Csörög a telefon. Felveszem, valami túlsok-jegyű szám, ismeretlen, bemutatkozom, így tanítottak. Egy vastag hang mondja, hogy Heló Petör, így, eö-vel, meg hogy in five minute I'm there, meg hogy canwehaveacoffee?, egyszuszra. Mondom Yes, persze, gyere csak, come in, töröm a fejemet, ki lehet az, megyek a kapuhoz. Mire kilépek, már ott egy nagy monstrum Harley-Davidson, idegen rendszámmal, meg egy sík kopasz meglett nagydarab ember, fekete bőrszerkóban. De hisz' ez a Harald, Norvégiából...
Kézfogás, ropognak az ujjaim, megölel, ott úgy szokás, alig kapok levegőt, betessékelem, örülök neki nagyon, leülünk, kérdezgetjük egymást, rég találkoztunk. Igen, Harley-Davidson találkozó lesz a hétvégén, arra jött.
Nyomok egy jó kávét, beviszem, az asztalon ott egy lemez, egy CD. Finom a kávé, a lemez piros-bordós-barnás, azt mondja, hogy Norvégiából hozta, nekem, neki egy barátja adta, rögtön kettőt, így a másik most az enyém.
Miféle?, nézem, azt hittem káprázik a szemem, mert ez egy magyar lemez, ja, a barátja Budapestről hozta neki.
Nézem, forgatom, látom, hogy régizene, ibériai pont, de kedves ez a Harald, ismeri, mit szeretek, és próbálom szép-választékos-igeidős BBC angolul elmagyarázni, hogy nálunk milyen komplikált a helyzet, mert nincs képzés a Zeneakadémián, meg hogy itt kissé aggasztóan le vagyunk maradva, ezért a színvonal, a lemezeknél, hááát, az olyan,........ félbeszakít, azt mondja, ne izguljak már annyit, menjünk, hallgassunk már bele, szerinte excellent.
Mert a Harald is hifista. Meg zenerajongó. Kedveli erősen a metált, meg valami kimondatatlan norvég hard-rock irányzatot. Szép AC/DC gyűjteménye is van.
Meg szereti Sosztakovicsot. A nagy orosz zongoristák, ez még a gyengéje. Meg a Kékszakállú. Azt mondja rá, mi itt nem is tudjuk, mink van. Meg sok Bach is volt. Mostanában, mióta ide jár, persze már szélesebb a régizenei horizont.
Lemez be. Leül a karosszékbe, aggasztó ropogás a 135 kilójára.
A track number two, mondja, elkéri a távirányítót, beleteker, na, listen, Petör, és hallom, hogy ismerős a dallam, persze, ez a Belle qui tiens ma vie, de szeretem, aztán egy hihetetlen ügyes átvezetés a Rodrigo Martinez-re, igen, vakarom a fejem, mindössze ötezer hallgatás kellett, hogy feltűnjön az, hogy az akkordok lényegében ugyanazok... A hangminőség káprázatosan jó, az előadás meg hihetetlenül magával ragadó. Finom egyenes énekhang, és, amihez meg magyaroktól nem vagyok szokva főleg, improvizáció, ezerrel.
Igen, a lemez erre a dologra épül.
A bűvös szó jegyzi, hogy 'improvizáció'. Amely most épp száműzetését tölti a komolyzenében; menedéket a népzenében és a jazz-ben lelt. Amelytől az igen magasan képzett zenész is zavarba jön, amikor le kell térni a kottától. Az előírásoktól. Amikor saját gondolatot kellene kifejezni. Amikor nem az a cél, hogy minél jobban lejátsszuk a lélegzetvételt is szabályozó kottából kihámozható művet, hanem valami, ami feltétlen több. Amikor nem kotta-lejátszó-automaták, hangszedők fogják a hangszert, mint általában minálunk.
Külföldön kicsit jobb a helyzet a régizenében, de ott is felfigyeltek erre a kilúgozódásra, és ott megszülethettek legendás lemezek, amelyek ezt a kérdést járják körbe. Emlékezzünk csak Savallra, vagy az Improvisando-ra.
