Csembaló déli szélben - Javier Nuňez - Modo Italiano

A messzi Lisszabonból érkezett egy lemez, egy portugál barátom küldte; a CD 2700 km-t utazott, én meg kicsit úgy éreztem magam, mint Tengerjáró Szindbád egyik egzotikus vacsoráján, amikor a Fűszer-Szigetekről származó soha eddig nem látott különlegességet szolgálnak fel.

A cím Modo Italiano, és itt már jön is a csavar, merthogy a szerzők többsége nápolyi; de akkor mi ez a cím, hisz Olaszországban ugyan milyen stílusban játszottak volna? másrészt Itáliában volt pár olyan zenei központ, ahová Európa minden részéből érkeztek zenészek, pl. Velence, Ferrara és Firenze, tehát már sejthető, hogy az olasz módi egy sokkal összetettebb dolog, mint hinnénk.

Ha ránézünk a térképre, Nápoly annyira délen van, hogy Afrikából érkező szél ízlelhető a levegőben; ez karöltve az állandó napsütéssel és verőfénnyel, valami furcsa ragyogással tölti meg a szemeket, ezen keresztül a lelkeket, emlékezzünk a huszonéves suhanc-zsenire, amikor a szobánkban lévő, még becsomagolt napelemek elkezdik az energiatermelést, ha elindítjuk a Stabat Mater-jét…

Egy másik tényező pedig politika-földrajzi: a Nápolyi Királyság ízes falat volt mind a spanyol, mind az olasz, de még a Habsburg uralkodóház számára is; ekkoriban leginkább a spanyol uralom volt erős, konkrétan, az itáliai félszigeten lévő Nápoly Spanyolország része volt. Tehát Spanyolországban olasz módi.

A fentiek együttesen akkora befolyást adtak a zenei életre, hogy egy külön divízió, a nápolyi iskola jött létre, és ez a Neapolitan Music százévekre beleszólt a további zenei mozgásokba.

A csembaló manapság nálunk, a szép Magyarországon, visszaszorult sima continuo hangszerré; operákban, vagy kisebb-nagyobb zenekaroknál remek ütemtartást ad, hogy miért?, egyszerű, mert hangszíne alapvetően eltér a többi instrumenttől, úgymond kilóg, ezáltal nagyon kihallatszik, az üstdobos is tud figyelni rá, és pengetős lévén, mindig ugyanazt a hangerőt adja, bármennyire is püföljük; nincs piano és forte.

A siránkozás helyett most tekintsünk kicsit nyugatabbra, ahol a zeneakadémiák időben visszafelé kb. tízszer annyit merítenek; ott szép kultusza van a régi billentyűsöknek. Itt furcsa módon meg kell említeni Amerikát, a legendásan kultúra nélküli Egyesült Államokat, a kommerszáradatával és sok szemetével együtt olyan csembalóépítőknek ad otthont, hogy az ember egyszerűen levegőt sem kap, akkora gyönyörűséget teremtenek.

A régi Európában a Németalföldön lévő műhelyek voltak a legnagyobb cápák, ékszerszépségű darabok készültek; ma viszont mindenki kópiákon játszik, mert a csembaló egy érzékeny dolog, az előrehaladott kor a behangolhatatlanságot jelenti. A lemezen egy olasz Giusti másolat szól, az eredeti 1681-ben épült.

Javier Nuňez a madridi zeneakadémián tanult, egy teljesen más oktatási strukrtúrában; nyilván rengeteg Bachot játszott, és a Goldberg-variációk bizonyosan nagy kedvence, viszont itt nem állt meg, hanem tovább ment előre, vagyis a régebbi dolgok irányába haladt; megkerülve egy nagy csomópontot a francia barokkban, ott Scarlatti/Couperin neve a jelzőpont, de most a cél Itália és Nápoly, az 1600-as évek.

Mert endkívüli színvonalú zenei élet folyt akkoriban. Trabaci, Mayone, Valente, de Macque és sok más szerző, különböző tisztségekben, életútjuktól és szerencséjüktől függően szolgáltak fő-kórusmesterként; utazó zenei nagykövetként, vagy egyszerű zenetanárként. Menet a pékhez pedig lehet, hogy pont Caravaggio-t látták...A nápolyi alkirály előtt előadni bármilyen zeneművet, az nagy megtiszteltetés volt Európa-szerte. Szinte nem is volt olyan szerző, akinek életében Nápoly ne jelentett volna egy fontos látogatást, vagy pár év tanulást valamelyik nagy mestertől.

