Les Barricades

 

Szép kiállású lemez érkezett a minap. 2020-as kiadás, ismert zenék, billentyűsök, aránylag ismeretlen előadók, valami friss dolog, remélem. Celofánból ki, szagolgatom, tapogatom. Igényesség, odafigyelés látszik. Vastag lapok a bookletben, különleges hangulatú képek. Két, max. 30-as srác, állnak a tarlón szépen. Meg ülnek egy nagy fa tövében.

 

Aztán belehallgatok. Legalábbis úgy indult a dolog. Aztán meg ki sem jött a lejátszóból aznap.

Hogy milyen?
Már az első másodpercben megérint. Valami ragyogás-féle, valami belső nyugalom, egy tökéletesség nyugodt tolmácsolása.

 
Az előadásmód nagyon különleges; valami, amit a belső ráközelítés különbözősége ad ki, amely megkülönbözteti a többi, amúgy kiváló felvételtől. 

Hosszas gondolkodás, és hosszas direkt nem-gondolkodás után oda jutottam, hogy ez a különbözőség, ezen a lemezen, ez most egyfajta életkori sajátosság lehet.

Mert az, hogy az idősebb kor, az az érettebb gondolkodást jelenti, az előadóművészetben főleg, az nem vitás. Viszont, ha visszaidézzük Simone Beauvoir gondolatait ’Az öregség’-ből, akkor talán árnyaltabb képet kapunk. Hogy az idősödés, néven nevezve, az öregedés, a inkább a hanyatlást jelenti, nem csak testileg, hanem leginkább metafizikai értelemben: a rutinba való belesüppedést; a sablonosodást, a kockákba való akaratlan belehelyezkedést, a kialakult személyiség, a saját stílustól való elszakadás képtelenségét. Vagyis, az összes bejövő, színes és végtelen változatosságú kaleidoszkóp-szikrát, amely a külső világból szembe jön, azt a saját, megszokott, unalomig ismert darálónkon nyomjuk át. 

Ez így megy, egyfolytában, nincs kegyelem, nincs kímélet.

Itt, amikor ránézünk a képekre, és a videóra, szinte megüt a fiatalság, az az illékony pára, ami a fentiek totális ellentéte.

Mert még minden lehet. Ez a lemez most csak egy pillanatnyi vélemény. Egy olyan állásfoglalás, amelyhez még nem kell tartaniuk magukat.

Nem kell.

Nincs ketrec.

Nincsenek még belekozmásodva.

Jövőre, ha netán egy Bach lemez jön ki, vagy Stockhausen átiratai, vagy a jazz világában maradnak végleg, semmi, de semmi probléma nem lesz.

És ez a szabadság maga. És ez az, ami engem lenyűgöz.

Nem tudni, mit hoz a jövő, mit hoz az ő jövőjük. Lehet, úgy lesznek, mint Savall, aki én nagyon szeretek, a fél blogot teleírtam a lemezeivel, de aki tavasszal kiállt egy 30. évfordulós Tous les Matins du Monde koncerttel, amelyet az égig dícsértek, hogy fú, micsoda nagy dolog, hogy még mindig, és hogy mindjárt 80 éves, és egyáltalán, - szerintem meg katasztrofális volt, vénemberek szomorú gyülekezete, akik megpróbáltak a 30 év előtti szikrákból valamit visszahozni, amúgy vigasztalhatatlanul és sikertelenül…

De most, nézem ezt a két fiatal srácot, és engedem magam belesodródni a zenéjükbe. Mert legalább annyira az ő zenéjük is, mint a Napkirályé, vagy Couperin-é, vagy Forqueray-é (forkjüré, így ejtik), aki, utóbbi, rendkívül lobbanékony természetű volt, és egyszer, a királynak is beszólt, és csak a befolyásos barátai mentették meg a kivégzéstől. 

Akinek zenéjében ott van ez a nyughatatlan természet, és igen, ez most nem a simogatós-érintős játékmódot hívja elő itt sem; de ahol az is érződik, hogy ’nagy szív’, vagy valami ilyesmi…

És olvasom a bookletet. Amely szintén egy teljesen más ráközelítés. Mert nem ott kezdik, hogy mikor is volt a francia barokk, meg hogy ki volt Marin Marais, meg bla… bla…, mert megint, ők az új generáció, ők tudják, hogy ott a zsebekben, nem is a zsebekben, egyenesen a kézben az okostelefon meg a wikipédia, és másodpercek alatt lekérhetők az életrajzi adatok. Amelyek szárazsága és sokrétű fölöslegessége sokszor az el nem olvasást kényszeríti ki.

Nem.
Ők hirtelen arról beszélnek, hogy a regényekben meg a filmekben az ismétlések kerülendők, egyenesen fölöslegesek, a zenében viszont, ez a rondó-forma, ez konkrétan arra való, hogy ismételjék. Sokszor. Nagyon sokszor. Irracionálisan végtelenül. 

 

És az új ismétlés, az új verzió, mindig picit befolyásolja az előzőt, a múltat, amelyről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy lezárt és megváltozhatatlan. És hallgatom a zenét, és egész este ezen az egyetlen mondaton gondolkodom.

 

Meg hogy a zenei kifejezés, most, az maga a hangszerük. A dolgok hogyanja. És az ismétlődés áramlásával győznek meg minket, semmint szavakkal. Az szépség és az élvezet filibuszterei. És hogy az új gondolatok folyamatosan lökdösik az elődjüket, így őrizve meg az egész felépítmény szükséges bizonytalanságát.
És a zene az, amely lehetővé tette, hogy olyanná váljanak, amilyenek. És ugyanakkor ösztönzi őket arra, hogy folyamatosan kérdezzenek.

