Savall koncert.
Zeneakadémia.
Végre.
Jó környék, szeretem.
Szép épület, tökéletes akusztika, és valahogy mindig jó hangulat.
Bár, legutóbb, amikor Savall itt járt, én erősen elfáradtam, Bachot játszott, aki totálisan ezeknek a falaknak, ennek az intézménynek való szerző; még szerencse, hogy a négy ráadás visszahozott az életbe.:) - most viszont valami teljesen másmilyen zenével jön.
Végre, ami igazán ő.
Kelet-nyugati párbeszéd, a zenében.
Riasztócsengő meg is szólalt, mert elcsépelt, bla... bla..., annyi ilyen van.
De annyi.
Savall is ősidők óta nyomul ilyen projektekkel, az Orient-Occident lemezből rögtön van kettő is, ott a Granada, meg a Peru, meg a ’könyvlemezek’, tényleg Marokkótól Jeruzsálemig meg Kínáig, mindenhonnan gyűjtött és feldolgozott és bedolgozott és kiadott, az AliaVox kimondottan termékeny kiadó.
A várakozás mégis nagy, igen, az elég nagynak számít, hogy tavaly októberben már alig lehetett kapni jegyet.
Hogy miért?, hát nem a Musicalische Opfer miatt, azt mindenki tudja.
A hangszertudása miatt? Gambán elképesztően játszik, de a mai koncerten Sainte-Colombe hangszere valószínűleg nem lesz jelen.
A lemezei kiválóak, iskolateremtőek voltak, de itthon azért még mindig kevesen hallgatjuk.
Mégis betódult a közönség.
Ki fog derülni, hogy miért.
Az állandó együttes, a Hesperion XXI, az olyan, mint egy bonyolult meteorológiai rendszer, mindig más, mindig más tagok, más zenészek, más hangszerek. Annyira, hogy igazából, ma este, a régi tagok közül csak Pedro Estevan, akit felismerünk, a többiek neve csak az újabb lemezekről lehet ismerős, ahol, mint meghívott vendégek, vagy az adott projectekre összeállt csapat tagjaiként szerepelnek az előadók között.
Kezdés után nem sokkal már tisztán látszott valami fontos. Valami, ami az egyik sarokpontja ennek az egész Savall-jelenségnek.
Hogy olyan emberekkel veszi körül magát a színpadon, akik valahogy 'belülről' zenélnek. Nem csak az énekesek, meg a Pedro Estevan, akit ismerünk elég jól.
A duduk-játékos, Hovhannes Karakhanyan, ránézünk, kb. vicc az egész ember, de ahogyan elkezd zenélni, gyakorlatilag a feje belsejével is fújja azt a furcsaságot, megkomolyodik, kiszépül, és olyan hang jön ki, mintha a lelke ott párállana, annyira különleges, hogy ilyet én még nem láttam.
Aztán, ez az istennő, Waed Bouhassoun, Savallal átellenben, feláll a székről, leteszi a lantját, kimegy középre, a zenészek átállnak valamiféle kíséret-improvizációra, és ő halk, finom, mélytónusú hangon elkezdi, ahogy a régi Szíriában ment 500 éve, hogy
'Akármilyen messze vagy, én imádlak és imádni foglak halálomig',
A közönség, az egyszerűen ledermedt, elfelejtett levegőt venni, nekem még a körmöm is zsibogott... totális tömeghipnózis, komolyan....
A laud játékos. Driss El Maloumi. A lábaujja is csupa zene. A díszítést a szeme mozgásával meg arcjátékkal is kíséri. Ölelgeti azt a gyönyörű hangszerét.
Az izraeli énekes. Lior Elmaleh. Nagy hang, nem ma kezdte. Profi.
De mintha most megfeledkezne magáról. Egyszerűen elragadja a zene. Elfelejti az utazást, a fáradságot, a protokoll-ürességet, a szerződést, a szállodai szobát, a jaj-de-szép-Budapestet, sőt, hosszú pillanatokra még minket is, a közönséget is.
Belül van, nincs erre más szó.
Savall most egy színpadon, egy blokkban, egy énekben énekelteti a két nőt, az egyik görög dalt, a másik pedig törököt. Nem kell történésznek lenni senkinek a nézőtéren, hogy bonyolult háttér-asszociációhalmok induljanak el – egészen finoman, de nem kerülhetjük el, mert 2019-ben egyszerűen nem tudunk úgy zenét hallgatni, hogy kitegyük a fejünkből azt, ami megtörtént a világon a népek között.
A zene, maga, az úgy tűnik, hogy megőrizte sérthetetlen tisztaságát. Annyi történt mindössze, hogy a kultúrkörnek megfelelően különféle szövegek rakódtak fel ugyanarra a dallamra. Szép nagyok az eltérések, mélységben a különbség óriási.
A végén, a három szólista egymás után énekli a dalt, a dallam ugyanaz, akkordról akkordra, hangjegyről hangjegyre, a szöveg szépen kivetítve, a görög, hogy 'Szép fekete a szeme, szembe jött velem,', a zsidó, meg, 'Mózes apánk a törvénykönyveket kőre írta', a szíriai, pedig, 'Amióta megláttam, úgy szeretem, hogy meghalok érte', és a végén, egyszerre, mindenki a maga nyelvén és szövegével, és valami furcsán gyönyörű harmónia kerekedett ki ebből a mini Bábel dologból...
Mert nem, nem akarja mutatni, hogy egyformák vagyunk. Nem osztályoztat minket 1-100 skálán. az ellentétek között. Rendkívül finom metafizika, pont úgy, emlékszünk, ugye, mint az analógiás megközelítés egyik szép összefoglalása?,
...a világ jellege nem az ellentétekben, hanem a különbségekben van. Minden hasonló különbözik, és minden különbség hasonló, de úgy, hogy soha a hasonlóság teljesen egybe nem esik, és soha a különbség teljes ellentétté nem válik…
És a zene összefűzi és megemeli ezt az egész létezést. Az egész világon és azon túl is.
Savall keveset játszik. Különösen jó ma este, pedig lemezekről még a lélegzetvételét is ismerjük. Figyel, ott a tekintete, ott a zsinórpadláson.
Ez az ember többet tesz a békéért, mint az összes ENSZ katona együttvéve.
Összeterelte egy órára a szétszaladt emberiséget.
Kelet–Nyugat – A lelkek párbeszéde
A cím találó.
A mi lelkünk is résztvevő volt.
* * *
BUDAPESTI TAVASZI FESZTIVÁL
JORDI SAVALL ÉS AZ HESPÈRION XXI
Kelet–Nyugat – A lelkek párbeszéde
Lior Elmaleh, Katerina Papadopoulou (ének)
Waed Bouhassoun (ének, úd – arab lant)
Hespèrion XXI (művészeti vezető: Jordi Savall)
Moslem Rahal (ney)
Hovhannes Karakhanyan (duduk)
Driss El Maloumi (úd – arab lant)
Hakan Güngör (kánun)
Dimitri Psonis (szantúr, guitarra moresca)
Pedro Estevan (ütőhangszerek)
Vezényel, valamint fidulán és lírán közreműködik: Jordi Savall
Zeneakadémia
2019. április 5.
________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15
________________________
Idézet: Hamvas Béla
