1. nap
Reggel. Korán van. Hideg. Izgulás. Indulás. Vonat.
Nem a kék, de nem rossz. Hideg van kissé. Fehérvár után a horizonton ég egy gázláng-torony(vagy-mi). Szép.
Érkezés. Pontos.
Kávé a Délinél, jó hely. Croissant finom, veszek két szendvicset.
Metróba le, nincs tömeg.
Deák tér. Szép ez a Budapest. Nézem a buszokat, az Astoria felé. Megvan. 100E, bent áll, 1 perc, és indul.
És megy, frankón, gyorsan, halkan. Szemben ülő nő izgul, sápadt, nagy csomag. Annyira hamar kiérünk, hogy kocsival lassabb lenne, az biztos.
Liszt Ferenc repülőtér. Az A és B terminál között áll meg a busz, de kint a menetrend. Nincs túl sok gép.
Bent: hangár, bazi nagy, kisebbre emlékeztem. Check-in kapuk, legalább harminc, egyetlen van nyitva, a Ryanair, beállok. Járat megvan. OK. Q..vasokan vagyunk, egy pult megy. Papírokat nézik, sok az értetlenkedés.
50 perc sorbanállás. Ilyen a kommunizmusban volt utoljára. Riasztó és visszatetsző és embertelen és töksz@r érzés. Miért kell ez?, miért nem lehet, mint a vonaton??, Nagy nehezen sorra kerülök, minden klappol, mondom a lánynak, segíts már merre tovább?, int, valamerre Kecskemét felé e messzeségbe, hogy ott van a biztonsági ellenőrzés. Jó nagy séta, és már ott is vagyok. Nagy csomaggal ez egy kész sz@pás lenne.
Levetkőzni nem kell, öv azért ki, pár embert kipakoltatnak, de a rendes öltözetem előtt, varázsszóra, mindenki csak int, hogy menjek. De, mondom csalódottan, ennyi, és kész?, nyújtom a zsákomat, hiába... és bejutok a 'szabad területre', ahol várni kell a beszállásra, ill. a boarding kapuhoz, ha majd egyszer jövőre kinyílik, innen kell startolni.
Embertelen hely. Csilivili méregdrága boltok, iszonyú nagy tér, lézengő emberek, üres tekintettel. Gondolkodtam egy sort, hogy mi itt a baj; nem jöttem rá, csak ötleteim vannak.
Egy óra dekkolás. Aztán irány a beszállókapu, Kenyába, messzi, kb. Vecsés környékén, meglett, megint várni, aztán gyönyörködni a többi hányszáz utasban? 200 körül befértünk a 737-be; aztán ki az épületből, séta a gép hátsó ajtajához, kicsit arra kanyarítom a szemem a futómű-szekcióra, a gázkiömlőkre, belesek a gépezet belsejébe, enyhe tisztelettel nézem, mint Márai, aki mindig előrement a gőzmozdonyhoz, mondván, jóban kell lenni a gépszörnnyel, akire az életünket bíztuk.
Na, odabent, az igazi horror: maszk fel, egy csőben 6 ülés egymás mellett, középen egy ici-pici folyosó, ebből legalább 30 sor, de inkább több, középről alig látom az első sort, szóval, ülünk egymás nyakában, full teltház, ja, ez az 'economy' verzió. Nincs monitor, nincs, hogy 10.000 m és mínusz 42 fok és 955 km/h, nincs film, nincs audió, nincs semmi, csak a citromsárga ülésfejek, hogy miért?, én véletlenül tudom, hát azért, hogy a kutató-mentő szolgálat helikopterei könnyebben megtalálják a roncsokat, ha úgy fordul a dolog, ha kitelik a statisztikai ezrelék...
Az út sima, nyugodt, és hosszú-hosszú-hosszú, én Poirot történeteivel töltöm az időt, a harmadik óra után, hallom, a gázturbinák majdnem alapra állnak, és egy kellemesen hosszú, fülkímélő ereszkedés, látom, az óceán fölött fordulunk a final-ra, majd a leszállás, finoman odab@szta a betonra, a kerekek csúnyán bessimmiztek, rezgett még a fogam is, minket ilyenért elzavartak volna gyufaárusnak, de gondolom, itt így kell, a fékek/blokkolásgátlók jók voltak, szóval megérkeztünk.
Kikászálódás, egy könnyű 25 perc, amíg ez a marha sok ember kijut, a két ajtón, oldalról már tankolják, a beszálló-csorda amott, a túloldalon vár, a pilótáknak max. egy pisilés.
És, kilépek, 26 fok.
Október közepén.
Még egy könnyű 15 perc egy dugigtömött buszon, állva, csomagostul, kabátostul, izzadásostul, de jó repülni, nem?, na, végre, kiszállunk.
