Egy kávézás igaz története

Március első napja.

Tavasz?

A macska ül a radiátoron, nem akar kimenni, mint ahogyan szokott. Nézem a kinti hőmérőt, régi, higanyos, mínusz 5, hát, furcsa, ilyentájt, de nem vészes. Készülődök. A macska csak nem megy ki. De valami furcsa azon a hőmérőn, valahogy más szögben áll valami. Ránézek megint, hát elnéztem, mert az a mínusz 5 az mínusz 15 …

Elindulok. Brutál hideg. Riasztó. A temető mellett, különös zaj, mint amikor faág törik, az elhaltak csontjai roppannak odalenn a halálos fagyban. Sétálok lefelé a Lejtős utcán. Bár ez nem séta, inkább menekülés az azonnali fagyhaláltól, kétségbeesett kísérlet valami fedett és meleg hely elérésére. Az emberek minden ruhát felhúztak, mindenki morcos, minden csupa jég és hó. Szürkeség, kétségbeesés. 

És ha így marad? 

Mi a város közepén lakunk, lemezem van jó sok, de jó, ha egy darab konzerv van otthon, itt nem lesz nagy kitartás, azt hiszem. 

Árpád apánk, hogy nem lovagolt még  pár napot tovább, délebbre egy kicsit… 

Nincs öt perc, elérem a kávézót, de a lábam már alig érzem.

Kérek egy nagy, hosszú, felöntött kávét. Lány unott arccal adja, nem is néz ide, én igazán nem akarok semmit tőle, de közönye, mint az ostor, vág.

Leülök, nézek kifelé, a sivár jégkorszakba. Most hol a Global Warming?, egyszer megkérdezném.

Modern kor, nálam a laptop, Internet van, nézzünk valamit. Szeretem a pengetősöket. Lislevand meg norvég, ott is jó hideg lehet most. Beütöm a youtube keresőbe, valami kijön, nézzük, a kávé még amúgy is túl forró.

Valami tornaterem meg bordásfal?, nem, azt hiszem, inkább valami falikonzol a hangszereknek. Kicsi, régi, barokk gitár a kezében, valamit rövidet magyaráz, nem egészen értem, talán 'Tarantella'. 

Elkezdi.

Tisztán az az érzésem, hogy mondja tovább, szépen, érthetően, csak nem beszéddel, hanem a zenével, ezt viszont értem. Elámulok. Ez valami nagyon különös. Aztán olyat penget, hogy látom, hogy a laptop processzora nem bírja, mert túl gyors, kicsit lemarad a kép… Őrület, mit csinál ez az ember. 

Annyira tetszik, hogy az az érzés fog el, mint Howard-ot, amikor megtalálta Tutanhamon sírját, és ott a lyuk, lehet bemenni - itt is megy tovább a dallam, megy, egészen mélyre. 

Finoman vegyül a hang a friss kifli illatával. Kiderül, hogy egy Stradivari hangszer.

Hirtelen érzem, hogy valaki áll előttem. Felnézek, látom, a sor áll. A pultoslány előttem, lopva ránéz Lislevandra, aztán megkérdezi, hogy barna, vagy sima cukrot kérek-e a kávéhoz, ott a kezében mindkettő, meg hogy kistejszínt hozzon-e. Zavarba jövök. Nagyon gyorsan ki tudom vágni magam helyzetekből, de most egész másodpercek telnek, amíg megköszönöm, meg kinyökögök valami gyenge poént, hogy hagyja itt mindkettőt, mert napok óta kísérletezem a pepita variációval. Nevet, visszamegy, aztán csupa mosoly, ahogy kiszolgál.

Valami megváltozik. Jókedv ömlik szét. Az ajtónál kicsi torlódás alakul, mert udvariaskodás megy, hogy ki kit engedjen előre. A zene megkomolyodik kicsit, Santiago de Murcia finom variációi beleszőve a Tarantella ritmusába. 

Kilépek. 

Kisütött a nap. Március van, mégis. Óriási, hihetetlen, narancssárga verőfény. Az emberek továbbra is sietnek, de a szemekben pici szikrák.

