Csörög a telefon. Felveszem, valami túlsok-jegyű szám, ismeretlen, bemutatkozom, így tanítottak. Egy vastag hang mondja, hogy Heló Petör, így, eö-vel, meg hogy in five minute I'm there, meg hogy canwehaveacoffee?, egyszuszra. Mondom Yes, persze, gyere csak, come in, töröm a fejemet, ki lehet az, megyek a kapuhoz. Mire kilépek, már ott egy nagy monstrum Harley-Davidson, idegen rendszámmal, meg egy sík kopasz meglett nagydarab ember, fekete bőrszerkóban. De hisz' ez a Harald, Norvégiából...
Kézfogás, ropognak az ujjaim, megölel, ott úgy szokás, alig kapok levegőt, betessékelem, örülök neki nagyon, leülünk, kérdezgetjük egymást, rég találkoztunk. Igen, Harley-Davidson találkozó lesz a hétvégén, arra jött.
Nyomok egy jó kávét, beviszem, az asztalon ott egy lemez, egy CD. Finom a kávé, a lemez piros-bordós-barnás, azt mondja, hogy Norvégiából hozta, nekem, neki egy barátja adta, rögtön kettőt, így a másik most az enyém.
Miféle?, nézem, azt hittem káprázik a szemem, mert ez egy magyar lemez, ja, a barátja Budapestről hozta neki.
Nézem, forgatom, látom, hogy régizene, ibériai pont, de kedves ez a Harald, ismeri, mit szeretek, és próbálom szép-választékos-igeidős BBC angolul elmagyarázni, hogy nálunk milyen komplikált a helyzet, mert nincs képzés a Zeneakadémián, meg hogy itt kissé aggasztóan le vagyunk maradva, ezért a színvonal, a lemezeknél, hááát, az olyan,........ félbeszakít, azt mondja, ne izguljak már annyit, menjünk, hallgassunk már bele, szerinte excellent.
Mert a Harald is hifista. Meg zenerajongó. Kedveli erősen a metált, meg valami kimondatatlan norvég hard-rock irányzatot. Szép AC/DC gyűjteménye is van.
Meg szereti Sosztakovicsot. A nagy orosz zongoristák, ez még a gyengéje. Meg a Kékszakállú. Azt mondja rá, mi itt nem is tudjuk, mink van. Meg sok Bach is volt. Mostanában, mióta ide jár, persze már szélesebb a régizenei horizont.
Lemez be. Leül a karosszékbe, aggasztó ropogás a 135 kilójára.
A track number two, mondja, elkéri a távirányítót, beleteker, na, listen, Petör, és hallom, hogy ismerős a dallam, persze, ez a Belle qui tiens ma vie, de szeretem, aztán egy hihetetlen ügyes átvezetés a Rodrigo Martinez-re, igen, vakarom a fejem, mindössze ötezer hallgatás kellett, hogy feltűnjön az, hogy az akkordok lényegében ugyanazok... A hangminőség káprázatosan jó, az előadás meg hihetetlenül magával ragadó. Finom egyenes énekhang, és, amihez meg magyaroktól nem vagyok szokva főleg, improvizáció, ezerrel.
Igen, a lemez erre a dologra épül.
A bűvös szó jegyzi, hogy 'improvizáció'. Amely most épp száműzetését tölti a komolyzenében; menedéket a népzenében és a jazz-ben lelt. Amelytől az igen magasan képzett zenész is zavarba jön, amikor le kell térni a kottától. Az előírásoktól. Amikor saját gondolatot kellene kifejezni. Amikor nem az a cél, hogy minél jobban lejátsszuk a lélegzetvételt is szabályozó kottából kihámozható művet, hanem valami, ami feltétlen több. Amikor nem kotta-lejátszó-automaták, hangszedők fogják a hangszert, mint általában minálunk.