De minálunk, ahol annak is kell örülni, ha nagy nehezen Vivaldi kerül valahol repertoárra, meg ahol a Zeneakadémiára Savallt elhívják, a Musicalisches Opfert-t végigszenvedni, ott, ahol régizenei koncertek ab ovo erősen ritkák, az improvizációról, főleg a reneszánsz zenében, álmodozni lehet maximum.
Persze, a sivárság, a szárazság, mindig ellenhatást is generál. Mert van, aki szomjas. Nem csak közönségként, mint én, hanem zenészként is. Expedíciók indulnak vizet keresni.
Nagyon szép és színvonalas próbálkozások tetten érhetők, koncertek, házikoncertek, a Régizene Fesztivál, írtam is erről eleget, de kiadott lemez, ami olyan, az nincs. Legalábbis ma délutánig, nekem nem volt.
Az előadásmód, az nagyon különleges. Többszöri hallgatásra jövök rá lassan, hogy miért is tetszik ennyire. Az énekhang az első, nyilván, amire felfigyelek. Mi itt páran a világ legjobb lemezeit hallgatjuk, ez lehet nagyképűség, de attól még tény. Olyan dívákkal, akik nyomába érni itthon konkrétan lehetetlen. Rögtön lejön, hogy nem Jaroussky vagy Sonja Prina, vagy Montserrat Figueras; ők valahogy az attraktivitásukkal másodpercek alatt lehengerelnek. Itt nem ez történik. Szép, egyenes énekhang, kellően pontos, semmi különös. De pont ez a különös benne. Figyelmünk nem horgonyoz le a felszínen, hanem valahogy mélyebbre hatolhat.
Befelé, a zene belsejébe. A látszólagos simaság, ha kicsit jobban odafigyelünk, teli lesz pici egyenetlenségekkel, rejtett mégis-hangsúlyokkal, óvatos véleményekkel, finom rá-irányítással. Különös rajzolatokkal, és sok-sok rejtőzködő szépséggel.
A hangszereseknél valami nagyon hasonló történik. Nincs akrobatika. Nincs ornamentika-metafizika. Nincs 'Virtuózok'. A vihuelás nem akarja Lislevandot lenyomni. Nincs színház, nincs cirkusz. Valami finom egyenesség hallható, megint csak, végig. Amely az összjátékban valami olyasmi lesz, amire azt mondjuk, hogy 'stílus', hogy igen, ezt ők pont így gondolták, és ezek ők maguk. A hangzó véleményük valami fontos dologról.
És ez végigvonul az egész lemezen.
Az improvizáció?, na, az egészen zseniális. Sok merész dolgot hallottam már, de ezt a szabadságot, ezt lemezen nagyon ritkán lehet elcsípni. Vagy szimplán nem merik, vagy ha igen, akkor kiugranak a rendszerből, és akkor az már valami crossover-féle lesz. Itt nem. Lemegy egy Ortíz, ezerszer hallottam, elég jó most, aztán a záró akkord összekapcsolódik egy nyitóval, és újra kezdődik minden, de egy másik variációban, a viola után a hegedű veszi át, aztán vissza, aztán egyszerre.
Egymás hegyén-hátán henteregnek a különböző szerzők megoldásai ugyanarra a dallamra, olykor egy ütemben, olykor nem, az egyik alsó szólama kíséri a másik felsőjét, a billentyűs egy harmadik verzióval áll elő, a furulyás egy tökéletes negyedikkel. És mindezt finom ritmusvezetéssel, dobokkal, csörgőkkel, ez ide majdnem túl-jó, megnéztem, igen, őt a jazz világából kölcsönözték ehhez a felvételhez.
És még jó pár unikum megoldás. Az énekhang alatt, a felső fekvésben, néhol, ott az orgona, uniszónóban, annyira pontosan, hogy először csak az tűnik fel, hogy egy érdekes aurája lesz a hangnak. A hangolásban is lehet valami trükk. Olykor a fals-határon egyensúlyoznak. Aztán hirtelen elkezd a zene beszélni. Szépen, tagoltan, érthetően. A basszus kíséret gyönyörű, végig jól hallható.
