Koncert - Les Arts Florissants - Handel

 

 

 

 

Koncert.
MÜPA.
Megint ez a giga-kreáció; nem tudok mit tenni, a kedvenc zenekarok sokszor itt landolnak Magyarországon. Pedig mindenki tudja, hogy ez a tér, bármennyire is jó (vagy nem jó) az akusztika, egyszerűen túl nagy egy ekkora zenekarhoz.

Illetve, tudtam mit tenni: nagy bátran az 1. sorba vettem jegyet, középre, hogy ne a mákszemnyi énekesek alig hallható hangjában gyönyörködjek. Nyilván, a kockázat nem volt kicsi; ha a zenekar a 'stage' szélétől áll fel, akkor óhatatlanul szét fog esni a hallott hang.
De szerencsém volt. A szcenírozás miatt kellett egy kb. 10 méter mélységű színpad, így a zenekar 10 méterre 'kezdődött'.
És így a hang fantasztikusan jó volt; annyira, hogy talán az egyik legjobb koncertélményemhez igen sokat tett hozzá. Mert hifizek, és a jó hangzás az nekem jóval többet jelent, mint legtöbbeteknek.

 

Hogy mi az, ami még ehhez hozzájárult, illetve az alapot adta?, persze, maga az előadás, úgy, ahogyan volt.

Az, hogy ennyire tetszett a koncert, akár sok évvel ezelőtt borítékolható lett volna. Mert az előadók, a Les Arts Florissants, William Christie vezetésével, jó pár évtized alatt, olyan kaliberű lemezekkel örvendeztették meg a közönséget, hogy kitermeltek egy rajongó réteget. Akik szeretik őket, de úgy igazán. Nem titok, én is közéjük tartozom.

Mert úgy játszanak.
Hogy mégis, hogyan?, a válasz egyszerű: meg kell hallgatni valamelyik lemezüket. Gyakorlatilag bármelyiket. Sőt, elegendő akár néhány perc is. A rengeteg vitában, amelyben részt vettem, általában honi zenészekkel, hogy miért is nem jó a régizene-játszás Magyarországon, még ma sem, a kedvenc, támadhatatlan érvem sokszor az volt, hogy 'Hallgassatok meg egy Les Arts Florissants lemezt, hogy milyen a hegedűs szekciójuk van, hogy miként játszanak pl. egy barokk operában, és meghalljátok azt, hogy ez egy másik galaxis, egy másik birodalom, fényévnyi messzeségben ragyogva; lehet sírni, hogy miért, ez nem az én dolgom, de ez van, és ezt kell szeretni, mármint, azt, amelyik a jó....'

Igen, szeretek elfogult lenni, ez, gondolom, eddig is lejött.
Amit itt élőben produkáltak, az viszont minden várakozásomat felülmúlta.

A mű, egy Handel opera, a Partenope; aránylag ismeretlen. Nem, nem aránylag, én még életemben nem hallottam róla. A zene jó; nem hemzseg a fülbemászó, világ-ismert nagyáriáktól, szépek a harmóniák, semmi különös, az énekeseknél sem, szép áriák, meg a szokásosan rengeteg recitativo, amely, némi túlzással, az összes barokk operában kb. egyforma. A librettó sem egy filozófia-tankönyv: mindenki szerelmes, mindenki lohol a nőért/férfiért, álruha és száműzött uralkodó, cselvetés és csata, és szerelem, megint, szívmegszakadások és boldogság-ömlések felváltva, megvallom, én elvesztem a cselekmény folyondárjai között, a nem túl sok nevet sem nagyon tudtam megjegyezni.

Hogy hogyan lett ebből egy zseniális előadás?, na, ezen gondolkodtam egy sort, mert a válasz nem túl egyszerű.
Valahogy azt érzem, hogy a szálak egy láthatatlan centrumban futnak össze. Nevezetesen egy pár piros zoknival jelzett centrumban. Igen, William Christie, kifogástalan szürke előadói 'karmester' öltözetben, kifogástalan cipővel, és egy pazarul kilátszó piros zoknival... Igen, nagyon közel ültem, és nagyon sok mindent láttam-hallottam.:)