A bookletben ez a portré néz minket. Nem tucatarc. Kicsit még a neten nézelődve, aztán pedig ezt a lemezt meghallgatva, megalkotjuk a saját képünket róla. Fiatal, az új generáció. Valami más van a játékában, nem tudom azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb, mint a régiek, de más, pedig ő még nem a ’Z’.. Nincs a megszokott, nagy-sztár-etikett-pozőrködés, leül, laza, játszik, mert szereti. Úgy igazából. Tudja, hogy azért Spanyolországban ezek a szerzők a zeneértők előtt teljes pompájukban ismertek, a hallgatóság belső ízlésközpontja számos remek lemezzel van kitapétázva, de egy jó Scarlatti lemezzel akkor is nagyobbat kaszálhatna, (ott mondjuk ez 65%, nálunk meg 1000%) de nem, őt ez érdekli. Én ezt elhiszem. Néhány barátjának szól, mert úgy érzi, némelyik darabot bizonyosan nem csak szólóban játszották, segítsenek be egy-egy pengetőssel és ritmussal. 

Hogy mi lesz ebből? 

Hát az, hogy ki kell írnia, ahol a többiek is beálltak, hogy arranged, de mégis azt érezzük, hogy ez jóval közelebb áll a valóságoshoz, mint a szigorú kotta szerinti rizsporos játék, ahol feszesen ül a közönség is, unalomba és sznobizmusba menekülve, mert mi a frászt hallgassanak egy monoton és ismétlődő ritmuson, ahol nincs mit kisilabizálni, nincs bonyolult reneszánsz szólamvezetés vagy a fúga gyönyörűsége. Persze ez utóbbi aztán megjelenik még néhány számban, pl. Ascanio Mayone különösen kedvelte az ellenpontokat, de a hangsúly most máshol van, mert ez a kor volt az, ahol a táncok variációformái, a basso ostinato és a szabad improvizáció bekéredzkedett a zenei folyamba, ez volt a híres Nuovo Musiche.

Nézzük.

Indításnak egy nagyon szép Antonio Valente fantázia; először csak akkordsorok, aztán lassan gombolyodik egyre bonyolultabb ívek mentén a gondolatiság egy saját harmónia-elképzelés szerint. Aztán egy Romanesca variációsor, itt Nuňez megmutatja, mit is gondol igazán erről az egészről; az ismétlődések különbözőségével rések nyílnak meg a szövetben, ahová egészen mélyre beláthatunk, valahogy a végtelen felé, amely az irracionális matematika felé vezet, – és mindez gördülősen és a teljes szabadság megvillantásával. A későbbi billentyűs zenékből aztán ez a fajta határtalanság teljesen eltűnik; a mai, szonátákon és fúgákon nevelkedett hallgatóság egy részének pedig még ennek a belső vertikális horizontnak a létezése is kétséges, ők nyilván másban találják meg a gyönyörűséget, attól tartok, hogy ez az ajánló nem számukra íródott, mert ezt érezni kell, ilyenkor a szavak csak öltögetik a nyelvüket felénk…

Sok lemezen kisejthető valamiféle középpont; ami köré képzeletünkben felépíthetjük az egész albumot, és sok lemezen valamilyen érthetetlen számmisztikai okból a 7. track kiemelkedően jó. Itt sincs másként, sőt, a kettő jelenség most egybeesett.

Trabaci: Consonance Stravagante

Meghallgatva, két dolog érezhető, egyszerre és nagyon erősen: egyrészt a meghökkenés, a kromatikus disszonancia egy töredék másodperc alatt riadóztatja harmóniaérzékünket, másrészt a gyönyörűség áradata. Minél többször hallgatjuk, annál mélyebbre hatol. Ezt a furcsaságot a régizene előadók jó része azért kiszúrta, és némelyikük már 20 éve lemezzel emlékezett meg a hátukon futkorászó bizsergésről. 

Most szóló csembalón hangzik, szépen, egyenesen és nyíltan, tagonként és fekete billentyűnként felvállalva a skála szokatlanságát. Ne feledjük, ekkoriban a disszonancia alkalmazásáról külön traktátusok szóltak, remélem, emlékszünk még Gaspar Sanz vagy később Froberger zenéjére.