És hifisként, azt kell megállapítanom, hogy a hangminőség simán partiban van az Alpha-val, vagy akár egy AliaVox SACD-vel.
Zenekápolna, meg Harmónia Hangstúdió?, ennek még utánanézek, miféle audiofil társaság lehet, aki így tud felvételt készíteni.
Él a dolog, nagyon.
Szóval, tetszik erősen. El sem hiszem, hogy magyar együttes magyar lemeze.
...... aztán még sok zenét hallgattunk, akkor, délután. Nagyon jó külföldi lemezeket. Jól szól a rendszer; mindig megérzi, ha a megfelelő ember ül a fotelben. Aztán még egy kávé, Harald mondja, lassan mennie kell. Még tegyük be az utolsó számot erről, please, mutatja a bordó lemezt. Merthogy ő mennyire szereti Ortizt. És ezt olyan tűzzel mondja, hogy valahogy ott belül, egészen elmelegedtem... mert sok-sok éve, amikor még haja is volt, nálam hallotta először.
Az átvezetés, a hegedű belépése, az egyszerűen fantasztikus. Hangerő a maximum közeli. Nagyon élvezi. Mondja, Pandolfo should listen it, yeah, meg hogy listen that recorder, neki van goosebumps ettől, mutatja a karját, ami számomra olyan, mint Schwarzeneggernek, 1970-ben, meg de gyönyörű ez a basszus... a Spendorok hangszórója lebegteti a porvédőket, az ablaküvegek diszkréten zörögnek, a Tratado de Glosados kéziratból a forgószél még az udvaron is megkergeti a port, a szomszéd néni másnap ezt dúdolja, miközben pucolja az ablakot....
Aztán kikísérem. Felül a Harley-re. Mondom, félve majdnem, it's not for children, odanyúlok, próbálom a bowdenes fékkart meghúzni, de alig bírom, mekkora egy kőkemény monstrum, óvatosan megjegyzem, hogy nekem a biciklimen is hidraulikus a fék, azt egy ujjal is lehet, 2000 után vagyunk már, a viking nevet egy harsogót, legyint, hogy 'it 's for the elit, only'.
Aztán felteszi a II. világháborús nikkelezett sisakját, beindítja a gépszörnyet. Iszonyatos, kimondhatatlan, ízléstelen, bődületes robaj, a Mekiből mindenki minket néz,
Good by, Petör, harsogja, Have a nice trip, ordítom, meg hogy köszönöm nagyon, thanks a lot for the CD, nevet, elindul, valamit még mond, nem értem, de a sebességváltást még Fehérváron is hallották szerintem.... aztán nagy sokára elhalkul a robajlás.
Sistereg a csönd a szobában. Ott a lemeztok az asztalon. Beleteszem a korongot, szagolgatom, elolvasom.
Leülök. Hosszan forgatom a fejemben a történteket. Meg ezt az egész helyzetet itt Magyarországon.
És közben nézem a polcon, hogy hová fogom tenni.
Az elitsoron lesz. Ez teljesen biztos.
* * *
Szabó Zsolt - viola da gamba; meg a művészeti vezető, igen a zsinórpadláson ő volt.
Andrejszki Judit - ének, csembaló Demjén András - violon, viola da gamba Győri István - vihuela Horváth Kornél - ütőhangszerek Kállay Katalin - furulyák Takács Szilvia - orgona Vitárius Piroska - hegedű
Közeledik a Mester születésnapja, számtalan, de tényleg megszámlálhatatlan rendezvény és koncert tiszteleg a jeles alkalom előtt.
Szép dolog ez.
Nádor terem.
Két zenész, két renitens lantos, ők nem álltak be a fősodorba, ők másképp hajtanak fejet a Zene előtt. Nem, nem fogják eljátszani a lantszviteket, nem lesz BWV 995, sem a BWV 1000. És nem lesz barokk lant sem, pedig jól játszanak rajta, elhihetitek, és nem lesz nagy közönség sem, akik a biztosra mennek, és tanulták és mondják, hogy igen, azért ez tényleg a Barokk megkoronázása.
