2020. október 16., péntek

A Legkisebb Királyfi - Az organetto






Kezdjük visszafelé.
Orgona. A hangszer. 
Mi jut eszünkbe?, hát legelőször, hogy nagy és bonyolult. Igen, annak idején azt tartották, hogy két igazán bonyolult szerkezet van a világon: a gőzgép és az orgona.



Aki belenézett már egy nagy orgona hangszekrényébe, annak ez nem is annyira túlzás. Több manuál, tengernyi regiszter, és az ezekhez tartozó milliónyi síp. Az ötméterestől az ötcentisig, mindenféle. 



A vezérlés, a 'traktúra', az ma már legtöbbször elektromos, a régi mintájú mechanikus orgonák finoman kivezetődtek a rendszerből, akkor is, ha számos, szépen restaurált, vagy régi módon épített új orgonát mutatnátok, hogy itt van, jó, igaz, de a rengeteg orgona, amely pl. Magyarországon, vagy a világon létezik, azok között az arányuk igen csekély. 




Tehát, itt lenyomom, ott, messze pedig megszólal a síp. A regiszterváltás is elektromágnesekkel történik. A légbetáplálás szintén mesterséges, automatizált rendszer tartja a kellő légnyomást.

A hang, hogy milyen?, hát, ordít, visít, harsog és bömböl és mennydörög, iszonyú nagy hangerő keletkezett, akkora, hogy a templomokban a hívektől biztonságos távolságra kellett helyezni, tehát, végleg felköltözött a karzatra. 




A sípok és regiszterek  száma horribilis mód megnőtt - más területen pedig érzékeny veszteségek keletkeztek. Pl. a billentés lehetősége végleg megszűnt, gyakorlatilag egy légsípos szintetizátor lett. Mélység és intimitás, lágyság és finomság, ezek egyike sem jellemzi az orgonát. A komponisták beálltak ennek a szörnyűséges gépezetnek az abrakolására: zseniális művek tömkelege riasztja el a finomabb lelkű hívek többségét.

 

És ez nem volt ám mindig így.
A templom-rezegtető gigantomán szauruszok egy teljesen normális, emberléptékű, szoba-hangszerből keletkeztek, vagy inkább mutálódtak, leginkább kontra-szelektálódtak.

Hogy akkor ez az orgona- 'pozitív'?, melyet igen sok zenekar alkalmaz a mai Early Music birodalmában?, hát, az már egy igen finom dolog a templomi szörnyetegekhez képest, de van egy olyan hangszer, amely tényleg maga a kezdet volt.

 


Az organetto. 

Amolyan kicsi, ős-orgona-féle. Igen régi, a 12.század környékén már használták, a fénykora a Trecento volt, az 1500-as évektől pedig fokozatosan eltűnt. Egy, vagy két sor síp, billentyűzet, és a másik kézzel pedig a játékos maga fújtatott.




Képeken, ábrázolásokon fennmaradt számos fajtája, és szerzőt is ismerünk, akinek ez volt a specialitása. Igen, Francesco Landini-ről van szó, Firenzében, Petrarca köreihez egészen közel.


 

Lemez, az viszont nincs túl sok; nem nagyon maradt fenn működő hangszer, úgy kellett újra kitalálni mindent... hiába az űrtechnika, de egy festményről megsejteni a belső felépítést, az nem egyszerű manőver.

A Ricercar 1998-ban jelentette meg Christophe Deslignes felvételét - azóta is hangzó középpontja ennek az instrumentnek.


 

Mielőtt belemerülnénk a zenébe, érdemes felidézni Deslignes gondolatait, nem csak az organettóról, hanem az egész téma megközelítéséről.

Amikor ennyire régi zenékről és ennyire régi hangszerről van szó, akkor nem tanácsos rögtön fejest ugrani a trambulinról. Zenei lejegyzések igen-igen foghíjasok, ráadásul némelyik inkább hasonlít egy botanikai atlaszhoz vagy egy furcsa mintájú szőnyeghez. A játékmódra vonatkozó előírások, ajánlások, valahol szétporlottak az évszázadok alatt. 

Mit lehet tenni?
Hogyan lehet egyáltalán elindulni?

 

Christophe egészen messziről kezdi. Azt mondja, hogy a helyes megszólaltatáshoz legelőször is az adott korba kell belehelyezkedni. Annak létformáját kell fejben helyreállítani. Valahogy rájönni, hogy az a társadalom hogyan tudott működni ideáljai és valósága között. 
Ez, a XX. század végéről rendkívül nehéz, legalább annyira, m
int egy bűntény rekonstrukciója. Sok dolog miatt, de a zenéhez alapvetően kapcsolódva, van egy különösen nehezen érthető, ill. átültethető dolog: ez a világnézet és az időfelfogás közötti kapcsolat, és annak változása. Arról a változásról van szó, amely az idő mérésével következett be. A ritmikai jelölések, ha voltak, hosszú és rövid egységek, de ez relatív rendszer volt, nem tudjuk, hogy melyik mennyit ért. A középkorban, amikor a másoló szerzetesek műhelye megkezdte a kéziratot, az akkor lett kész, amikor elkészült. Nem volt a mai értelemben vett időkorlát. Egy évszázaddal később abszolút időnk van, matematikailag kiszámítva, akár nagy egységek felosztásával, akár kis egységek hozzáadásával.

