2020. június 12., péntek

Ortiz - Trattado de Glosas








Vannak lemezek, amelyek elkísérik az életünket.
Amelyeket hunyott szemmel leemelek a polcról, bármikor, és bármelyik napszakban hajlandó vagyok beszélni róla, mert már az is jó érzés.


Ilyen lemez Savall Ortiz felvétele, amely annyira magasra tette a mércét, hogy a többiről nincs amit beszélni, annál is inkább, mert Ortiz-nak dedikált összeállítást nem is nagyon adtak ki.

Ez volt mostanáig.
Az Alpha nemrég megjelentetett egy új lemezt.
Egy új Ortiz lemezt.


A külseje, az artwork, az az új szelek szerinti új Alpha, igényes amúgy, de ne keressük azt a vizuális kultúrát, mint a régieknél.
A belseje, a zene, az viszont egészen más történet.

Trattado de Glosas.


Ami voltaképp egy tankönyv.
Egy Gitároskönyv.
Viola da gambára, 1553-ból. 
Mutatja, hogy mit lehet, és hogyan kellene. Szemléltet, oktat, tanít, példákat sorol. Igazából bátorít, a kifejezés szabadságára, hogy a lejegyzés hű visszaadása az ne a lényegi részt jelentse, hanem csak az első lépés legyen. Mint ahogyan a betűk használatának ismerete az csak az alap legyen, pl. a versírásnál.

A zenészek esetében a szándék és az üzenet eléggé egyértelmű.
És nálunk, a hallgatóságnál?
Itt is egyértelmű. Ugyanazt teszi, mint minden nagy műalkotás: finoman kényszerít, hogy állást foglaljunk, hogy megnyilatkozzunk. Hogy nyíljon meg a lelkünk - aztán, hogy ez mennyire kifelé, illetve befelé, vagy mennyire mindkét irányban, az mindenkinél más és más lesz.



A zenét ismerjük. A Reneszánsz nagy slágerei sorra felbukkannak. Nyilván, a közös vonal most a glosados és a diferencias - láthatóan itt valami fontos dolog van, annyira, hogy maga a kiadás is ezért született.

A variációk és az ismétlődések kérdéséhez feltétlen eljutunk. 


A monotonitás-rész egyfajta biztonságot, kiszámíthatóságot ad. Nem lesz az, mint százévekkel később, egy szimfóniában, hogy hopp, és egy ütem múlva valami teljesen más dolog következik. Nem, itt az állandóság varázslata van. Amely, lehetséges, hogy azonos a keretek közötti ficánkolás gyönyörűségével.

De mi a további varázslat? Mi a különleges ezekben a szimpla variációkban, amelyek jó része, ráadásul, az utcán is fütyült, szét/agyonjátszott darabokban hallatszik most?

Ennek megválaszolása rendkívül komplikált. 
Annyira, hogy még a zenészek egy jó része sem érti, hogy itt mi történik. Finom, ereszkedő hangsúllyal mondják, hogy Ortiz, hát, igen, nem egy bonyolult zene, egyszerűek a harmóniák, bár, igen, valami szépség van bennük. Aztán fogják a hangszert, és eljátsszák az egyik recercada-t, és valóban, milyen meglepő, pont olyan lesz, ahogyan mondták. Sima és monoton és iskolásoknak való. Hallották talán Savall lemezét, titkon és mélységesen nem értik, hogy az mitől annyira jó, mit lehet azon annyira lihegni és szeretni és teljesen odalenni és őrizgetni páncélszekrényben a dedikált kiadást.


És hogy az övéké meg mitől annyira rossz és unalmas és semmitmondó. 
A youtube eléggé meg van rakva ilyenekkel. A ritka kivételek úgy ragyognak, mint a pici csillagok..

Savall innen erősen kiemelkedik, igen, mert különösmód játszik; amolyan ornamentika-metafizika; mesteri hangszerkezelés és sok-sok mögöttes, mély tartalom. Annyira, de annyira jó, hogy ezután, kijönni gyakorlatilag ugyanazzal a zenével, az azért egy nagyon bátor dolog volt.