Jóval régebbi korok felidézése történik. Igen, felidézés, mert a lejegyzések hézagosak, olyan tabulatúrákból játszanak, melynek láttán a szolfézstanárok szemöldöke felszalad, és főleg azért, mert átiratok, sőt, átiratok átiratai következnek.
Így lehet, hogy a szerzők között a Reneszánsz polifónia nagy mesterei, Josquin, Morales és Gombert, éppúgy megtalálhatók, mint Diego Ortíz, az 1552-ben kiadott viola da gamba traktátus szerzője, ott vannak a régi vihuelisták, Narvaez és Valderrábano, és az akkori lantos fenomén is, Francesco da Milano, akit Itália-szeret szimplán így ismertek, hogy Il Divino.
A közönség tényleg kicsi, de a hangulat nagyon jó; a reneszánsz lantok aurája 600 embert nem tud beburkolni, ezt mindenki tudja.
Minket viszont, akik ott ülünk, nagyon is. Az ismeretségek, baráti szálak szép szövedéke pedig olyan intimitást kölcsönöz, amely inkább a lakáskoncerteken, szalonokban megtapasztalható, és nagy térben vagy a MÜPA ipari lelketlenségében, nyom nélkül, észrevétlenül, létezéstelenül illanna el.
Kezdés.
A legtöbb koncerten, amelyet megéltem, az első hangjegy, az első akkord, a tónus megjelenése mindig megadja az alaphangot, amely, mint egy kezdőhang, majdhogynem az egész koncert feelingjét meghatározza.
Itt más történik.
A csend, ez az első hangjegy most. Csaba nagyon finoman, csak a szemével int, és megpendülnek a húrok. Végtelen-végtelen finomság, a bélhúrok semmihez nem hasonlító tónusgazdagsága, a két hangszer minden gyönyörűsége olyan mélységben jelenik meg hirtelen, hogy az első pár akkord nekem teljesen kimarad, annyira elcsodálkozom, hogy szólhat ennyire szépen egy ember alkotta instrument.
Szabad fantáziák régi dallamokra, aztán, ma már feledésbe merült misék részletei, olyan szerzőktől, mint Josquin des Prez, a zenészfejedelem, akinek kisugárzása az egész európai zenét átformálta, igen, annyira erős volt a hatás, hogy százévek múltán, nagy lantosok generációi még mindig játszották műveit, egy szál lanton, a maradék egy vagy két szólamot, amit pengetni tudtak, a főúri palotákban, vagy akár az utca porában, két Folia meg egy Bassa Danza között, ez azért tényleg nagyon elgondolkodtató.
Most a két lant, a két reneszánsz lant, néhány percre nagyon komolyan megbonyolítja a helyzetet. Uniszónóban gyönyörűen hallatszik a két hangszer színezetének különbözősége, az ujjak más tánca, a lelkek finom eltérései; amikor aztán nagy ritkán összekapcsolódnak a dolgok, és négy szólam hangzik, akkor a régi polifónia mennyei rendtartása kerül le a Földre.
Con que la lavaré, ismerjük, igen, a citromos víz, amivel a boldog nők mossák az arcukat, és a könnyek, amelyek a reménytelen szerelmeseknek jutnak, az aktualitás és a gondolati időtlenség egyenesen megdöbbentő.
Da Milano kánonja, most, a kánon a kánonban, ma, az űrkorszakban azt mondjuk, hogy fraktálszerű viselkedéseket mutat, a régiek valószínűleg csak annyit mondtak volna, hogy ’mint a felhők’, vagy, hogy ’mint ahogyan egy levél hullik’, a lényeg, az teljesen ugyanaz.