Egy majdnem 80 éves vénember.
Annyira idős, hogy ő volt a sok fiatal közül az egyik, aki a vietnámi háború elleni tiltakozásból hagyta el az Egyesült Államokat. És aztán 1979-ben megalapította együttesét, a Les Arts Florissants-t. És azóta tartja, atomkeményen és változatlanul azt a titokzatos valamit, amelyet nevezhetünk 'stílusnak', vagy valamiféle zenei ráközelítésnek. Amely egy régizenei előadásban talán a legfontosabb. Ő nem változott; a világ változott hozzá. Csak emlékezzetek, miket is hallgattunk itt Magyarországon a '80-as években.... A régi felvételei közül bármelyik megáll, ma is. Sőt, teljes fényükben ragyognak, akár a nemrég tetőpontra futott Early Music dicső évei alatt is. Iskolateremtők, így is mondhatjuk.
Ja, és az idő múlásával nem lett az együttes egy agg-menhely; két-három idősebb arc, de az összes többi középkorú, a koncertmester konkrétan 33 éves.

Emmanuel Resche

Van valami nagyon enyhe, alig észrevehető furcsaság a zenekar játékában; egyfajta íz, egy aroma, amely semmivel össze nem téveszthető; aki szereti, ezer felvétel közül ki tudja őket választani. A hegedűk hangján ül valami finom díszítettség, valami franciás eleganciával. És enyhe feszítettség, de olyan jóleső. Valami a vonókezeléssel, a megformálással lehet. Nem egészen tudom, hogy mi. A hozzáértő zenészek sem, ez vigasztal.:) A recitativo-k sem olyanok, mint a megszokott. 

 

Amit a csellista, David Simpson, a basso continuo-ban művelt, azzal a gyönyörű régi mintázatú hangszerén, olyat én még soha nem hallottam. Senkitől. Sem csellón, sem gambán, semmikor. Valami aurában volt; a végén, a taps alatt, a meghajláskor, egy átlag jófej zenész-kinézet, de amíg a hangszeren játszott, valami átlényegülés látszott; tisztára, mintha ő maga zenélt volna, nem pedig a hangszer. És a legszebb csellóhang, amit eleddig volt szerencsém hallani.
És mindezek alatt, egy különleges, virginál-hangú csembaló.... el sem hittem ezt a hangi gyönyörűséget.

Az igazi meglepődés, számomra, az énekesek.
Először is: fiatalok.
Nem csak úgy 'simán' fiatalok, hanem nagyon fiatalok. 25 körülieknek saccoltam őket, de inkább fiatalabbaknak. Igen, elszoktunk az ennyire fiatal énekesektől. Nagyon. 'Megcsinált' dívák világában élünk; a lemezeken is fenomenális hangok, mesteri koloratúra-akrobatikák és óriási, a MÜPA silót is betöltő hangok.
Itt valami más történik. Hogy mi ez a más, azt már elkezdtem keresgélni Lea Desandre kapcsán, a Jupiter-dialógusokban. A közös pont?, hát igen, megint William Christie. Az ő akadémiájának növendékei, mindannyian.

Ana Vieira Leite & Hugh Cutting

Közel ültem, nagyon. Közvetlenül előttem énekeltek. Meg rohangáltak, játszottak, mint az önfeledt gyerekek. Sokat mosolyogtak közben. Nekik tényleg elhittem ezt a szertelen szerelem-utáni kavarodást. És a hangjuk, az nagyon-nagyon jó volt. Pedig csak úgy simán énekeltek. Mindenféle erőlködés nélkül.

Matthieu Walendzik & Alberto Miguélez Rouco

Nem túl hangosan, annyira nem, hogy nekem néhány méterre, pont jó volt. Pedig ki nem állhatom a túlzott hangerőt; zenét is halkan hallgatok. Nem billentette őket ki az a 100 méter sem, amely a hangár legtávolabbi pontján ülő kevésbé szerencsés nézők számára a 'nem-hallom-rendesen-őket' lett. És ez a 'normál' énekhangerő valami hihetetlen természetességet és tónusgazdagságot hozott. Néhány emelésben azért kijött, hogy micsoda lóerő-halom rejtőzik a mélyben, de nem kell a padlógáz mindig, ez nagyon beigazolódott.
Tisztaság, egyenesség, fiatalság. Üdeség. És, valami a mélyben, talán érzések?, vagy érzékenység?, nem tudom, de a hatás igen erős.

Jacob Lawrence

Valamiféle hangi intelligencia, amit én igen nagyon szeretek. Annyira feltűnő volt ez a jelenség, itt, egy barokk operában, ahol az áriák egymás sarkában vannak, hogy úgy sejtem, azt remélem, ez valami új tendencia, egy új iskola lesz a közeljövőben.

