A borbélyfiú és a gályarab

Silvestro Ganassi dal Fontego.

Velencében, született 1492-ben, apja egy borganói borbély volt, nem tudni közelebbit, furcsa mód a família aztán a nagy hajnyírás közepette egy tucat zenészt termelt ki Itália szerte; talán van valami közös a két dologban?
Meglátjuk.

Annyit még tudunk, hogy 24 évesen megvolt a piffaro kinevezése, amit a dózse személyesen nyújtott át, ebből az tudható, hogy trombone játékos volt.

Híressé vált sok műve, de a legismertebb a traktátusai lévén lett, a Fontagara (1524) fúvósok, illetve a diminúció alkalmazására, a Regola Rubertina című pedig a viola játékosok számára készült. 

Kicsit más volt a háttér, innen elég nehezen érthető sok dolog. Elvárt volt az udvaroncoktól a zenélés és a művészetek egészen mély ismerete; ez gyakorlatilag egy igazi műértő közönséget jelentett, akkor s, ha az udvaronc jelentése ma már korrodált; a zenészektől pedig tudásuk diszkrét elrejtése, mármint nem álltak ki rögtön a legvirtuózabb dolgaikkal, hanem, mondjuk, egy bonyolultabb rögtönzés csalogatta ki azokat a hűvösen kezelt, de excellent módon elővezetett futamokat, melyre az uralkodó finom bólintása tette fel a koronát…

Ganassi előtt gyakorlatilag nem ismert ilyen részletes értekezés az előadás módszeréről, utána sem nagyon. Mindenre kitér; egy filozófiai miniesszé a szavak és a hangok kapcsolatáról, a hang mint model suprema tisztelete, a színek és a hangok rendszerének összegzése; az ujjak elhelyezkedése és használata plusz az összes létező technikai dolog a játékmódra – ugyanakkor utasítások az érzések imitálására, a fej mozgására és a pislogás, illetve szemforgatás alkalmazására.
Zeneműveket illetően az elődök közül Josquint javasolta, a kortársak közül pedig Willaertet és az ünnepelt Nicolast. Utóbbi, mert Nicolas Gombert-ről van szó, aki Josquin óta a legnagyobb hatású szerző volt, kb. ezután töltötte büntetését a gályán egy tisztázatlan megrontási ügy miatt.

A kiadó a ZigZag Territoires; a booklet komoly, az artwork igen különleges; éppen pontosan annyira, mint a zene a belsejében.

Ami egy remekmű.

Ganassi ricercarok alkotják a vázat; ezek szóló viola művek; közöttük pedig Willaert, Gombert, Segni és Arcadelt művei, motetták, fantáziák és madrigálok átiratai, melyek hangszerelése viola, furulya, lant, orgona és csembaló. Ganassi külön fejezetet adott a diminúciónak és a rögtönzésnek, amely, hiába a jóval kötöttebb rendszer, talán nagyobb szabadságot adott az előadónak, mint a jazz majd 400 évvel később.

Milyen is egy Ganassi ricercar?
Egészen varázslatos; mindössze egyetlen futam, majdhogynem beleszőve mindaz, amit a zenéről érdemes tudni. Többször meghallgatva egyre bonyolultabb dolgokat hoz elő; harmóniahatása egészen rendkívüli.

Egy különleges zenei világba nyerhetünk betekintést. Mert ez nem a Reneszánsz Polifónia Remekei, nem is a profán táncokból egy válogatás vagy ellenkezőleg, valamelyik ünnepi mise zenei melléklete. 

Más. Egy kicsit mélyebb korszelet. Ahogyan akkoriban gondolkodtak a világról. A billentyűsök még nem silányultak vissza szimpla continuo-tamburmajorrá; külön, teljes szólamuk mozgása néhol egyenesen a meditatív irányba húzott, vele együtt minket is, hallgatókat.

Egy Gombert motetta átirata:

Tisztán eszmei és teljesen szabad zene; felfelé ívelő, dallamos és mélyre hatoló. Nagyon finom ívek hullámjárása; a fúvós megszólaltatás különösen lelket-gyönyörködtető.

Az előadók közt ott van a magyar származású Müller Mariann, és a furulyás Pierre Boragno, a lantos Massimo Moscardo, a billentyűs Francois Saint-Yves – alkalmi, összeállt csapat, olyan melodikusságot szórnak a hallgatóra, amely ilyen régi zenéknél nem gyakori; talán ezért is, a komoly eszmei megvalósítás mellett, teljesen befogadható; egy Bach szonáta vagy egy Liszt darab sokkal jobban legyötörhet az érthetetlenségével és idegenségével, egy átlag késő-Barokk mű pedig kiüresedett semmitmondásával.

Egy perfekt team a Ganassi-szalonban.

Mert milyen is egy jó fodrászműhely?

Ahonnan úgy lépünk ki, hogy felfrissültünk. Ahol jó volt bent is, foglalkoztak velünk, ráadásul szakemberek. De utána is jó, még napokig. 

Mert furcsa módon az ábrázatunk, a külső kereteink újra-kontúrozása, hogy újfent jó megjelenésűek lettünk, egyfajta spirituális feltöltődést ad. Mert valahogy teljesebb szinkronba kerültek a dolgok, vagyis, amíg ültünk a székben,  belsőleg történt átrendeződés.

Éppen pontosan úgy, mint ahogyan ez a lemez teszi.

És a tar fejű zenerajongók? Vagy akinek amúgy is kevés a haja?

Az kérjen borotválást.

És a hölgyek?

Nekik meg valahogy mindig van annyi hajuk, bármennyi idősek is, hogy órákig bent üljenek…

Bármilyen zenei neveltetésből érdemes ide benyitni.

Kimondottan ajánlott.









______________________-
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11