Egy sor Mille Regretz következik. A nevek, a lejegyzések szerint, Josquin, Narvaez, és Neusidler, igen, ez a titokzatos dallam mindenkit megmozgatott akkoriban is. Gábor eljátssza, Csaba figyel, aztán fordítva, aztán ketten egyszerre próbálják meg ezt a metafizikai göngyöleget kibontani. A szépség áramlása annyira erős, hogy egyszerűen nem lehet bírni, és, teljesen megértem Csabát, hogy őrült diminúciókkal próbálja megőrizni a láthatatlan egyensúlyt, ez nekem pont olyan érzés most, mintha a szomszéd nénit kirángatta volna a fotelből, a TV elől, és megrázta volna a vállát, hogy ébresztő, és kiabálta volna a fülébe, hogy ez mennyire, de mennyire gyönyörű…
És megint eszembe jut Krasznahorkai László, aki azt írta, hogy
...egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti...
És most egészen pontosan érzem és tudom, hogy mennyire igaza van.
A két lant közötti összhang teljesen élő; nem művi és nem metronómos és nem hajszálpontos, amely utóbbi a lelketlenség enyhe szinonimája, hanem olyan, mint egy komoly beszélgetés, amikor lesötétednek a tekintetek, valami beúszik a levegőbe, és hirtelen az élet alapkérdései karcolódnak.
Ortíz átiratok, gambán ismerem, viszonyom itt több, mint elfogult, most, a két lant, valami különös többletet varázsol az egyszerűnek tűnő akkordokból.
A vége felé, egy monoton, lassú, meditatív átirat, és teljesen azt érzem, mint Pompeiben, amikor ott áll az ember egy festett szoba előtt, amely csak egy lakószoba volt, de az úgy van kifestve, hogy rádöbbenünk, hogy itt és most egy eleddig ismeretlen esztétikai színvonal sejlik fel, melynek magassága semmilyen összehasonlítást nem tűr el a későbbi korokkal, valahogy az eredeztetése teljesen más…
Búcsúzás.
Egy sokadik Mille Regretz, a fények finoman megnyúlnak, a két lant húrjai meghosszabbodnak, egészen messzire, és tökéletesen beilleszkednek abba a bonyolult mátrixba, amelyet most egy rövid pillanatra megláthatunk, és amelynek szálai szellemiségükkel összetartják a Mennyeket és a Földeket.
Hazafelé.
Sötét és hideg és szeles és Hungária körút és 1-es villamos.
Semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy szép ez a Budapest.
Alexander Agricola – francia-flamand szerző; élete nagy
részét Itáliában, Franciaországban, és a Low Countries-ben (kb.a mai Benelux
államok) töltötte; jelentős tisztségekkel, kalandos életét pestis-halállal
fejezte be, 1506-ban. Fontos és bőkezű mecénások akadtak: Sforza hercege
Milánóban, a Mediciek Firenzében, a French King’s Chapel vezetője lett,
Burgundiában udvari kinevezés I. Fülöp alatt, 1490 körül már annyira híres
volt, hogy gyakorlatilag főurak és hercegek versenyeztek érte, Nápolyból is
megkeresték.
A Burgundi iskola hagyományaira támaszkodott, éppúgy, mint
Josquin.
Josquin des Prez-ről van szó, akit feltétlen meg kell említeni, mint a
’legnagyobb’kortársat, akit úgy
ismerünk, mint a Reneszánsz zenei fejedelmét. Ezt kicsit ma már nehezen értjük,
meg azt, hogy a hozzáértők szeme miért homályosodik, ha róla van szó, de az
talán jelez valamit, hogy halála után (1521) még 100 évvel is a nagy
lantszerzők előszeretettel játszottak átiratokat miséiből.
Fontos még tudni,
hogy a központ a Német-Alföld volt, egyfajta kisugárzási centrum, innen
áramlott a HighArt zene déli irányba, pl. Itália felé. Aztán lesznek majd
évszázadok, amikor megfordul az irány, vagy párhuzamos mozgások alakulnak, de a
Reneszánsz idején, ez a furcsa északi szél nagyon fontos volt.
Sokat alkotott; misék, motetták, chansonok, stb…. szinte
minden műfaj, ami volt akkoriban. A kortársai nagyon nagyra tartották zenéjét.
Akkor is, ha a korabeli leírásokban ilyenek is találhatók, hogy ez a zene
egyenesen kínozta őket, nem értették teljesen, és hamar eltévedtek a
labirintusban.
Mert Agricola zenéje - maga a titkos labirintus.
Ez most kicsit bonyolultabb, mint egy ügyes cím, vagy egy
szimpla metafora. Tényleg így emlékeztek meg róla.
Ott kezdjük, hogy akkoriban a labirintus szó helyett az
mondták, hogy kert.
Daedalus kertje.
Emlékszünk?, ő volt Minósz király
építésze, autóbusz-névadónk, Ikarosz apja, aki úgy rejtette el a bika-szörnyet,
hogy egyetlen ajtót vagy zárat sem használt, állandóan nyitva volt az út,
besétálhatott, akinek volt bátorsága hozzá, mégis zárva tartotta azt, amit nem
lehetett toronyiránt megmutatni.
Agricola zenéjében is pontosan ez történik. A felhasznált
bonyolult eszköztár felépítette az elágazó ösvények kertjét, melybe teljesen
belemélyedni most nem kell, néhány érdekesség inkább.
Régi időkben járunk, sok, azóta kihalt hangnemről van szó,
pl. a híres ’Church Modes’, a templomi módusok, a mixolydian és a dorian.
Amelyeket egyszerre használt, valamiféle bitonalitást létrehozva. Ugyanakkor
teljes volt a modális függetlenség a szólamok között. Gyakran érthetetlenül
kicsi ritmus-motívumokból építette íveitA disszonancia egy külön szisztéma szerint szerepel, nem keveset. A
cambiata és a wrong beats majdhogynem kompozíciós eszköz volt. Ez erős
ellentétben állt az akkori legitim megoldásokkal, amelyek a tiltott harmóniák
eltávolítását szorgalmazták, és ahol a Szent Hexachord tisztasága volt a végső
cél.
Az elkínzott kortársak végül meghajoltak nagyszerűsége
előtt,
… megállapításunk szerint, ez a fajta elrendezés, teljesen oda
nem illő, és egyáltalán nem megengedhető az égi [zenei] harmónia építésében,
hacsak nem előre megfontolt és szándékosan létrehozott művészetről van szó.
Ez a kor azért igen messze esik visszafelé, óvatosnak kell
lenni, aki nem ismeri, könnyen megriadhat. Ezt elkerülendő, ilyenkor az egyik
legjobb módszer az átvezetés, amikor valami megkapót hallunk, ami igazából
inkább elkap, megakaszt, odahúz. Ez lehet a szimpla szépség, egy harmónia, egy
furcsaság, egy ritmus, egy színezet, vagy igazából bármi, aztán, ha
megtetszett, az örvénnyel már haladhatunk beljebb, a labirintus belsejébe.
Ez a CD remek alkalom erre.
A Huelgas együttes régi szakember-gárda, óriási
tapasztalattal, lelkesedéssel, rengeteg jó felvétellel.
Lemez be, első szám.
Ártatlan gregorián-féle kezdés, egyetlen taktus, aztán
valami egészen más; annyira más, hogy legtöbb komolyzene kedvelő azt mondhatná,
hogy ilyet még életében nem hallott, mert az egyik szólam marad továbbra is a
kezdés szerinti, mintha oganum-félére váltana, de egy másikban a nők kitörnek,
valahová felfelé, az ég felé, olyan a ritmus és a díszítés, hogy először arra
kell gondolni, vajon miért tördelték szét ennyire nagyon a hangot…
De a
harmóniaérzet valami egészen rendkívüli lesz, szóval nagyon furcsa és nagyon
felemelő egyszerre.
Vajon ezt hogyan jegyezték le, akkor, amikor a kottának
nevezhető valami olykor egy botanikus atlaszra inkább hasonlított?