És ebből az egészből egy különös furcsaság jött. Megy egy barokk opera; jó a zenekar, jók az énekesek, jó a hang, látszólag semmi különös, megy a sztori, én már rég nem tudom, ki kinek az álruhájában van és hogy kibe is szerelmes, pedig kulturáltan kivetítve a fordítás; a recitativók mennek, az áriákkal váltakozva, jó hosszúra eresztve. És igen, minden adva van, hogy unalmas legyen.
És nem. Mert ez a 'látszólag semmi különös', ebben a 'látszólag' a kulcs. Mert ez igazából azt jelenti, hogy nagyon is különös. Kb. a másfeledik perctől 'beszív' a zene, belém hatol az előadás. Mintha ott lennék, benne a cselekményben.

 

Helen Charlston - Rosmira

Ahogyan elszáguldoznak előttem, vagy éppen megállnak, tisztán érzem a parfümöket, amelyeket használtak; Rosmira-é, azt megkedveltem erősen...
Megindul az egész.
Megindulok én is.
Nem, nem tudom a neveket sem igazán, a szövegkövetést szinte feladom.
Mégis mozog minden.
Élő rendszer.

Ez maga a varázslat.

Ez az igazi Opera, lehet.
És közben, látom, hogy olykor picit hátrafordul William Christie; nézi a gyerekeket, ahogy énekelnek, ahogy hancúroznak, akik unokái lehetnének, mosolyog, finoman bólint, hogy 'igen, így, gondoltam, rendben', aztán ránéz a hegedűsökre, mire picit felemeli a kezét, azok már a kért fortét játsszák, egy milliméter fejfordítás, a fúvósok visszahalkulnak, a jobb kezének egyik ujjával egy rezdülésnyit jelez, és a csellók picit gyorsítanak, és ez így megy végig... Láthatatlan pókhálófonálon tartja a zenekarát és az énekeseit.
És folyamatosan engedi őket játszani.

 

Vége, óriási taps, emelkedettség. Meghajlások, énekesek egyenként jönnek, a zenekar, a szokásos záró-koreográfia.

Aztán közrefogják. Most látszik szemből az arca; tényleg megidősödött. A gyerekek között viszont ragyog, gyönyörűségesen ragyog. 

 

Egyszerűen elcserélte öregségét az ő fiatalságukra.

*         *         *

Tekerem a biciklit, autó alig, az esti Budapest meseszép, barátoknál alszom majd, és szívok mélyeket a Duna felőli friss levegőből.

És a kastélyra gondolok, ott, valahol Franciaországban, az alapítványra, az Akadémiára, a Le Jardin des Voix-ra, ahonnan ezek a fiatalok jöttek, és amiről azt mondta, hogy ez egy zenéről és kertekről szőtt álom megvalósítása, és itt ér össze minden vágya, és hogy itt kezdődik minden...

...meg hogy micsoda egy csoda-park lehet ott tényleg, ott, Thiré-ben, és mennyi szépség, hogy ilyen hangokat terem; és hogy a gondolat teremtő ereje, az hogyan is van, hogy ez a vénember micsoda szédületes szellemi tartalmat realizált, meg hogy a múzsák, hogy ők tényleg léteznek, ma is, itt voltak ezen az estén is,

... és közben tekerek, kicsit lekapcsolom az elektromos segítséget, hogy lihegjek... legalább egy kicsit... hogy hátha előtalálok még egy-egy molekulányit Rosmira parfümjéből....

 

 *         *         *

 

 

 

 

 

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22

Les Barricades

 

Szép kiállású lemez érkezett a minap. 2020-as kiadás, ismert zenék, billentyűsök, aránylag ismeretlen előadók, valami friss dolog, remélem. Celofánból ki, szagolgatom, tapogatom. Igényesség, odafigyelés látszik. Vastag lapok a bookletben, különleges hangulatú képek. Két, max. 30-as srác, állnak a tarlón szépen. Meg ülnek egy nagy fa tövében.

 

Aztán belehallgatok. Legalábbis úgy indult a dolog. Aztán meg ki sem jött a lejátszóból aznap.

Hogy milyen?
Már az első másodpercben megérint. Valami ragyogás-féle, valami belső nyugalom, egy tökéletesség nyugodt tolmácsolása.

 
Az előadásmód nagyon különleges; valami, amit a belső ráközelítés különbözősége ad ki, amely megkülönbözteti a többi, amúgy kiváló felvételtől. 

Hosszas gondolkodás, és hosszas direkt nem-gondolkodás után oda jutottam, hogy ez a különbözőség, ezen a lemezen, ez most egyfajta életkori sajátosság lehet.

