
Frescobaldi partitáiban, ezek a fentiek, akkor, hogyan is jelennek meg?
Ha nem vagyunk zenetanárok, akkor, leginkább, sehogyan sem. A nagyon hozzáértőknek talán az lejön, hogy mindkét szisztéma tetten érhető, a booklet hosszan taglalja a skálakiosztásokat és a hangnemeket.
De, számomra, a lényeg, úgy tűnik, máshol van.
De akkor hol?
Vélhetően más lesz a válasz, mint a tankönyvekben. Ami, ráadásul, nem is válasz, inkább olyan tapogatózás-féle. Fogalmak, érzetek, esetleges asszociációk. Rezonanciák és különféle harmóniaérzékelések, átszűrve a saját ízlésen és saját zenei környezeten.
Vagyis a 'nem tudom' bizonytalan szinonimái.
A nagy homályból egy valami azért mindig előbukkan.
A szabadság.
Valami ezzel a nehezen meghatározható dologgal van.
Valami ezzel a nehezen meghatározható dologgal van.
Amikor hallgatom, ez mindig előjön.
Nincs ’előzménykényszer’.
Nincs meghatározottság.
Nincs séma.
Persze van séma.
De olyan, mintha az adott pillanatban születnének a hangok és a harmóniák. Bár erős szabályok alatt, tehát végképp nem szabálytalanul, mert ne feledjük, a Barokk születése körül járunk, mégis, úgy tűnik, hogy egy real-time alkotótevékenység van. Olyan improvizáció, amely úgy bukkan fel, hogy az a rész, amire hivatkozik majd, még nem született meg, sőt, ki sincs gondolva.
Igazi határtalanság.
Bele az Égbe.
Az igazi szűk keretekben.
Hogy is írta Saint-Exupery a Citadellában?
'Egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy kényszereim minőségében keressem szabadságom minőségét.'
Hát, ez nem egyszerű.
Vagy nagyon is az?
Ívek után nézelődve, igen, vannak; egy részük valóban nagyon rövid.
'… zenei megközelítése nagyon töredezett, a kicsi, éles frázisok képtelenek, vagy inkább vonakodnak komplexebb egészet formálni, inkább az új, kontrasztos ötletek rapszodikus burjánzása zajlik.'
Így a booklet.
Hát nem.
Nem töredezett, és nem kicsik, és leginkább nem élesek azok a frázisok. Inkább a központozás kissé szokatlan. Valóban kontrasztos ötletek vannak, de egymás mellett nemhogy megállnak, hanem egy nagyon különleges egészet adnak. Ez mindig is titok volt, hogy ez igazából hogyan zajlik. Akik kompozíciós tehetséget látnak benne, és taníthatónak gondolják, nem biztos, hogy tévednek. Én persze jóval bonyolultabbnak gondolom ezt, maga a cikk is ezért született.
A Reneszánsz idején, a festészetben találhatunk párhuzamot ezzel a nehezen megközelíthető jelenséggel.
Bruegel képe, a Keresztút.
Bruegel képe, a Keresztút.
Hogy kerül ez ide?
A kép egésze, a malom körül, teli van hintve mindenféle pici jelenettel, miniatúra-szerű aprólékos kidolgozottsággal. Furcsaság, az van, több is, mint elég, metafizikai beszűrődés szintén nem kevés, de a száznál több apró figura és történet egy nagyon szép egységben van, igen, a szépség feltétlen megjelenik, az Abszolút Szépség beáramlása simán áttöri azt a gátat, amit a normális értetlenkedésünkkel, az ábrázoltak miatt, építünk. Ilyen nagy számú részlet harmonikus elhelyezése rendkívül nehéz, majdhogynem lehetetlen.
Kevésszer sikerül. Itt mégis, mintha valami felsőbb erő segítene.
Frescobaldi zenéjében végig ezt a felsőbb harmóniát érzem. Valami jóleső nagyvonalúsággal lavírozik az ellenpontok vezetésénél, és igen, van fúga itt is, meg bonyolult hangnemváltások, de csak úgy, mint az olaj Brueghel ecsetjén.
Sergio Vartolo, az előadó. Bologna, a gyönyörű, furcsa-soktornyú város szülötte. Megörvendeztet minket ezzel a lemezzel.
És azzal, hogy teljesen a háttérben marad.
Nem az ő stílusán és előadói bravúrjain kell gondolkodni, mint a zongoristáknál.
Nincs beledúdolás 1955-ből, nincs MÜPA teltház., a lemez sem lesz legenda.
A zene az egyedüli középpont. A zene, Frescobaldi zenéje, amely igazából előzmény nélküli, és folytatása sem lett; a tanítványok és a későbbi nagy mesterek, mindenki másfelé kanyarodott. Állandóan hivatkoznak rá, de ezeket a különleges harmóniákat senki másnál nem találhatjuk elő.
Olyan harmóniák, amelyek a nagyon egyszerű és az igen bonyolult mintázatok rendszeréből épülnek, és szinte merőlegesen felfelé emelnek.
Ez az irány, egyedül ez számít, semmi más.
Ez az irány, egyedül ez számít, semmi más.
* * *