Aztán a zene
még bonyolultabb lesz; a szólamok adott csomópontokon találkoznak csak, egészen
komoly éneklési technikákkal a háttérben.
Kristálytiszta hangok; finom hhhhh fátyol a hölgyek hangján,
a föl-le lépkedésük akrobatikus, atompontos, de mégis természetes, furcsa módon
a dallam egyszerű szépége tűnik fel ebben az mérhetetlen komplikációban. Ez a
sűrű ide-oda tekeredés, hogy a cantus firmust majdnem lehetetlen kibogozni a
díszítések díszítéseinek folyondárhalmában, nem tévedünk nagyot, ha ebben a
számban (az első 4 lesz ilyen) egy gyönyörűséges letűnt és soha-soha nem
folytatott zenei oldalhajtást, az Ars Subtiliort azonosítjuk.
Aztán tovább, egyre beljebb, olyan struktúrák nyomára
bukkanunk, hogy szinte lehetetlennek tűnik, hogy250 évvel Bach előtt vagyunk. A vége felé meg egyenesen úgy
tűnik, mintha 300 évvel utána lennénk, kortárs megoldások hangulata veszít el
minket teljesen.
Ez most tényleg komoly zene.
És annyira bonyolult, hogy
tényleg csak a bejáratot tudom megmutatni. Nem egyszerű első hallásra sem, a
hozzáértők számára aztán még rengeteg elágazás nyílhat.
És tényleg egy titkos útvesztő.
Sok régi katedrális padlóján találhatunk labirintus
mintázatot. Ezek valószívűleg nem a minószi kultúra nyomát őrzik, hanem inkább
a teremtett világ egyik legfurcsább képződményének szakrális erejét hirdetik.
Valami, ami létező és pontos szabályok szerinti, de, amiben a dolgok elveszhetnek,
eltűnhetnek. A képtelenség és a lehetetlenség kézzelfogható paradoxona,
másfelől az emberi megismerés egyik analógiája.
400 évvel később sikerül majd matematikai módszerekkel
leírni. Amelyek viszont az euklidészi matematikából kivezetnek, vagyis, a
megfejtés, a titkos formula, az kézzelfoghatóan, tényleg nem létezik.
Talán ez vonz benne, hogy az ember mindig is szeretett
eltévedni, a létező dolgokat nemlétezőnek hinni, és fordítva, úgyszintén…
Velencében, született
1492-ben, apja egy borganói borbély volt, nem tudni közelebbit, furcsa mód a
família aztán a nagy hajnyírás közepette egy tucat zenészt termelt ki Itália
szerte; talán van valami közös a két dologban?
Meglátjuk.
Annyit még tudunk, hogy 24 évesen megvolt a piffaro
kinevezése, amit a dózse személyesen nyújtott át, ebből az tudható, hogy
trombone játékos volt.
Híressé vált sok műve, de a legismertebb a traktátusai lévén
lett, a Fontagara (1524) fúvósok, illetve a diminúció alkalmazására, a Regola
Rubertina című pedig a viola játékosok számára készült.
Kicsit más volt a
háttér, innen elég nehezen érthető sok dolog. Elvárt volt az udvaroncoktól a
zenélés és a művészetek egészen mély ismerete; ez gyakorlatilag egy igazi
műértő közönséget jelentett, akkor s, ha az udvaronc jelentése ma már
korrodált; a zenészektől pedig tudásuk diszkrét elrejtése, mármint nem álltak
ki rögtön a legvirtuózabb dolgaikkal, hanem, mondjuk, egy bonyolultabb rögtönzés
csalogatta ki azokat a hűvösen kezelt, de excellent módon elővezetett
futamokat, melyre az uralkodó finom bólintása tette fel a koronát…
Ganassi előtt gyakorlatilag nem ismert ilyen részletes
értekezés az előadás módszeréről, utána sem nagyon. Mindenre kitér; egy
filozófiai miniesszé a szavak és a hangok kapcsolatáról, a hang mint model
suprema tisztelete, a színek és a hangok rendszerének összegzése; az ujjak
elhelyezkedése és használata plusz az összes létező technikai dolog a
játékmódra – ugyanakkor utasítások az érzések imitálására, a fej mozgására és a
pislogás, illetve szemforgatás alkalmazására.