Mert az, hogy az idősebb kor, az az érettebb gondolkodást jelenti, az előadóművészetben főleg, az nem vitás. Viszont, ha visszaidézzük Simone Beauvoir gondolatait ’Az öregség’-ből, akkor talán árnyaltabb képet kapunk. Hogy az idősödés, néven nevezve, az öregedés, a inkább a hanyatlást jelenti, nem csak testileg, hanem leginkább metafizikai értelemben: a rutinba való belesüppedést; a sablonosodást, a kockákba való akaratlan belehelyezkedést, a kialakult személyiség, a saját stílustól való elszakadás képtelenségét. Vagyis, az összes bejövő, színes és végtelen változatosságú kaleidoszkóp-szikrát, amely a külső világból szembe jön, azt a saját, megszokott, unalomig ismert darálónkon nyomjuk át. 

Ez így megy, egyfolytában, nincs kegyelem, nincs kímélet.

Itt, amikor ránézünk a képekre, és a videóra, szinte megüt a fiatalság, az az illékony pára, ami a fentiek totális ellentéte.

Mert még minden lehet. Ez a lemez most csak egy pillanatnyi vélemény. Egy olyan állásfoglalás, amelyhez még nem kell tartaniuk magukat.

Nem kell.

Nincs ketrec.

Nincsenek még belekozmásodva.

Jövőre, ha netán egy Bach lemez jön ki, vagy Stockhausen átiratai, vagy a jazz világában maradnak végleg, semmi, de semmi probléma nem lesz.

És ez a szabadság maga. És ez az, ami engem lenyűgöz.

Nem tudni, mit hoz a jövő, mit hoz az ő jövőjük. Lehet, úgy lesznek, mint Savall, aki én nagyon szeretek, a fél blogot teleírtam a lemezeivel, de aki tavasszal kiállt egy 30. évfordulós Tous les Matins du Monde koncerttel, amelyet az égig dícsértek, hogy fú, micsoda nagy dolog, hogy még mindig, és hogy mindjárt 80 éves, és egyáltalán, - szerintem meg katasztrofális volt, vénemberek szomorú gyülekezete, akik megpróbáltak a 30 év előtti szikrákból valamit visszahozni, amúgy vigasztalhatatlanul és sikertelenül…

De most, nézem ezt a két fiatal srácot, és engedem magam belesodródni a zenéjükbe. Mert legalább annyira az ő zenéjük is, mint a Napkirályé, vagy Couperin-é, vagy Forqueray-é (forkjüré, így ejtik), aki, utóbbi, rendkívül lobbanékony természetű volt, és egyszer, a királynak is beszólt, és csak a befolyásos barátai mentették meg a kivégzéstől. 

Akinek zenéjében ott van ez a nyughatatlan természet, és igen, ez most nem a simogatós-érintős játékmódot hívja elő itt sem; de ahol az is érződik, hogy ’nagy szív’, vagy valami ilyesmi…

És olvasom a bookletet. Amely szintén egy teljesen más ráközelítés. Mert nem ott kezdik, hogy mikor is volt a francia barokk, meg hogy ki volt Marin Marais, meg bla… bla…, mert megint, ők az új generáció, ők tudják, hogy ott a zsebekben, nem is a zsebekben, egyenesen a kézben az okostelefon meg a wikipédia, és másodpercek alatt lekérhetők az életrajzi adatok. Amelyek szárazsága és sokrétű fölöslegessége sokszor az el nem olvasást kényszeríti ki.

Nem.
Ők hirtelen arról beszélnek, hogy a regényekben meg a filmekben az ismétlések kerülendők, egyenesen fölöslegesek, a zenében viszont, ez a rondó-forma, ez konkrétan arra való, hogy ismételjék. Sokszor. Nagyon sokszor. Irracionálisan végtelenül. 

 

És az új ismétlés, az új verzió, mindig picit befolyásolja az előzőt, a múltat, amelyről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy lezárt és megváltozhatatlan. És hallgatom a zenét, és egész este ezen az egyetlen mondaton gondolkodom.

 

Meg hogy a zenei kifejezés, most, az maga a hangszerük. A dolgok hogyanja. És az ismétlődés áramlásával győznek meg minket, semmint szavakkal. Az szépség és az élvezet filibuszterei. És hogy az új gondolatok folyamatosan lökdösik az elődjüket, így őrizve meg az egész felépítmény szükséges bizonytalanságát.
És a zene az, amely lehetővé tette, hogy olyanná váljanak, amilyenek. És ugyanakkor ösztönzi őket arra, hogy folyamatosan kérdezzenek.