Külföldön kicsit jobb a helyzet a régizenében, de ott is felfigyeltek erre a kilúgozódásra, és ott megszülethettek legendás lemezek, amelyek ezt a kérdést járják körbe. Emlékezzünk csak Savallra, vagy az Improvisando-ra.
De minálunk, ahol annak is kell örülni, ha nagy nehezen Vivaldi kerül valahol repertoárra, meg ahol a Zeneakadémiára Savallt elhívják, a Musicalisches Opfert-t végigszenvedni, ott, ahol régizenei koncertek ab ovo erősen ritkák, az improvizációról, főleg a reneszánsz zenében, álmodozni lehet maximum.
Persze, a sivárság, a szárazság, mindig ellenhatást is generál. Mert van, aki szomjas. Nem csak közönségként, mint én, hanem zenészként is. Expedíciók indulnak vizet keresni.
Nagyon szép és színvonalas próbálkozások tetten érhetők, koncertek, házikoncertek, a Régizene Fesztivál, írtam is erről eleget, de kiadott lemez, ami olyan, az nincs. Legalábbis ma délutánig, nekem nem volt.
Az előadásmód, az nagyon különleges. Többszöri hallgatásra jövök rá lassan, hogy miért is tetszik ennyire. Az énekhang az első, nyilván, amire felfigyelek. Mi itt páran a világ legjobb lemezeit hallgatjuk, ez lehet nagyképűség, de attól még tény. Olyan dívákkal, akik nyomába érni itthon konkrétan lehetetlen. Rögtön lejön, hogy nem Jaroussky vagy Sonja Prina, vagy Montserrat Figueras; ők valahogy az attraktivitásukkal másodpercek alatt lehengerelnek. Itt nem ez történik. Szép, egyenes énekhang, kellően pontos, semmi különös. De pont ez a különös benne. Figyelmünk nem horgonyoz le a felszínen, hanem valahogy mélyebbre hatolhat.
Befelé, a zene belsejébe. A látszólagos simaság, ha kicsit jobban odafigyelünk, teli lesz pici egyenetlenségekkel, rejtett mégis-hangsúlyokkal, óvatos véleményekkel, finom rá-irányítással. Különös rajzolatokkal, és sok-sok rejtőzködő szépséggel.
A hangszereseknél valami nagyon hasonló történik. Nincs akrobatika. Nincs ornamentika-metafizika. Nincs 'Virtuózok'. A vihuelás nem akarja Lislevandot lenyomni. Nincs színház, nincs cirkusz. Valami finom egyenesség hallható, megint csak, végig. Amely az összjátékban valami olyasmi lesz, amire azt mondjuk, hogy 'stílus', hogy igen, ezt ők pont így gondolták, és ezek ők maguk. A hangzó véleményük valami fontos dologról.
És ez végigvonul az egész lemezen.
Az improvizáció?, na, az egészen zseniális. Sok merész dolgot hallottam már, de ezt a szabadságot, ezt lemezen nagyon ritkán lehet elcsípni. Vagy szimplán nem merik, vagy ha igen, akkor kiugranak a rendszerből, és akkor az már valami crossover-féle lesz. Itt nem. Lemegy egy Ortíz, ezerszer hallottam, elég jó most, aztán a záró akkord összekapcsolódik egy nyitóval, és újra kezdődik minden, de egy másik variációban, a viola után a hegedű veszi át, aztán vissza, aztán egyszerre.
Egymás hegyén-hátán henteregnek a különböző szerzők megoldásai ugyanarra a dallamra, olykor egy ütemben, olykor nem, az egyik alsó szólama kíséri a másik felsőjét, a billentyűs egy harmadik verzióval áll elő, a furulyás egy tökéletes negyedikkel. És mindezt finom ritmusvezetéssel, dobokkal, csörgőkkel, ez ide majdnem túl-jó, megnéztem, igen, őt a jazz világából kölcsönözték ehhez a felvételhez.