Lehet, hogy a varázslóra hallgatott, lehet, hogy simán csak a lovakra, a nomád népek erre nagyon figyeltek.

Hideg van, tényleg.

De mégis csak jól tette, hogy itt bontotta ki azt a sátrat.

*         *         *

___________________________

Képek:

1-2

Missa Mexicana

A legenda szerint 1531-ben angyalok szálltak a földre, hogy felépítsék a várost, amelyet most  úgy hívnak, hogy Puebla de los Angeles, valahol Mexico City és Veracruz között félúton. 

 

Természetesen a Katedrális volt az első mennyei alkotás az épületek sorában. Szépsége lenyűgöző, 100 év elteltével pedig zenei gazdagsága meghaladta az odahordott arany díszítések ragyogását. Kicsit furcsa keverék lett; a spanyol Reneszánsz fénykorát idézi, de telve az Újvilág egzotikus színeivel és az Afrikából behurcolt rabszolgák ős-zenéjének nyugtalanító ritmusával.

Juan Gutierrez de Padilla.

1629-ben kinevezték a katedrális maestro de capilla tisztségébe; 15 évvel később, Juan Palafox y Mendoza érsek támogatásával létrehozta azt az együttest és kórust, 28 férfi, 14 fiú taggal, amely a leghíresebb lett szerte a spanyol fennhatóság alatt.

Padilla műveiben annyira visszanyúlt a reneszánsz polifónia eszköztárához, hogy ez innen egyenesen ódivatúnak tűnhet – ne feledjük, Európában már barokkot írtak, és Itáliában pedig az Opera aratta zajos sikereit – viszont mégsem volt avítt vagy unalmas, egyetlen másodpercre sem. 

Hogy miért?, mert teljesen más lett az Újvilág egyházi zenei szövete.
A mise alapja maradt a régi, a Szentírást itt sem költötték át, a zenei megfeleltetése is a megszokott, a több szólam bonyolultsága versenyre kelhet akár egy kései Palestrina-művel is. Viszont teljesen más keretbe került az egész: a liturgia hasonlatos lett a színházhoz, a hispán stage scenery beszivárgása igen erős. Ráadásul szekuláris, utcáról bekerülő melódiák adták a betétdallamokat, egyenesen megfogalmazott cél volt az, hogy a közönség érzelmeit felkeltsék, lábukba a mozgást behozzák. 

Mielőtt bárki szemöldöke felszalad, emlékezzünk arra, hogy pár évtized, és láthatunk ilyet a régi Európában is. Caresana miséjében a Tarantella teljes pompájában fog tündökölni, rögtön néhány évtizeddel azután, hogy lekerül a tiltott táncok listájáról. 

És még ehhez járul a contrafactum szinte állandó jelenléte, amely itt is új darabokat hozott létre meglévő mesterművekből.

Tehát a kavalkád teljes.

A lemez felépítése ennek megfelelő, egy igazi mexikói mise.

Andrew Lawrence King – neve egyet jelent azzal, hogy hárfa. Egy hardcore hárfa-szakértő és talán a legjobb hárfa-előadó a mai régizenében. 

A hangszerelés lenyűgöző, a szólisták között Clara Sanabras, olyan hanggal, mintha egyenesen beleszületett volna ebbe a zenébe. És ott lépked a szobában, nagyon erős jelenléttel, lévén a lemez SACD, csak kell egy jó lejátszó-szisztéma.

Az Ego Flos Campi, Padilla miséje az alap, amely az őshazából, Malagából származik, még a nagy utazás előttről.

Paródia-mise. 

Ez kissé félrevezető, mert szép nyelvünk itt olyat vett a hátára, ami nem oda tartozik, vagyis a paródia eredeti jelentése az utánzás, mindenféle humor vagy él nélkül, tehát Padilla régi, ma már elveszett motettákat dolgozott fel, ezek darabjaiból áll össze a mű. A szólamok új ellenpontokat kaptak, a tagolás és a ritmus is változott, most az a furcsa, sőt, elképesztő helyzet áll elő, hogy fekete Afrika letűnt nagy civilizációinak utolsó, ma már kifejthetetlen maradványa itt bukkan fel, a mai Mexikóban, egy colonial-katedrális Nagyhét alatti miséjének ritmusdíszítésében… az a döngő-pumpálás a hárfaszólam alatt, az tényleg nem hagy békén.