Hogy éppen kinőttek harmincévesen a pattanásos kamaszkorból, és hogy képesek mégis ilyeneket írni?

Persze, a válasz lehet az, hogy Rondeau ő Blandine Verlet tanítvány volt, Dunford mesterei pedig Hopkinson Smith és Rolf Lislevand, igen ez sok dolgot megmagyaráz, de az, hogy a régizene, meg az én személyes ízlésem atomstabil horgonypontjait, hogy is mondjam,…. mit is csináltak velük, elhaladták?, meghaladták?, nem, itt vergődik kissé a nyelvünk, mert az idő, a kor, az ment tovább közben, tehát az összevetés ezért soha nem korrekt, szóval, hogy a nagy elődöktől ilyen alom bújt ki, ez több, mint örvendetes.
Mert az Early Music ’fogyasztása’ Európában túljutott a delelőn, de a minősége, űgy tűnik, még nem.

És ez az, ami igazán számít.

A zene?
Ez a Barricades, a cím, a Les Baricades Mysterieuses, 1717-ből, Couperin gyűjteményes billentyűs kiadásából. Ismert dolog, nem véletlenül. És ismeretlen is, mert már a címnél elakadunk. Miféle sorompó, miféle barrikád lehetett itt? 

Teoretikusok serege próbálta megfejteni, hosszú évtizedeken keresztül, eleddig, sikertelenül. Hogy sokan pedagógiai célzatot sejtenek benne, hogy a ’hang és a lendület elegáns felépítésének gyakorlatai’, lehetséges. A tagolás és a ritmus különlegessége is tagadhatatlan, hogy ’a négy rész állandóan változó dallam- és harmóniaváltozatot hoz létre, kölcsönhatásban és átfedésben a különböző ritmikus sémákkal. A hatás csábító. Csillogó, kaleidoszkópos és olyan szonikus megjelenésű, amely a fraktálmatematika  képeinek előrejelzését jelentette évszázadokkal azelőtt, hogy léteztek volna.’ – kerülgette ezt a furcsaságot a Guardian kritikusa, 2010-ben.

A Napkirály udvartartásának zenei extravaganciája, a szinte érthetetlen ’kiugrásuk’, bármelyik szerzőt is nézzük a lemezen, mindig érezhető. Nem véletlen, hogy de Visee, Marais, D'Anglebert, Couperin és Forqueray instrumentális darabjai egy füzérre kerültek, egy-egy Lambert, Charpentier és Rameau színpadi remekmű-részlettel.
Magas minőségű az artwork, jók a youtube videók, de csak hallgatva is átjön valami végtelen finomság. A billentyűk simogatása, itt, a zongorával ellentétben, nem a pianó szokott csendességét, hanem azonos hangerejű megszólalást eredményez, de valami olyan elképesztő felhangbőséggel, amelyet nagyon ritkán hallani.

Néhány kezdésnél, az első akkord után, az a leheletnyi szünet, az olyan, mintha a külön figyelmünkbe ajánlaná az elkövetkezőket, vagy, mintha mutatná, hogy nézzétek, ez micsoda gyönyörű hangszerhang.

A lant és a csembaló együttes alkalmazása, az is szokatlan és bátor dolog. Milyen szép a nyelvünk, nem?, mert együttes, egyidejű, igen, de ’együttest’ alkotnak, egy olyan együttest, ahol az a nagyon furcsa dolog lesz, hogy a kettőjük összessége, az jóval több, mint a kettőjük összege. A titkos differencia, amely képződik, amely túl van minden szokott matematikai megközelítésen, sőt, tagadja, az adja a lényeget, a kapcsolat lényegét. A titkos viszony, a reláció-többlet, a ki nem mondott szándék, amely a világot előrefelé viszi. 

Hogy is mondta Sainte-Exupery?, hogy a deszkák és szegek és vásznak és kátrány és kötélzetek és az őgyelgő mesteremberek esetlen halmából, egyszer csak, felépül egy gyönyörű vitorlás hajó, amely büszkén szeli a tengerek habját.
Mert mögötte van a Gondolat.