Zeneműveket illetően az elődök
közül Josquint javasolta, a kortársak közül pedig Willaertet és az ünnepelt
Nicolast. Utóbbi, mert Nicolas Gombert-ről van szó, aki Josquin óta a legnagyobb
hatású szerző volt, kb. ezután töltötte büntetését a gályán egy tisztázatlan
megrontási ügy miatt.
A kiadó a ZigZag Territoires; a booklet komoly, az artwork
igen különleges; éppen pontosan annyira, mint a zene a belsejében.
Ami egy remekmű.
Ganassi ricercarok alkotják a vázat; ezek szóló viola művek;
közöttük pedig Willaert, Gombert, Segni és Arcadelt művei, motetták, fantáziák
és madrigálok átiratai, melyek hangszerelése viola, furulya, lant, orgona és
csembaló. Ganassi külön fejezetet adott a diminúciónak és a rögtönzésnek,
amely, hiába a jóval kötöttebb rendszer, talán nagyobb szabadságot adott az
előadónak, mint a jazz majd 400 évvel később.
Milyen is egy Ganassi ricercar?
Egészen varázslatos;
mindössze egyetlen futam, majdhogynem beleszőve mindaz, amit a zenéről érdemes
tudni. Többször meghallgatva egyre bonyolultabb dolgokat hoz elő;
harmóniahatása egészen rendkívüli.
Egy különleges zenei világba nyerhetünk betekintést. Mert ez
nem a Reneszánsz Polifónia Remekei, nem is a profán táncokból egy válogatás
vagy ellenkezőleg, valamelyik ünnepi mise zenei melléklete.
Más. Egy kicsit
mélyebb korszelet. Ahogyan akkoriban gondolkodtak a világról. A billentyűsök
még nem silányultak vissza szimpla continuo-tamburmajorrá; külön, teljes
szólamuk mozgása néhol egyenesen a meditatív irányba húzott, vele együtt minket is,
hallgatókat.
Egy Gombert motetta átirata:
Tisztán eszmei és teljesen szabad zene; felfelé ívelő,
dallamos és mélyre hatoló. Nagyon finom ívek hullámjárása; a fúvós megszólaltatás
különösen lelket-gyönyörködtető.
Az előadók közt ott van a magyar származású Müller Mariann,
és a furulyás Pierre Boragno, a lantos Massimo Moscardo, a billentyűs Francois
Saint-Yves – alkalmi, összeállt csapat, olyan melodikusságot szórnak a hallgatóra,
amely ilyen régi zenéknél nem gyakori; talán ezért is, a komoly eszmei megvalósítás mellett, teljesen befogadható; egy Bach
szonáta vagy egy Liszt darab sokkal jobban legyötörhet az érthetetlenségével és
idegenségével, egy átlag késő-Barokk mű pedig kiüresedett semmitmondásával.
Egy perfekt team a Ganassi-szalonban.
Mert milyen is egy jó fodrászműhely?
Ahonnan úgy lépünk ki, hogy felfrissültünk. Ahol jó volt
bent is, foglalkoztak velünk, ráadásul szakemberek. De utána is jó, még
napokig.
Mert furcsa módon az ábrázatunk, a külső kereteink újra-kontúrozása,
hogy újfent jó megjelenésűek lettünk, egyfajta spirituális feltöltődést ad.
Mert valahogy teljesebb szinkronba kerültek a dolgok, vagyis, amíg ültünk a székben, belsőleg történt átrendeződés.
Éppen pontosan úgy, mint ahogyan ez a lemez teszi.
És a tar fejű zenerajongók? Vagy akinek amúgy is kevés a
haja?
Az kérjen borotválást.
És a hölgyek?
Nekik meg valahogy mindig van annyi hajuk, bármennyi idősek
is, hogy órákig bent üljenek…
Bármilyen zenei neveltetésből érdemes ide benyitni.
