Bach-hét.
Közeledik a Mester születésnapja, számtalan, de tényleg megszámlálhatatlan rendezvény és koncert tiszteleg a jeles alkalom előtt.
Szép dolog ez.
Nádor terem.
Két zenész, két renitens lantos, ők nem álltak be a fősodorba, ők másképp hajtanak fejet a Zene előtt. Nem, nem fogják eljátszani a lantszviteket, nem lesz BWV 995, sem a BWV 1000. És nem lesz barokk lant sem, pedig jól játszanak rajta, elhihetitek, és nem lesz nagy közönség sem, akik a biztosra mennek, és tanulták és mondják, hogy igen, azért ez tényleg a Barokk megkoronázása.
Jóval régebbi korok felidézése történik. Igen, felidézés, mert a lejegyzések hézagosak, olyan tabulatúrákból játszanak, melynek láttán a szolfézstanárok szemöldöke felszalad, és főleg azért, mert átiratok, sőt, átiratok átiratai következnek.
Így lehet, hogy a szerzők között a Reneszánsz polifónia nagy mesterei, Josquin, Morales és Gombert, éppúgy megtalálhatók, mint Diego Ortíz, az 1552-ben kiadott viola da gamba traktátus szerzője, ott vannak a régi vihuelisták, Narvaez és Valderrábano, és az akkori lantos fenomén is, Francesco da Milano, akit Itália-szeret szimplán így ismertek, hogy Il Divino.
A közönség tényleg kicsi, de a hangulat nagyon jó; a reneszánsz lantok aurája 600 embert nem tud beburkolni, ezt mindenki tudja.
Minket viszont, akik ott ülünk, nagyon is. Az ismeretségek, baráti szálak szép szövedéke pedig olyan intimitást kölcsönöz, amely inkább a lakáskoncerteken, szalonokban megtapasztalható, és nagy térben vagy a MÜPA ipari lelketlenségében, nyom nélkül, észrevétlenül, létezéstelenül illanna el.
Kezdés.
A legtöbb koncerten, amelyet megéltem, az első hangjegy, az első akkord, a tónus megjelenése mindig megadja az alaphangot, amely, mint egy kezdőhang, majdhogynem az egész koncert feelingjét meghatározza.
Itt más történik.
A csend, ez az első hangjegy most. Csaba nagyon finoman, csak a szemével int, és megpendülnek a húrok. Végtelen-végtelen finomság, a bélhúrok semmihez nem hasonlító tónusgazdagsága, a két hangszer minden gyönyörűsége olyan mélységben jelenik meg hirtelen, hogy az első pár akkord nekem teljesen kimarad, annyira elcsodálkozom, hogy szólhat ennyire szépen egy ember alkotta instrument.
Szabad fantáziák régi dallamokra, aztán, ma már feledésbe merült misék részletei, olyan szerzőktől, mint Josquin des Prez, a zenészfejedelem, akinek kisugárzása az egész európai zenét átformálta, igen, annyira erős volt a hatás, hogy százévek múltán, nagy lantosok generációi még mindig játszották műveit, egy szál lanton, a maradék egy vagy két szólamot, amit pengetni tudtak, a főúri palotákban, vagy akár az utca porában, két Folia meg egy Bassa Danza között, ez azért tényleg nagyon elgondolkodtató.
Most a két lant, a két reneszánsz lant, néhány percre nagyon komolyan megbonyolítja a helyzetet. Uniszónóban gyönyörűen hallatszik a két hangszer színezetének különbözősége, az ujjak más tánca, a lelkek finom eltérései; amikor aztán nagy ritkán összekapcsolódnak a dolgok, és négy szólam hangzik, akkor a régi polifónia mennyei rendtartása kerül le a Földre.
Con que la lavaré, ismerjük, igen, a citromos víz, amivel a boldog nők mossák az arcukat, és a könnyek, amelyek a reménytelen szerelmeseknek jutnak, az aktualitás és a gondolati időtlenség egyenesen megdöbbentő.
Da Milano kánonja, most, a kánon a kánonban, ma, az űrkorszakban azt mondjuk, hogy fraktálszerű viselkedéseket mutat, a régiek valószínűleg csak annyit mondtak volna, hogy ’mint a felhők’, vagy, hogy ’mint ahogyan egy levél hullik’, a lényeg, az teljesen ugyanaz.
Egy sor Mille Regretz következik. A nevek, a lejegyzések szerint, Josquin, Narvaez, és Neusidler, igen, ez a titokzatos dallam mindenkit megmozgatott akkoriban is. Gábor eljátssza, Csaba figyel, aztán fordítva, aztán ketten egyszerre próbálják meg ezt a metafizikai göngyöleget kibontani. A szépség áramlása annyira erős, hogy egyszerűen nem lehet bírni, és, teljesen megértem Csabát, hogy őrült diminúciókkal próbálja megőrizni a láthatatlan egyensúlyt, ez nekem pont olyan érzés most, mintha a szomszéd nénit kirángatta volna a fotelből, a TV elől, és megrázta volna a vállát, hogy ébresztő, és kiabálta volna a fülébe, hogy ez mennyire, de mennyire gyönyörű…
És megint eszembe jut Krasznahorkai László, aki azt írta, hogy
...egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti...
És most egészen pontosan érzem és tudom, hogy mennyire igaza van.
A két lant közötti összhang teljesen élő; nem művi és nem metronómos és nem hajszálpontos, amely utóbbi a lelketlenség enyhe szinonimája, hanem olyan, mint egy komoly beszélgetés, amikor lesötétednek a tekintetek, valami beúszik a levegőbe, és hirtelen az élet alapkérdései karcolódnak.
Ortíz átiratok, gambán ismerem, viszonyom itt több, mint elfogult, most, a két lant, valami különös többletet varázsol az egyszerűnek tűnő akkordokból.
A vége felé, egy monoton, lassú, meditatív átirat, és teljesen azt érzem, mint Pompeiben, amikor ott áll az ember egy festett szoba előtt, amely csak egy lakószoba volt, de az úgy van kifestve, hogy rádöbbenünk, hogy itt és most egy eleddig ismeretlen esztétikai színvonal sejlik fel, melynek magassága semmilyen összehasonlítást nem tűr el a későbbi korokkal, valahogy az eredeztetése teljesen más…
Búcsúzás.
Egy sokadik Mille Regretz, a fények finoman megnyúlnak, a két lant húrjai meghosszabbodnak, egészen messzire, és tökéletesen beilleszkednek abba a bonyolult mátrixba, amelyet most egy rövid pillanatra megláthatunk, és amelynek szálai szellemiségükkel összetartják a Mennyeket és a Földeket.
Hazafelé.
Sötét és hideg és szeles és Hungária körút és 1-es villamos.
Semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy szép ez a Budapest.
Meg hogy szép ez a világ.
* * *
_______________________
Lantduettek a XVI. századból
Nagy Csaba - reneszánsz lant
Sárai Gábor - reneszánsz lant
Budapest, Nádor terem
2019. március 21.
_______________________
Képek:
