1682 egyik őszies délutánján a Versailles-i kastélyban, a Zeneteremben, az Orangerie mellett, egy 10 éves kissrác állt szemközt az uralkodóval, bátran és kissé dacosan farkasszemet nézve, kezében egy 3/4-es hegedű, ami túl nagy volt neki, ezt mindenki azonnal észrevette. Ennek ellenére a játékával teljesen lenyűgözte a kíváncsiskodó udvari publikumot, és legfőképp XIV. Lajost, a 'Napkirály'-t.
Antoine Forqueray ezután a legjobb oktatást kapta, tehetsége nagyon hamar kiteljesedett, és igen fiatalon, 17 évesen megkapta a zenészi állást, a 'musicien ordinaire'-t a híres La Chambre du Roy-ban, amelynek tagja maradt egészen visszavonulásáig.
Karrierje szépen ívelt felfelé, a Napkirály remek érzékkel 'futtatott' két híres viola-játékost az udvarban, gyakorlatilag egyszerre; riválisként húzták egymást felfelé.
 |
| Antoine Forqueray |
 |
| Marin Marais |
A 16 évvel idősebb Marin Marais volt, aki behozta a viola da gambát, és a fénykorba emelte, így ír róluk haláluk után Daquin:
"Mondhatjuk, hogy senki sem múlta felül Marais-t, csak egy ember érhette fel őt, és ő a híres Forqueray",
Le Blanc pedig így vélekedik a 'Viola da gamba védelme a hegedű törekvései és a cselló követelései ellen' c. művében:
"A viola da gamba birodalmát Marais atya alapította és hatalmasan megerősítette, […] Forcroi atya pedig gyönyörűségesen bővítette ezt a Birodalmat. […] Az egyiket angyalként hirdették, a másik pedig ördögként játszik."
Marais zenéjében harmónia-gazdag, mély-érzésű, olykor kicsit meditatív irányban haladt, 'introvertált' típus, mondaná a svájci doktor, Forqueray pedig robbanékony, virtuóz, végletekig kifejező zenéjével az 'extravertált' típus alappéldája lehetne.
Biztos ez?
Azt sejtem, hogy a helyzet jóval bonyolultabb, és kitörni látszik a megnyugtató tipizálási besorolásból.
*
A legmagasabb udvari körökbe volt bejárása, gyakran koncertezett Maine hercegnő meghívására a Chateau de Sceaux palotában, és részt vett a Grandes Nuits de Sceaux éjszakai ünnepségein, a lovagokkal, akik a Mézelő Legyek Rendje zászlaja alatt gyűltek össze időről időre, titkos-tréfás rituálékat űzve.
Ez a rend 1703-ban alakult, Anne Louise Bénédicte de Bourbon, a Maine-i hercegnő hívta életre a 'Kis Udvar'-ban, ez az udvar-az-udvarban azért jött létre a Sceaux birtokon, merthogy ő csak titkos felesége lehetett a Napkirály fiának, tehát, kellett egy hely, ahol elbújhatott az intrikák elől, és kiszórakozhatta magát. A rend az egy paródia-rend volt, harminckilenc tagot számlált eleinte. Mindannyian ezüstfonal hímzett ruhát, méhkaptár alakú parókát és Louise-Bénédicte profiljával vésett érmet viselnek, az érmeviselés az éjjel-nappal kötelező volt...
A tréfás név eredete az lehetett, hogy ez a király-né-hölgy alacsony termetű volt, és azt a jeligét hangoztatta, hogy a méh Piccola si, ma fa pur gravi le ferite, vagyis kicsi ugyan, de komoly a szúrása.
Ez, innen nézve, kissé bárgyú és értelmetlen és pazarló és nevetséges volt, de rögtön finomodik a véleményünk, ha azt is hozzátesszük, hogy micsoda színvonalú kultúrélet folyt itt, pazar színházi előadásokkal, felolvasásokkal, magas szintű mecenatúrával, a leghíresebb írók és költők, zenészek, Marais, Forqueray és de Visée egymásnak adták a kilincset a palotában.
*
Forqueray a lobbanékony természetével 1736-ban vonult vissza, végig kegyben maradt, még nyolc évet élt. Annyira tisztelték, hogy nem kegydíjat, nem nyugdíjat, hanem teljes fizetést kapott, az összes juttatásokkal, élete végéig.
Életében semmit sem publikált, műveit fia adta ki, azt a 29 darabot, ami megmaradt az állítólagos több százból.
*
Van egy olyan lemez, amelyik jó régi már, de ahogy telik az idő, úgy tűnik, egyre jobb. Ha ránézünk az évszámra, 1980, ez a 'lehetetlen' kategória, tekintve az Early Music '90-es évekbeli hirtelen felfutására, amikor az összes megelőző előadói gyakorlat ment a süllyesztőbe.
Szóval, nagyon erős kivétel. Iskolateremtő?, szerintem nem, inkább teljesen egyedi.
És olyan színvonalú előadás, hogy megugorhatatlan. Jómagam, meg sok jövőkutató/sejtő azt vizionáltuk '90 környékén, hogy a 2020-as évekre milliónyi remek Forqueray felvétel lesz, és a régiek csendben porosodhatnak, békében.
Nem ez lett. Az Early Music felfutásának vége, az egész mozgalom normalizálódott és betagozódott a helyére, kissé továbbra is a periférián van, a gamba előadások átlag színvonala az örvendetesen nagyszerű, de pl. ezt a lemezt nem érik el.
*
Forqueray megközelítése valószínűleg nem egyszerű. Sem előadói, sem pedig a befogadó oldalon.
Mert van valami titkos faktor a zenéjében, ami talán egy picit érthetetlenné teszi. Olykor.