És az egészet körbeszövi a régi spanyol táncok újvilági inkarnációja, a Jácaras, eredetileg Xacaras, szöveggel és heti megújulással; Gaspar Sanz tabulatúrájából ismerős gitárdarabok és Ribayaz gyűjteményében lejegyzett hárfaszólamok. 

És nem maradhat ki a híres Marizapalos, a híres madridi színésznő románca sem, pedig lehet, hogy akkoriban már betegen és kolostorban sínylődött, de amelyet még ma is énekelnek az utcasarkokon, emlékezve arra, hogy királyok térdeltek a díva előtt, és egy egész operaházat kínáltak egyetlen éjszakáért….

Nyilván van hárfa variáció-sor, ráadásul pont erre a dallamra, Differencias sobre Marizapalos, telve kromatikus oldalléptekkel és áradó szépséggel.

Hogy mi történt a zenei, vagy akár a spirituális lényeggel, itt, Mexikóban? 

Az egyháztörténet jó nagy kanyarokat vett odaát Európában, északon a protestantizmus előretörése megállíthatatlannak tűnt, zenei lenyomata sajnos ma is meghatározó. Egy harmadik, vagy sokadik út szerint, a Spanyol Birodalom zászlaja alatt, itt, az Újvilágban nagyon erős keveredés történt, melyből az Egyház igazából megerősödve került ki, annak ellenére, hogy gyarmatosításról van szó, minden erőszakosságával együtt. 

Mert ez az olykor észvesztően tarka kirakodóvásár, ez a sok színes dallam, forma és ritmus, úgy tűnik, még közelebb hozta az igazi hitet és Jézus követését. Minden sokkal őszintébb lett. Nincs hömpölygő dagályosság. Nincs szigorúság és nincs a fúga kietlen művészete.
Igazi átélés van. 

És öröm, vagy akár bánat - valahogy jobban elhisszük az egészet. 

Hitelesítés történt – nyelvünk metafizikája itt igen szép. Mert hitelesek lettek. Mint azok a súlyok, amellyel beállítanak egy mérleget, hogy jól mérjen.

Mármint, hogy az igazat mutassa.

Pont, mint ez a lemez.

Feltétlen ajánlott.

_______________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Pók-pszicho-sztori: A Tarantella

Ez akkor valami pók, meg egy tánc – általában kb. ennyit tudunk az egészről.

Valóban, ez a két dolog furcsán összeköttetődött.

Lássuk.

Most szólok, hogy nem én tehetek róla… miről is?, arról, hogy most, olvasás közben, ha kicsit nem moccanunk, és figyelünk, nagy valószínűséggel 2 láb távolságon belül legalább 1 db. pók van valahol mellettünk. Vagy a székünk alatt; a padlószegélyben, a plafonon, a laptop belsejében, a konyhafiókban, a tükör mögött. A cipőnk talpán, a ruhánk korcában, a könyvespolc mögött. Vagy akár bennünk… egy ember élete folyamán tucatnyi pókot megeszik, mintegy véletlenül… na, ez jól kezdődik. És ne áltassuk magunkat, olyan nincs, hogy egy pók magányos legyen… van anyuka, apuka, tesók, rendszerint 15-300 között, valahol a közelben. Hogy tél van?, nem kifogás, mert velünk laknak, ők is fáznak, bejönnek a melegre. Ugye, milyen szép az ökörnyál ősszel? A végükön utazó pici pókok akár a sztratoszféráig is felemelkedhetnek, sok száz kilométert sodródva a légóceánban.

És ha szerencsénk van, akkor ez az egy szál pók a 60 cm-es körünkben kicsi, alig látható. Mert vannak szép nagyok – Magyarországon a keresztespók a legismertebb, aki dobott már nekik legyet, vagy látta az Alien valamelyik részét, az kb. képben van az étkezési szokásaikkal.