És még jó pár unikum megoldás. Az énekhang alatt, a felső fekvésben, néhol, ott az orgona, uniszónóban, annyira pontosan, hogy először csak az tűnik fel, hogy egy érdekes aurája lesz a hangnak. A hangolásban is lehet valami trükk. Olykor a fals-határon egyensúlyoznak. Aztán hirtelen elkezd a zene beszélni. Szépen, tagoltan, érthetően. A basszus kíséret gyönyörű, végig jól hallható.
És hifisként, azt kell megállapítanom, hogy a hangminőség simán partiban van az Alpha-val, vagy akár egy AliaVox SACD-vel.
Zenekápolna, meg Harmónia Hangstúdió?, ennek még utánanézek, miféle audiofil társaság lehet, aki így tud felvételt készíteni.
Él a dolog, nagyon.
Szóval, tetszik erősen. El sem hiszem, hogy magyar együttes magyar lemeze.
...... aztán még sok zenét hallgattunk, akkor, délután. Nagyon jó külföldi lemezeket. Jól szól a rendszer; mindig megérzi, ha a megfelelő ember ül a fotelben. Aztán még egy kávé, Harald mondja, lassan mennie kell. Még tegyük be az utolsó számot erről, please, mutatja a bordó lemezt. Merthogy ő mennyire szereti Ortizt. És ezt olyan tűzzel mondja, hogy valahogy ott belül, egészen elmelegedtem... mert sok-sok éve, amikor még haja is volt, nálam hallotta először.
Az átvezetés, a hegedű belépése, az egyszerűen fantasztikus. Hangerő a maximum közeli. Nagyon élvezi. Mondja, Pandolfo should listen it, yeah, meg hogy listen that recorder, neki van goosebumps ettől, mutatja a karját, ami számomra olyan, mint Schwarzeneggernek, 1970-ben, meg de gyönyörű ez a basszus... a Spendorok hangszórója lebegteti a porvédőket, az ablaküvegek diszkréten zörögnek, a Tratado de Glosados kéziratból a forgószél még az udvaron is megkergeti a port, a szomszéd néni másnap ezt dúdolja, miközben pucolja az ablakot....
Aztán kikísérem. Felül a Harley-re. Mondom, félve majdnem, it's not for children, odanyúlok, próbálom a bowdenes fékkart meghúzni, de alig bírom, mekkora egy kőkemény monstrum, óvatosan megjegyzem, hogy nekem a biciklimen is hidraulikus a fék, azt egy ujjal is lehet, 2000 után vagyunk már, a viking nevet egy harsogót, legyint, hogy 'it 's for the elit, only'.
Aztán felteszi a II. világháborús nikkelezett sisakját, beindítja a gépszörnyet. Iszonyatos, kimondhatatlan, ízléstelen, bődületes robaj, a Mekiből mindenki minket néz,
Good by, Petör, harsogja, Have a nice trip, ordítom, meg hogy köszönöm nagyon, thanks a lot for the CD, nevet, elindul, valamit még mond, nem értem, de a sebességváltást még Fehérváron is hallották szerintem.... aztán nagy sokára elhalkul a robajlás.
Sistereg a csönd a szobában. Ott a lemeztok az asztalon. Beleteszem a korongot, szagolgatom, elolvasom.
Leülök. Hosszan forgatom a fejemben a történteket. Meg ezt az egész helyzetet itt Magyarországon.
És közben nézem a polcon, hogy hová fogom tenni.
Az elitsoron lesz. Ez teljesen biztos.
* * *
Szabó Zsolt - viola da gamba; meg a művészeti vezető, igen a zsinórpadláson ő volt.
Andrejszki Judit - ének, csembaló Demjén András - violon, viola da gamba Győri István - vihuela Horváth Kornél - ütőhangszerek Kállay Katalin - furulyák Takács Szilvia - orgona Vitárius Piroska - hegedű