Erős Frescobaldi kedvelőként kettős öröm is ér: egy Capriccio zseniális előadása, itt Nuňez olyan, mint amikor benyitunk egy titkos belső kertbe, és ránk hömpölyög valami illatáradat, valamint néggyel előtte meg tudjuk hallgatni, hogy Frescobaldi kitől tanult, ki volt a mestere, honnan szívta az alapanyagot azokhoz az össze nem téveszthető, furcsa harmóniáihoz, igen, Luzzascho Luzzaschi-ről van szó.

Aztán még jó pár Trabaci, Valente, Salvatore, de Macque és Storace.

Mayone egy tracket kapott, egy szál toccata, amit viszont napestig nyugodtan lehetne hallgatni.

A záró darab egy összefoglalás a szabad zenékről: egy extravagáns Colascione merénylet, ezen már 1993-ban egyszer hanyatt vágódott a vaskalapos közönség, Lislevand Kapsberger lemezéről van szó, elmondták jazznek meg világzenének meg crossovernek, csak úgy áradt a butaság, pedig 1st class színtiszta régizene - Nuňez most szépen folytatja a finom hagyományt…attól tartok, nálunk a Zeneakadémián még jövőre sem lesz tananyag…

Fahmi Alqhai, aki most nem gambán, hanem ezen a furcsa, hosszú nyakú colascionén játszik, a művészeti vezetője a projectnek, Nuňezzel elég jól átgondoltak mindent, igazából még azt is, hogy miért kell ez a lemez egyáltalán: azt a zenei elhatározást tűzték ki, amit Luis de Narvaez 500 évvel ezelőtt, amit szálkás betűkkel odakanyarított két delfindíszítésű vihuela tabulatúra közé, miszerint, aki nem ismeri ezeket a zenéket, csodálkozzon rá, aki pedig jól ismeri, az még jobban csodálkozzon rá.

Az eredmény?

Szerintem sikerült.

Szerintetek?

______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11
 

A lepkés hárfás lemez - Mara Galassi

A Glossa egy független spanyol kiadó, régizenei területen ma a legjobbak között van. Ez a lepkés-hárfás lemez egy 2013-as újrakiadás a Glossa Cabinet sorozatban; amely eleve egy különlegesség, mert amellett, hogy a speciális artwork miatt jó kézbe venni, valahogy tükrözi a tulajdonosok személyes ízlését, vagyis az egész sorozat igazából egy privát ajánlat, egy szép mintakollekció a legszebb kelmékből.

Mara Galassi szabadúszó szólista, sok zenekarban és rengeteg lemezen találkozhatunk a nevével, amellett hárfaspecialista, kiterjedt kutatásokat folytat a hangszer korai történetével. Szóló hárfa lemez eleve nem gyakori, az 1600-as évek Itáliájából pedig egyenesen ritkaság.

A szerzők között találunk néhányat, akiket a jobban tájékozottak sem ismernek, és vannak olyanok, akiknek neve mára szilárdan beépült a köztudatba – most sajnos nem Magyarországra gondolok, mi még mindig fehér folt vagyunk a régizene térképén.

Első szám egy Fabrizio Dentice fantázia. Egészen finom zene; még a Monteverdi előtti generáció; de harmóniái teljesen illeszkednek a későbbi sodorba.

Nápoly, a Napolitan Music rendkívül erős kisugárzása észlelhető az egész lemezen, éppúgy, mint az egész XVII. század Itáliájában. Luzzaschi, Trabaci, Mayone, sorra feltűnnek a déli napsütés által beragyogott dallamok, 100 év után Pergolesinél is pontosan ez az érzésünk.

Egy lejegyzés, amelyhez csak egy név tartozik, Pietro Paolo Raimondo, évszám nem maradt fenn, ugyanabban a poros templomi kottatárban találták, ahol híres nápolyi szerzők dokumentumai enyésztek, a dallam viszont most is élő, Cassandra, ez a cím, egyszerűbb szerkezet már nem is lehetne, tökéletes kibontásokkal - állandóan visszaléptetek erre a track 8.-ra, valami furcsán erős vonzerő érződik benne..

Persze nem maradhatott ki Kapsberger és a Toccata Arpeggiata sem.