A messzi Itáliában több fajta él, ahogy haladunk dél felé, mondjuk. Nápoly vonalától lefelé, igazi nagy, egzotikus példányok is felbukkannak. Ilyen a Tarantula,  amely eredetileg a Lycosa Tarantula faj volt, később ez a név számos óriáspókra ráragadt. 

Erre is Tarantulát mond a gazdája:

Ahhoz, hogy megértsük, mitől is vált hírhedtté ez az amúgy rendkívül félénk nyolclábú, lépjünk vissza olyan bő 700 évet. Poros levéltárak mélyén, a rengeteg szemét és totálisan érdektelen sokezeroldalak között, egészen meghökkentő lejegyzéseket találhatunk.

Az emberek, ébren vagy álmukból, egyszerre csak felugrottak, heves fájdalmat érezve, mintha a méh csípte volna meg őket. Volt eset, hogy láttak a közelben pókot, volt, hogy nem, mindenesetre tudták, hogy ez a Tarantella. Kifutottak házukból az utcára, a piacra, nagy izgalommal táncolni kezdtek. Hamarosan mások is csatlakoztak hozzájuk, akik mint ők, épp most lettek megharapva, vagy az előző években, mivel ez a betegség soha nem múlt el végleg. A méreg ottmaradt a testben és újraéledt a nyári melegben. Csak a zene és a tánc volt hatékony gyógymód…*

Ez az egyik legkorábbról fennmaradt beszámoló, 1200–as évek, Dél-Itália, egy miről is?, valamiféle őrület, tömeghisztéria, ’táncdüh’, vagy valami egészen más volt, innen nem kideríthető; ma azt mondjuk egyszerűen, hogy tarantizmus. Északon, pl. Németországban, szintén végigtombolt hasonló járványok egész sora; ott, mintha az emberek, komplett falvak népessége egyszer csak meghülyült volna, és táncolva elindulnak, valahová, ők sem tudták, hová, aztán lerongyolódva, nyomorultul lettek prédái az éhhalálnak és az útonállóknak. A mai napig nem sikerült magyarázatot találni ezekre a foghíjas, de rendszeresen felbukkanó krónikákra.

Ami itt számunkra fontos, az a zene, amire táncoltak, a legtöbbjük elveszett, de Itáliában, a méregkiűző teljes pompájában fennmaradt, ő a híres-hírhedt Tarantella. 
Persze ne gondoljunk valami Bach-jellegű komoly fúgára, sőt, igazából semmilyen szerkezetre se, ez csak kb. 7 hang, 

nem is akkordsor,  hanem inkább egy futam, és szinte mindig mint  ’basszus-vonal’ szerepel, amire aztán mindenféle egyéb ritmus és dallam ráépült.

Egy finom alapverzió:

Voltak időszakok, hogy annyira elterjedt, hogy állami/egyházi vizsgálatok indultak; az 1600-as években, egy tudós jezsuita, Athanasius Kircher aztán komolyan és talán elfogultság mentesen megvizsgálta, hogy mi ez az egész diliház. Padre Athanasius sok dologgal foglalkozott: a piramisok, szobai vízpárologtatók és metafizika, aritmetika és bogártan, a napfoltok és az apokrif iratok; és zenélt is, ez fontos.
Nagyon furcsa dolgokról ír.

A Tarantula mérge bejut a test szöveteibe; nem csípésről van szó, hanem harapásról, ezt a szót használja; tehát egy nagyon rövid melankólia után egy fokozódó hangulat indul, amely az őrületig tart, egyre gyorsuló ugrálásokkal, tánccal, rángatózásokkal. A korabeli 112 nyomán megérkezik a detoxikáló team; itt most nem a mentők és a tűzoltók, hanem néhány szakadt zenész.

Most jön a lényeg.

Elkezdenek játszani, közben egyfolytában kérdezgetik, hogy milyen színű volt a pók. Mert van barna, fehér, vörös, sőt, zöld is. Most az ne zavarjon minket, hogy a Tarantula ezen színvariánsai ma már nem léteznek. Mindegyik szín más kúrát kíván, pontosan megvan a zenei ritmusmegfelelőjük; ha nem tudják, elkezdik a ritmus finom változtatásával szinkronba hozni a dolgokat. Ha esetleg két pók volt, az a halál… mert nincs két azonos szín, két méreg van, de ritmus csak egy lehet…. Vagyis megkeresik, ki mire rezonál.