Cocset-ék ezen a felvételen egy másik sínen futnak. Nincs is verseny, mert annyira eltérő a módozat.
Feltűnik, rögtön, hogy egyenesebb játék. Nem annyira díszítés-orientált, nem akar eminens gitártanuló lenni. Ma, a presztizs-komplikációk korában, először nem is nagyon értjük az egészet. De aztán az történik, mint amikor megállunk egy virágzó fa alatt. Lassan, szépen, kitárul egy másik világ. Egyre több részlet előjön. Ívek formálódnak. És, egyszer csak valami kinyílik. Kinyílik, mint a széki népdalban. 'Kinyílt az Ég háromfelé'
És a viola da gambák elkezdenek beszélni. Igen, szabályosan beszéltetik a violákat. Néhol annyira kifejezően, hogy az ember hátán végigfut a hideg. 
Valamit mondnak, ami fontos.


Hogy mit?, hát, erre a válasz toronyiránt biztosan nem fog menni. 
Mivel a beszélt, ill. az írott nyelv itt eltér nagyon, maga a strukturáltsága és szabályrendszere, története, élő jellege, meta-tartalma, egyszerűen nem elég ide. 

Valami az Ősnyelvből szivárog erősen. Bonyolult áttételekben, körülírásokban, érzetekben és képzettársításokban persze lehet tapogatózni, ráadásul a privát intimszférában ezek kétségbeejtő diverzifikációval lehetetlenítik el a direkt szavakra-átfordítást. Talán a jó versek azok, amelyek hasonlóan ellenállnak a központi analízisnek.

Megy a lemez, és az történik, hogy nem a dallam a lényeg, nem a harmónia, nem a kottahűség, nem a ritmus vagy a dinamika vagy a szólamok találkozása, de még csak nem is az improvizáció.



Hanem az, hogy mi történik velünk. Hogy fogunk meg utána egy pohár bort vagy egy kávéscsészét, hogyan változik picit a beszédünk, a hangsúlyozásunk, hogyan látjuk a színeket.
Hogyan villan a tekintet, amikor a 'Na, milyen az új Ortiz lemez...?'  kérdés belehangzik körülöttünk valahol a levegőbe.

Való igaz, hogy a hangzás erősen hozzájárul a fentiekhez. Az Alpha-t megette az Outhere, az atrworkos team valószínűleg azóta máshol dolgozik, de a hangmérnök-zseni, akinek a fejében megszületett ennek a projectnek a hanggá alakítása, ő Hugues Deschaux, ő szerencsére maradt, és ott a keze nyoma a lemezen, ott a lelkesedése, ott a hódolata a megszólaltatott hangszerek tónusa és a kiválasztott akusztikai tér nagyszerűsége előtt.



A hangszerek egy részét pont erre az Ortiz felvételre készítették. Az egyik szebb tónusú, mint a másik. Van szokott, finoman reszelős gamba hang, és olyan is szerepel, amelyik akkora, mint egy nagybőgő, és áradó öblössége egyszerűen lenyűgöző.


Az előadók közül Cocset és Balestracci felváltva állnak a középpontban, jómagam jóval kevesebb különbséget hallok az előadásmódokban, mint általában, más lemezeiken. Mert hasonlóan gondolkodnak erről az egészről. 


Mert hasonlóan nagyon szeretik Ortiz-t. És ők ezt nem kimondják, és nem leírják, hanem készítenek egy ilyen lemezt.



Napok óta megy.
Rabul ejtett. Visszaolvasom a fentieket, látom, nem derül ki igazán, hogy miért.
Nem baj.
Aztán óvatosan helyet keresek neki a polcon. Az elitsoron lesz - én ezt akkor tudtam, amikor beleszagoltam a borítékba, miközben tépdestem le a celofánt róla.
De még előtte beteszem az utolsó számot.



Elképesztő. 
Olyan intenzív hangulat árad, hogy a barátokat sorra kérdeztem, melyik pár szó jut az eszükbe, és sokat soroltak, sokat, sokat, jó volt hallgatni, hogy megmoccantotta őket is belül.
A legtisztább consort kezdés; az ütemmel finoman csalnak, mint a wurlitzer kézi tekerője, ide-oda gyorsul-lassul, tánc, forgatag, piac, aztán az ekhós szekér elhalad, eltűnik az évszázadok messzeségében.





Nekünk pedig itt marad a megidézett Szépség lenyomata.







*         *         *









_______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15