A hangminőség káprázatos. Miért? Forgatom a bookletet, nem nagyon értem, mert az Erato, egy átlag jó kiadó, de nem különösebben ügyel a szűk réteg audiofil hallgatóság elvárásaira. Ma pedig főleg nem szempont, hogy egy 10k $ árú SACD játszóba kerüljün a lemez, a felhő alapú tömörített fájl-lejátszások minőséggyilkos korában. Aztán, a nevek között meglátom, hogy Hugues Deschaux, igen, ő a hangmérnök, és persze, akkor már értem, hogy az (ex)Alpha hangmérnök-zsenijének keze nyomát hallom ezen a lemezen; aki makacsul tartja a toronymagas nívót, ma is, aki művészi tevékenységnek gondolja a fevételkészítést, és aki tudja, hogy lesz, aki erre különösmód figyel, aki ezt meg is hallja.

 

 

Aztán a Barricades még sokszor visszakérezkedett a CD játszóba.
Hallgatom. Valami különös érzés kerülget. Hogy a Mátrix majdnem-végtelen, szétszórt és a rendezetlenség felé húzódó esemény-gomolygásainak mélyén, közepén, vagy szélén, mindegy is, vannak bizonyos csomópontok, ahol pont minden összejön, az alkotó szándékok és a szebbé-tenni-akarások együttes maximuma olyan csomópontokat alkot, amelyek létezése igazából összetartja a Szférákat, anyagiasulnak, mint egy-egy kristály, esetenként megjelennek a látható világunkban is.

Igen, itt van, itt tartom a kezemben.

*         *         *

 

_

___________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17

 

 

Rameau: Une Symphonie Imaginaire

Jean-Philippe Rameau – francia barokk,  J. S. Bach kortárs, (1700 –as évek első fele), csak ő Párizsban, és meglehetősen másmilyen zenékkel foglalkozott, a nagy sikert operái hozták meg, szép lassan átszoktatta a népet az akkoriban nagyon divatos olasz operákról a hazai ízekre.

Kicsit megidősödött már, de 1750–ben XV. Lajos udvarában stabil pozíciót kapott, mint udvari zeneszerző, ezzel tetőzött elismertsége.

Bő 10 éve, Marc Minkowski a franciabarokk-specialista, a híres Les Musiciens du Louvre vezetője, készített egy elképzelt operát Rameau műveiből, egy operák operáját; csak instrumentális megközelítéssel, ez lett az Une Symphonie Imaginaire. Meglehetősen sokat elárul a zenéhez való viszonyulásáról. Pl. azt, hogy nagyon szereti ezt a szerzőt és az egész kort. Meg az a felfűzési mód, ahogyan egymásba ölti a soron következő darabokat, pont olyan, mint beszédben a kiejtés, a stílus: aki figyel, az megmondja, hogy miféle az ember.

Van nyitány, prológ, airek, különböző scénék, és természetesen a záró cachonne, épp csak az áriák hiányoznak, de ez most egy csak-hangszeres opera, tehát ez a mű, ez a lemez így teljes. Emlékszünk, A L’Arpggiata Cavalli felvételére?, a rendező elv nagyon hasonló, csak az egy jóval későbbi, gyakorlatilag új lemez.

Ez a link egy élő klip, énekesekkel, így az első másfél percre kéretik koncentrálni.

Meghallgatva, vagy csak beleszagolva, gyűjtsünk asszociációkat, mit is gondolunk erről a lemezről.

Zseniális.
Fergeteges.
Hol tanultak ezek zenélni? Minden francia zenekar ilyen…?
Ez az ember élvezi, de nagyon, amit csinál.
Szabad zene.
Áramlások.
Mekkora ötlet!
De hol a fúga már megint…?
Nálunk a Zeneakadémiára vajon beengednék? Ez jó kérdés; ha kicsit rágondolunk a régizene helyzetére Magyarországon, a válasz egyértelműen nem.
Opera. Ez a barokk opera. Ez jó. Élő, lélekkel teli.
Finoman, kellően dagályos. Nagyarcoskodó. Humor.
Most nincs remegés az eredendő bűntől.
Ezt nem a vasárnapi szentbeszédhez komponálta.
Vidámság, felszabadultság.
Harmónia, erős.
Zenekaroknak – csapatépítő tréning.

Hangminőség – szó szerint káprázatos. Dinamikus, lendületes, nagyon-nagyon jól sikerült felvétel. Már egy nyomorult, kicsit pattogó, letöltött CDR-en úgy szólal meg, hogy szó szerint megakadunk rajta, az SACD, mert van SACD kiadása, új távlatokat nyit, fények és színek és tájak. Mint amikor belépünk egy szép festménybe.

Amikor vége, ujjunk hegyén. marad egy kis okkersárga.

Feltétlen ajánlott.