Ennek eszmei, és zenei jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni.




 

Aztán még beszél a hangszerről. Hogy mennyire élő dolog. Bizonyos zenei részek/egységek több teret, több levegőt kívánnak. Mások kevesebbet. Egészen pontosan, mint az élő beszéd. És ez most szó szerint értendő: ne feledjük, a fújtatás kézzel történik. Hangsúlyok vannak, kiejtések, dialektusok. Elhalkulások, elfúlások. Felkiáltások, csodálkozások, kérdések.

 Szóba kerül az improvizáció fontossága. Az improvizáció, igen, ami nektek, ha zenészek vagytok, egyenesen tilos, a kottától való eltérésért minimum várbörtön jár... Aminek hiánya a zenei gondolkodás kilúgozódásához vezet, és ami miatt szépen olvasó felnőttek vagytok, akik nem tudtok igazából beszélni, saját gondolatot kifejezni...



A lemezen nagyobbrészt anonim lejegyzésű, akkoriban általánosan ismert darabok szólalnak meg, és néhány Landini mű.



Lemez be.
Az enyhe előérzet, hogy ez az igen-igen szűk hangterjedelmű hangszerecske, azzal a néhány sípjával, inkább jó játéknak, vagy valami hangzó mellékletnek egy zenetörténet órára, mert azért egy teljes értékű klaviatúra, az már bocsánat, de legyen már, amúgy jó srác ez a Deslignes, de akkor is... ez az első másodpercben teljesen szertefoszlik.
Egészen meglepően helyes és teljes tónus. Egy ritmus kíséri helyenként, Thierry Gomar is gondolkodott egy jó hosszút előtte, hogy melyik hangszert válassza ehhez a különleges projekthez. És hogy ez sikerült vajon?, részemről, a válasz az, hogy 'teljes mértékben'. Vagy inkább az, hogy a kíséret 'szervült'. 


Vagy az a történet jut eszembe, amelyet egy bútor-restaurátor barátom mesélt, hogy javított egy antik kisasztalt, lábpótlás kellett, a négyből egyet neki kellett készítenie. Kigondolta, legyártotta, összerakta, átcsiszolta, fényezte, bonyolultkodott eleget vele, aztán visszavitte, pénzt felmarkolta, mindenki örült. Aztán rá egy évre, sok-sok egyéb munka lement közben, úgy hozta az élet, hogy egy kávéra betért a kisasztal gazdáihoz. Azon volt pont a kávé. Egy ristretto, Arabica. Negyed cukorral. És nézegette az asztal lábait. És nem ismerte fel, melyik a pótlás. Mondom, ezt nem hiszem el. Annyit mondott csak, hogy lehet, kevés volt a fény. Meg, hogy az van ilyenkor, hogy 'befogadták'.




Egészen-egészen különleges hangzás. A levegőztetés állandó változása nem szimplán dinamikai többletet ad, hanem egy folyamatosan alkuló, abban a pillanatban megszülető, 'real time' feelinget; ráadásul mindezt a hangmagasság minimális változása kíséri, amely, mint egy új díszítés, vagy inkább kifejező eszköz, belép a sorba.

És az a furcsa, hogy semmilyen riasztó, a megszokott, 'legalább Barokk' harmóniából kiesés nincs, nekünk, hallgatóknak, amely sokszor élvezhetetlenné teszi ezeket a régi zenéket. Valahogy becsomagolódnak a mai világban már idegen hangközök, megformálások, valami szépség-hártyába.

Van egy jó hosszú improvizáció, az Istanpita In Pro, ez egészen fenomenális. Egy meggondolatlan kormeghatározási kísérlet, akár a legszínvonalasabb mai kortárs zenéhez is besorolhatná.

 

A szóló organetto darabok pedig valami gyönyörűen lágy, kiterjesztett, ember-hangú fuvola hangzásához hasonlítanak, azzal a varázslattal kiegészítve, hogy minden egyes megszólaltatott hang, az teljesen önálló mikro-individuum, nem a légoszlop, vagy pengetősöknél, a húr rövidítése/hosszítása történik, hanem külön-külön síp szólal meg a maga egyedi, külön hangjával. Ez a 'belső multisruktúra', a csembalónál, ill. a zongoránál a mai napig fennmaradt. Meg a hárfánál.
Igen, a nagy orgonáknál is. Csak ott a hangzavarban, ez már senkinek eszébe nem jut.

 

Átvitel, üzenetet küldeni, mondja Christophe, mindig ott a lényeg. A 'right delivery'. A letűnt évszázadok mélyéről átadni a  .... mit is?, a zenét?, a harmóniát?, nem, itt valami fontos dologgal még többet is.

De mi ez a többlet? A jó régizenében, ez mindig az alapkérdés. 




A válaszhoz talán addig az egyetemes, belső létformáig vissza lehet menni, melynek felidézéséről szól az egész lemez. Melynek tisztasága semmit sem változott 800 év alatt.
Elfedődött, rárakódások borítják, labirintus-szerű furcsa elágazások nőttek ki belőle; olykor furcsa és kíméletlen képződmények próbálják két vállra fektetni.


De még mindig létezik, és örökké létezni fog.

Bizonyosságnak itt ez a lemez.



Módfelett ajánlott.

 

 

 

 *         *         *






_________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19