Különlegesen finom előadás; kicsit más megközelítés, mint amelyeket eddig hallottunk; a hangszer nagyobb lehetőségei az egész horizontot kiszélesítik; ne feledjük, ez egy lantmű, barokk lantra, hárfaszerűen játszandó, ez volt Kapsberger címbeli utasítása, most teljesen hárfaszerűen szól, mert Galassi egy hárfa-tálcán adja át nekünk…

A bookletet lapozgatva nagyon furcsa dolgokat találunk. Van egy pontos tracklista, aztán a szokásos értekezés a korról, a hangszerről és az előadásról  -  teljesen hiányzik, helyette 11 levél Lucretia Urbana nápolyi hárfa- és lantjátékos tollából, 1584-1614 közötti keltezésekkel, igényes fordítással.

A levelek kimerítő változatossággal szövik át a lemezen lévő zenéket – óriási ötlet ezeket átemelni egy CD kísérőszövegébe.

Szó esik Giovanni Leonardoról, aki a hárfa mestere és órákat ad Duke Alfonso udvarhölgyének, Laurának; Lucretia is szeretné mihamarabb elkezdeni; Leonardo pedig igen kövér, lovagolni nem tud, ezért kéretik egy sedan az utazáshoz Nápoly és Ferrara között.

Koncertbeszámoló alkonyati zenélésekről, lelkendezés a kedvenc lantosról, Dentice-ről; firenzei és velencei útibeszámoló Venosa herceg kíséretében; új, Sulmonában készült hárfa próbája, mely dupla kulcsai és furcsa húrozása ellenére nagyon jól szól; látogatás egy vesperáson a nápolyi Nagyboldogasszony templomban, ahol a legjobb zenészek gyűltek össze, mint Trabaci, Mayone, Luzzasco és a nagy hírű Gesualdo muzsikusai.

Aztán egy hosszú-hosszú beszámoló a mantovai tartózkodásról és Signor Monteverdiről, az 1607-es királyi esküvő alkalmából bemutatott komédiáról, melynek címe ’Orfeo’, a kényelmetlen színpadról és a soha nem látott  mennyiségű hangszerről, mely között számos 'French-style' viola is volt, az ismerős nápolyi hangszerelésről, amikor egy finom kórus szólal meg dupla hárfa szólammal Kharon és Orfeo dialógja alatt.

Leírás a későbbi Arianne operáról, amelyre Signor Claudio azt mondta, hogy a szívét odaadta, a furfangos színpadi technikákról és az öltöztető mesterekről, az ijedelemről, amikor a fő díva, lady Caterina lebetegedett, és két napig nem találtak helyettesítőt, aztán végül lady Florinda úgy énekelte Arianna lamentóját, hogy az összes hölgy sírt a nézőtéren, a férfiak meg zavartan köhécseltek.

1612-es keltezésű levél római tartózkodásól, ahol épp Signor Frescobaldi kíséri énektanulása közben, a Ferrarában szolgált zeneszerző és orgonista; két hónapja sincs, amikor először játszott Rómában, több, mint 3.000 ember hallgatta; egy másik koncertről is szó esik, ahol az előadó Signor Alessandro Piccinini volt egy teljesen új és hosszú nyakú lant-féle hangszerrel; aztán a múlt héten végre sikerült Signor Kapsberger játékát hallani, ő az a nemesember Velencéből, aki egy furcsa új stílusban játszik, bár végtelen finomsággal bánik az ellenpontokkal, harmóniái igen szokatlanok.

Az utolsó, Firenzében kelt levelében immár a Mediciek szolgálatában pedig arról ír, hogy van egy igen-igen rossz természetű zenész, Signor Caccini, aki egy új éneklési módot tanít, ez az 'affectionate', célja visszatérni az ancient énekléshez, ahol a zene híven imitálja a szöveg legkisebb rezdüléseit is, együtt mozog vele. Mostanában signor Caccini a veteményesét túrja, állandóan az új operáján gondolkodik, és beszélik, hogy tömlöcben is volt egyszer…

Aki bírja az angolt, érdemes belemélyedni ezekbe e szerteágazó leírásokba. Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy így megőrződött ez a levelezés, hogy mennyi háborút és tűzvészt és selejtezést túléltek, aztán kiderült, számomra eléggé későn, hogy csak a VII. levél egy részlete eredeti, az összes többit Mara Galassi írta….

Ez egy nagyon-nagyon kedves dolog. Soha nem találkoztam még ilyennel.

Módfelett ajánlott.