Mert van benne valahol egy enyhe nyugtalanság, vagy inkább nyughatatlanság, még az egészen lassú tételekben is. Nem, nem pattogós vagy ilyesmi, a gyors tételek sem. Nem a primér ritmussal operál, hanem teljesen olyan érzés, mintha a régi misztikus tripundum köszönne vissza, a korai polifónia korszakából, még vagy 300 évvel visszafelőlről. Amely a ritmuskeltés művészete, ahol a kotta által jelzett ritmusképlet az csak a jéghegy csúcsa, az csak egy javaslat, egy távoli állásfoglalás, egy kb. vélemény-kísérlet arról, ahogyan igazából a külső / belső ritmusok, rezgések, periódusok egy módfelett bonyolult fraktálszerű hálózatban kapcsolódnak a legkisebb rezzenésektől egészen a planéták szférikus mozgásáig, az emberi pszichén keresztül. Ez ad egy kissé furcsa érzetet, mintha a zene mindenhol tömött, vagy inkább sűrűbb lenne, mint a szokásos, és soha, de tényleg egyetlen másodperc unalmas vagy érdektelen rész sincsen benne.
Mert van benne valahol egy enyhe nyugtalanság, vagy inkább nyughatatlanság, még az egészen lassú tételekben is. Nem, nem pattogós vagy ilyesmi, a gyors tételek sem. Nem a primér ritmussal operál, hanem teljesen olyan érzés, mintha a régi misztikus tripundum köszönne vissza, a korai polifónia korszakából, még vagy 300 évvel visszafelőlről. Amely a ritmuskeltés művészete, ahol a kotta által jelzett ritmusképlet az csak a jéghegy csúcsa, az csak egy javaslat, egy távoli állásfoglalás, egy kb. vélemény-kísérlet arról, ahogyan igazából a külső / belső ritmusok, rezgések, periódusok egy módfelett bonyolult fraktálszerű hálózatban kapcsolódnak a legkisebb rezzenésektől egészen a planéták szférikus mozgásáig, az emberi pszichén keresztül. Ez ad egy kissé furcsa érzetet, mintha a zene mindenhol tömött, vagy inkább sűrűbb lenne, mint a szokásos, és soha, de tényleg egyetlen másodperc unalmas vagy érdektelen rész sincsen benne.
Mert teli van indokolatlan beszakadásokkal, amikor megy a melódia, szépen, a kora-Barokk meszokott harmóniaközegében, aztán zsuppsz, leesnek a hangok a legmélyebb hetedik húr környékére, fura fél-disszonáns súrlódások lesznek, amelyek egyszerúen gyönyörűek. Gyönyörűek. Kimondottan jó hallgatni.
Mert van pár rész, ahol, mintha Forqueray kicsit megbolondulna, óhatatlanul a Psyché jut eszembe.
Nem feledem a verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak keringnek, úsznak, rend nékűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek, nem marad bellűle semmi.
Nem feledem a verseit: se értelme, se metruma, se cadentiája; zászlók, körtvélyek, erdők, tavak keringnek, úsznak, rend nékűl, vagy a bolondság isméretlen rendgyében. Mit tagadgyam, nékem igen tetszett: álmomban hallok illy költeményeket, s ha fel-ébredek, nem marad bellűle semmi.
Ez a feeling aztán hamar elillan, mert kiérezhető, hogy atompontosan megtervezett az egész, inkább olyan, mintha valami határtalan vehemenciával, lelkesedéssel mutatná nekünk a Szépséget és a Harmóniát.
A svájci doktor tipizálása itt nagyon megbonyolódik, ugyanis az a furcsa helyzet áll elő, hogy az extravertált, nagyon expresszív és nagyon virtuóz Forqueray a nehéz és veszekedős természetével, aki a külső tényezőkből meríti energiáit, úgy tűnik, hogy mégis nagyon bonyolult és rétegzett és mélyből-teremtő zenét alkotott. Itt bejátszik némi nyelvi metafizika is, mert az 'expresszív'-re, a nagyon kifejezőre valami miatt a 'kissé felszínes' jelentésmező húzódik rá általában, és mindig azt gondoljuk, hogy a befelé fordulás az automatikusan a mélységet is jelenti.
Itt azonban pont fordítva van.
Itt azonban pont fordítva van.
Az előadás.
Itt valami olyasmi figyelhető meg, mint a nagyon régi Poirot történetekben, az angol sorozatra gondolok, David Suchet főszereplésével.
Itt valami olyasmi figyelhető meg, mint a nagyon régi Poirot történetekben, az angol sorozatra gondolok, David Suchet főszereplésével.
Az első szériában, ahol a színészek még nagyon fiatalok. Az látszik, hogy ugyanolyan, nagyon-komplikált, szinte kibogozhatatlan bűnügyek vannak, mint a 20 évvel később forgatott epizódokban, ahao éretten, művészetük legjavát adják, de itt, az ősrégi, még a 4:3 arányú vásznon a fiatalság varázslata működik. Valahogy színeesbb a világ. A kulisszák mögött finom, megingathatatlan jókedv.
Meg a pipa.
Meg a pipa.
Titkos, belső mosolygások, villogó tekintetek, és mintha minden, de tényleg minden picit egyszerűbb egyértelműbb lenne. Nagyszerűbb.
És a háttérben mindig pici humorral, akármi is történjék.
És a háttérben mindig pici humorral, akármi is történjék.
Ezen a lemezen ugyanezt érzem.
Forqueray bonyolultkodásai annyira könnyedén gurulnak, hogy észre sem vesszük.
Hogy egyenesen a szívünk közepébe hatolnak.