Hogy éppen kinőttek harmincévesen a pattanásos kamaszkorból, és hogy képesek mégis ilyeneket írni?

Persze, a válasz lehet az, hogy Rondeau ő Blandine Verlet tanítvány volt, Dunford mesterei pedig Hopkinson Smith és Rolf Lislevand, igen ez sok dolgot megmagyaráz, de az, hogy a régizene, meg az én személyes ízlésem atomstabil horgonypontjait, hogy is mondjam,…. mit is csináltak velük, elhaladták?, meghaladták?, nem, itt vergődik kissé a nyelvünk, mert az idő, a kor, az ment tovább közben, tehát az összevetés ezért soha nem korrekt, szóval, hogy a nagy elődöktől ilyen alom bújt ki, ez több, mint örvendetes.
Mert az Early Music ’fogyasztása’ Európában túljutott a delelőn, de a minősége, űgy tűnik, még nem.

És ez az, ami igazán számít.

A zene?
Ez a Barricades, a cím, a Les Baricades Mysterieuses, 1717-ből, Couperin gyűjteményes billentyűs kiadásából. Ismert dolog, nem véletlenül. És ismeretlen is, mert már a címnél elakadunk. Miféle sorompó, miféle barrikád lehetett itt? 

Teoretikusok serege próbálta megfejteni, hosszú évtizedeken keresztül, eleddig, sikertelenül. Hogy sokan pedagógiai célzatot sejtenek benne, hogy a ’hang és a lendület elegáns felépítésének gyakorlatai’, lehetséges. A tagolás és a ritmus különlegessége is tagadhatatlan, hogy ’a négy rész állandóan változó dallam- és harmóniaváltozatot hoz létre, kölcsönhatásban és átfedésben a különböző ritmikus sémákkal. A hatás csábító. Csillogó, kaleidoszkópos és olyan szonikus megjelenésű, amely a fraktálmatematika  képeinek előrejelzését jelentette évszázadokkal azelőtt, hogy léteztek volna.’ – kerülgette ezt a furcsaságot a Guardian kritikusa, 2010-ben.

A Napkirály udvartartásának zenei extravaganciája, a szinte érthetetlen ’kiugrásuk’, bármelyik szerzőt is nézzük a lemezen, mindig érezhető. Nem véletlen, hogy de Visee, Marais, D'Anglebert, Couperin és Forqueray instrumentális darabjai egy füzérre kerültek, egy-egy Lambert, Charpentier és Rameau színpadi remekmű-részlettel.
Magas minőségű az artwork, jók a youtube videók, de csak hallgatva is átjön valami végtelen finomság. A billentyűk simogatása, itt, a zongorával ellentétben, nem a pianó szokott csendességét, hanem azonos hangerejű megszólalást eredményez, de valami olyan elképesztő felhangbőséggel, amelyet nagyon ritkán hallani.

Néhány kezdésnél, az első akkord után, az a leheletnyi szünet, az olyan, mintha a külön figyelmünkbe ajánlaná az elkövetkezőket, vagy, mintha mutatná, hogy nézzétek, ez micsoda gyönyörű hangszerhang.

A lant és a csembaló együttes alkalmazása, az is szokatlan és bátor dolog. Milyen szép a nyelvünk, nem?, mert együttes, egyidejű, igen, de ’együttest’ alkotnak, egy olyan együttest, ahol az a nagyon furcsa dolog lesz, hogy a kettőjük összessége, az jóval több, mint a kettőjük összege. A titkos differencia, amely képződik, amely túl van minden szokott matematikai megközelítésen, sőt, tagadja, az adja a lényeget, a kapcsolat lényegét. A titkos viszony, a reláció-többlet, a ki nem mondott szándék, amely a világot előrefelé viszi. 

Hogy is mondta Sainte-Exupery?, hogy a deszkák és szegek és vásznak és kátrány és kötélzetek és az őgyelgő mesteremberek esetlen halmából, egyszer csak, felépül egy gyönyörű vitorlás hajó, amely büszkén szeli a tengerek habját.
Mert mögötte van a Gondolat.

A hangminőség káprázatos. Miért? Forgatom a bookletet, nem nagyon értem, mert az Erato, egy átlag jó kiadó, de nem különösebben ügyel a szűk réteg audiofil hallgatóság elvárásaira. Ma pedig főleg nem szempont, hogy egy 10k $ árú SACD játszóba kerüljün a lemez, a felhő alapú tömörített fájl-lejátszások minőséggyilkos korában. Aztán, a nevek között meglátom, hogy Hugues Deschaux, igen, ő a hangmérnök, és persze, akkor már értem, hogy az (ex)Alpha hangmérnök-zsenijének keze nyomát hallom ezen a lemezen; aki makacsul tartja a toronymagas nívót, ma is, aki művészi tevékenységnek gondolja a fevételkészítést, és aki tudja, hogy lesz, aki erre különösmód figyel, aki ezt meg is hallja.

 

 

Aztán a Barricades még sokszor visszakérezkedett a CD játszóba.
Hallgatom. Valami különös érzés kerülget. Hogy a Mátrix majdnem-végtelen, szétszórt és a rendezetlenség felé húzódó esemény-gomolygásainak mélyén, közepén, vagy szélén, mindegy is, vannak bizonyos csomópontok, ahol pont minden összejön, az alkotó szándékok és a szebbé-tenni-akarások együttes maximuma olyan csomópontokat alkot, amelyek létezése igazából összetartja a Szférákat, anyagiasulnak, mint egy-egy kristály, esetenként megjelennek a látható világunkban is.

Igen, itt van, itt tartom a kezemben.

*         *         *

 

_

___________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17