Ez pontosan a sokat emlegetett Resonance, amely a zenehallgatást ab ovo lehetővé teszi; tulajdonképpen ma is ez történik, amikor lemezeket hallgatunk, és azt mondjuk, ’tetszik’, csak nem a pók csípett meg, hanem a dallam, vagy valami más, odabent.

Ez a furcsán emelkedő-ereszkedő dallam, különleges, melodikus, az egyszerre felkavaró és lenyugtató akkordsor rengeteg helyre beépült, annyira, hogy jó füllel hallgatva a legképtelenebb helyeken is felbukkan, vagyis egy Caresana misében, amikor az Egyház már levette a Tiltott Táncok bűnös listájáról, 

éppúgy, mint egy idióta joghurtreklámban, vagy egy Shakira dallam szól a rádióban, ami amúgy jó zene, vagy akár egy filmzenében, emlékszünk, ugye, Amelie-re,

szóval megy a zene, akármilyen, aztán a basszusdallamot figyelve egyszer csak rádöbbenünk, hogy igen, a ritmus kicsit más, de ez a basszusvonal, ez pont a Tarantella.

Tehát egyfajta zenei infekció, egy fertőzés, a zenei világ egészére. Beoldódott, felszívódott, a hangszerek fája felitta, sokszor teljesen el is tűnt. Látszólag, mert valami furcsa rezgést otthagyott. Ez persze azt is jelenti, hogy sok lemez készült erről a témáról, rendkívül jók, és megjelent néhány, úgymond, Tarantella-specifikus felvétel a régizene területén is, mint például ez a kettő, az egyik a régi generáció, a másik pedig a mai generáció zenei gondolatait tükrözik az egész dologról.

Ez az utóbbi lemez, amellyel a L’Arpeggiata annak idején szép örvényeket kavart; kaptak is mindenfélét, viszont ma már stabilan a kultlemezek között van.

Zenei megvalósítása annyira finom, hogy a méreg úgy hatol belénk, hogy észre sem vesszük; mert a Tarantella elrejtőzhet akár az osztinátó mélyére is, egy teljesen más dallammal az előtérben. Jó rendszerrel hallgatva néhány számban van valami egészen meghökkentő életszerűség; egy-egy szólam, vagy énekes belépése annyira meglepő és lenyűgöző egyszerre, mint amikor egy nyugodt vízből kecsesen kiemelkedik egy atom-tengeralattjáró…

Ezen a lemezen egy Ribayaz-féle gyűjteményből egy szép példa, az évszám 1677.

Mi is történik itt?, Andrew Lawrence-King hárfája szépen viszi a dallamot, a csípés megvolt, a dolgok mennek tovább, a zene amúgy igen jó; kb. bő 1 perc után a méreg bejut a központi idegrendszerbe, és helyrehozhatatlan változásokat okoz a ritmusban és a hangszerelésben: a szép hárfaszólamot a gitárok egyszerűen lerohanják, kiszorítják, a pulzust megemelik, őrületig felfokozzák, szívritmus-hiba, kiesik, majdnem kontrába beáll, aztán hirtelen vége…

Ezen a másik lemezen Paul O’Dette csak egy finom, kiteljesedő monotóniát ad, egy igen ártatlan kezdéssel, aztán a vége felé, szinte ijesztően; valami direkt késztetéssel, hogy álljunk már fel, csináljunk valamit..

Kábítószer? Totálisan. Minden méreg az, csak a dózison múlik. Éppúgy rezonál pszichénk valami ősi részére, mint a Tarantella-zenészek a pókcsípés tünet-rezgéseire.

Kár felporszívózni. Éjszaka visszamásznak rejtekhelyükre; már nem fognak bántani. Ezekkel a lemezekkel a csípés megvolt, a méreg halad a maga útján.

Az a méreg, amely őrült jó zenéket alkotott. 

Szó szerint.

__________________________________________________

* A táncjárványokról szóló részhez Grandpierre Attila írásai voltak a gondolatébresztők.

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15