Arrival csarnok, jó messziről már látom Joao fejét, a geometriai horizont-középpontban.
Feszkó teljesen kimegy belőlem. Ölelkezünk, szorongatjuk egymás kezét. Rég láttam, 11 és fél éve voltam itt legutóbb.
Semmit sem változott. Kicsit lefogyott, jobban néz ki. Hangja, beszédje, ugyanaz, és elkezdi, mintha csak tegnap láttuk volna egymást.
Egy Mercedes-e van most, szereti nagyon, nekem is tetszik. Nyomja szépen, kb. 10 perc, és megérkezünk. 11 emeletes a ház, új (10 éves), saját mélygarázzsal, luxus-feeling. Lift, legfelülre, belépünk, lakás szép, nagy, brutál kilátás.
Etet, itat, beszéltet.
Zenélünk, kérdi, milyen?, mondom, nem rossz... de mit kellene az akusztikán javítani?, mondom, nagyon tapintatosan, a hangdobozt vigye le a kuka mellé... nade 3200E volt használtan, a nagy Proac, nyöszörgi... igen, neki is van füle, tudta eddig is, mi a helyzet.
Aztán finom (utó)ebéd, valami krémes zöldséges leves, sűrű, igen finom, sült húsgolyók, rizzsel, mellé egy sör.
Hosszan kielemezzük a Biza-sztorit, meg hogy miként sikerült a nőtől megszabadulnia végre, 7 év ment el, ő 5 évet nem is lakott a lakásban, a saját lakásában, ami Lisszabonban,.. 1500E/hó áron könnyedén, akármikor kiadható lett volna... mondom, számoljunk kicsit, mire legyint, mondja, még egy évig támogatja őt, mondom, miért?, legyint megint.... meg hogy a régi ex-nejének (nem is vette el) (de az a nő is össze-vissza szívatta mindig), vett egy használt autót, mert beteg, mert nehezen tud vásárolni, és azt mondta, hogy Margarida (a lányuk) látta, hogy ömlik a könny a mamája szeméből, amikor a kulcsokat morzsolgatta a kezében..., na erre a szívem melegedett, és most épp nem azt gondolom, hogy a Joao egy balf@sz, a nőkkel különösen, hanem azt, hogy az ilyenektől valahogy jobb lesz a világ.
Aztán, kocsiba be, kirándulás, irány Cascaise. 5 perc sztráda, aztán letérünk, és felmegyünk egy erdei úton egy kört, 'a kilátás kedvéért'.
Gyönyörű.
Más ország, más levegő, más illatok, más zajok. A pici keskeny út tükörsima.
Az erdő fái: mintha egy botanikus kertben lennék...
És a kilátás tényleg különleges.
Az egyik részen pár óriási gömbölyű szikla.
Sierra Sintra, így hívják.
Elképesztő. Hogyan kerültek ide ezek?, hiszen hegy fölötte már nincs.
Aztán, le, Cascaise-be.
A parton, sziklák, kövek, és az állandó szél egy rakás homokot fúj közéjük, egy különös köves-dűnét létrehozva.
Az úton sokszor homokfúvás, az autók néha elakadnak, mint nálunk télen, a hóban.
Megállunk egy kis étteremnél, olyan fogadó-féle.
A teraszról látszik, hogy a dűnék között kijelölt sétautak vannak.
A teraszon kutya-sarok.
Fúj. Szerencsére, kutya nem volt.:)
Joao akar enni, kérdi, én mit kérek?, rámutatok valamire, ami olyan, ami nem volt a fejem sablongyűjteményében, eléggé finom, valami húsos cucc.
Mondja, duck.
De finom, tényleg.
Aztán, irány haza.
Alkonyodik.
Mondja, hogy nagyon szereti ezt a helyet, ezt az utat, amely a part felé vezet vissza Lisszabonba.
Lehúzódunk, mutat egy beszögellést a parton, mondja, hogy ide járt nagyon sokat. Beállt az autóval, és csinálta a makettjeit. Azt hittem, nem jól értek valamit a tökéletes angolommal.
De jól értettem.
Nagyon szeret maketteket készíteni; az aprólékos b@szakodás a milliméternyi modell-alkatrészekkel, a festésük, a reszelgetésük, tapogatásuk, kitalálni, hogyan áll össze végül az 10 cm-es MotoGuzzi - ezt eddig is tudtam.
Azt viszont nem, hogy ezek nagy része, főleg az első lépések, itt történtek, pont itt; leállt a kocsival, beült a jobb ülésbe, kézbe fogta a pirinyó alkatrészeket, és,
és közben nézte az Óceánt.
* * *
Portugál útinapló - 2. nap
Portugál útinapló - 3. nap
Portugál útinapló - 4. nap
Portugál útinapló - 5. nap
