Veszprém, Régizene Fesztivál.
A tizedik.
Üldögélek a padon a Jezsuita templom előtt. Még van egy fél óra a koncertig. Szép idő, madárdal, harmónia.
Nem annyira szeretek a múltba révedni. A Magyar Mozi csatornával pont úgy jártam, mint régebben a Retró Rádióval.
Mindkettő óriási ötletnek tűnt előszörre, aztán pár hónap után érezhető lett az avulás, a por, az aktualitás hiánya, vagyis az, hogy a planéták jócskán odébb forogtak, és mi sem vagyunk már ugyanazok, mint régen. Egyszerűen ki-rezonálódnak dolgok. Elmúlnak, és kész.
Előre kell nézni, persze, tudom.
De az elmúlt dolgokon alapul a jelenkor, minden, a mai koncert is. És emlékszem a régi Veszprémre és a régi Jezsuita templomra. Akkor, nem látszott, hogy templom, semennyire. Inkább egy romos, elhanyagolt raktárnak tűnt, sokan azt gondoltuk, hogy orosz katonai felszereléseket veri az eső odabenn. (igazából a Múzeum kőraktára volt)
Aztán megszépültek a dolgok: a park azóta gyönyörű, a templom a régi fényében ragyog, és tizedik éve, hogy egyházi híján 'zenei' felszentelést kap minden évben. Ez utóbbi, és az egész Régizene Fesztivál ötlete, ez Nagy Csabától származik. Aki a semmibe, az ürességbe, a nincsbe, bele mert álmodni dolgokat. És ami a legnagyobb emberi teljesítmény, realizálni tudta.
Az, hogy a vákuumban egyszer csak megjelennek dolgok, és működnek, és mozognak, és hatásuk van, ez egyszerűen megfoghatatlan tünemény. Kvantumfizika, konkrétan. Lesz még róla szó, furcsa mód, zenei téren is.
*
Csaba a színpadon.
Pont olyan, mint régen. Bár őszbe fordult a haja neki is, de több most is, mint a fizikai megjelenés. Meg sem fogja a hangszert, már akkor is. Valamiféle aura, ilyesmi.
Nem tudom pontosan.
Az egyetlen különbség, az pont maga a hangszer. Nem a megszokott reneszánsz lant, hanem egy theorba. Szép hangszer. Hosszú-hosszú nyakkal, egy sor basszushúrral, egy igazi bonyolultság. Amelyet a Barokk kor zenei komplikációi hívtak életre.
A húrozás most fontos. Szinte fontosabb, mint a hangzás maga. Mert Csaba, aki a bélhúrok szerelmese, teljes joggal, most mégis azt csinálta, hogy a felső szekció könnyen elhangolódó részére műanyag húrokat tett, a hosszúak, amelyek a zengést adják, azok pedig maradtak bélhúrok. Persze a műanyag most nem a megszokott természetellenes gusztustalanságot jelenti, mint a kiszállítós ebédek dobozkái, hanem kompozit anyagokat, űrkorszakos nanotechnológiával és igen-igen finom hanggal.
*
Kezdés.
Első pendítés. A hangzás?, ne feledjétek, én hifizek, nekem ez kulcskérdés. Szóval, valami csudaszép, annyira, de annyira gyönyörű és természetes és teljes, hogy az jutott eszembe, hogy erről feltétlen hangfelvétel kellene. És a kompozit húrok még valami sokkal fontosabbat is adtak: az egész koncert folyamán egyetlen egyszer sem kellett hangolni. Egyszer sem. Ez erősen ritka, és akkora nyugalmat és stresszmentességet adott Csabának és az egész előadásnak, hogy közönségként is tisztán érezhető volt.
Kapsberger.
Giovanni Girolamo Kapsperger, latinosan Johannes Hieronymus Kapsberger.
30 éve első számú kedvencem. Szóval, a hiteles koncertbeszámoló, az nem fog menni.
Egy teljesen különálló csillagzat a régizenében. Sem elődje, sem utódja nem akadt azóta sem. A Barokk kor elejére esik a feltűnése, amely valóban egy metamorfózis volt, a Reneszánsz szellemiségén alapuló új dolog, a 'Nouve Musiche' idején.
Négy kötetbe rendezte műveit, mindegyik saját ízzel és kiteljesedéssel, ebből három maradt ránk, a II. kötet elveszett, elnyelték az évszázadok. 1993-ban Rolf Lislevand hozta be zenéjét a köztudatba, azóta örvendetesen sokan felfigyeltek erre a különös képződményre, Hille Perl pl. a III. kötetre azt találta mondani, hogy egyenesen pszichedelikus, a világhíressé vált L'Arpeggiata pedig a névválasztásukkal adózott Kapsbergernek.
Valóban, kezdés után rögtön észrevehető, hogy ez valami más dolog, mint amit eddig megszokhatott a közönség. Elsőre talán az tűnik fel, hogy a korszakolási kísérletek, aki nem ismeri, feltétlen csődöt mondanak. Nem a Reneszánsz varázslata a Levegő Égből; nem az Égi Harmóniák merőleges fel- leáramlása; nem is a Barokk formakényszeres megjelenése. Inkább valami finom kortárs dolognak tűnik.
Csaba előadásmódjában van valami nehezen körülírható, amely teljes mértékben rezonál ezzel a zenével. Annyira, hogy számomra épp csak az első helyre emelte a számos nagyon-nagyon színvonalas előadás fölé.
Hogy miért?
Talán érdemes oda visszamenni, most, amikor Kapsberger toccata-kat játszik, hogy mi is a 'toccata' úgy igazából.
A szó maga azt jelenti, hogy 'érinteni'. A nyelvi metafizika itt erős: a jelentésmezőben nem az van főleg, hogy fizikálisan mi is történik, hogy hozzáérünk, hogy erősen vagy gyengén, vagy hogy meddig, hanem az, ami a 'ráközelítés'; ami egyfajta szellemi hozzáállást jelent. Egy módus, egy szertartás, majdhogynem rítus. Hogy nem az van, hogy ott a kotta, ott a jelzés, hogy melyik húr pengetése következik, aztán püff, megpendítjük, pontosan, korrektül, időben. Nem. Bár sok zenész sajnos hajszálra ezt teszi, mintha lejátszó-automaták lennének.
Nem. Hanem valami teljesen más.
 |
| Weiner Heisenberg |
Olyan, mintha beékelődne egy történet, a Történet, emlékszünk?, 'Mindig a Történet a fontos', mint amikor odamegyünk valakihez, akit ismerünk, vagy nem, és mielőtt megszólítjuk, elgondolkodunk, sokáig, hogy ki ő, mit is akarunk, mit érzünk ma, milyen volt az Ég reggel, hány árnyalata volt a zöldnek a délután, és hogy intuitíve hagyjuk, hogy alakuljon majd a helyzet, és annak megfelelő lesz majd a folytatás. Mindez töredék idő alatt, minden egyes hang előtt, és a lassú pendítéseknél ugyanúgy megvan, mint a leggyorsabb díszítéseknél.
A 'Passacaglia', most egészen különleges. Az alapdallam az a váz, amelyre az ismétlések különbözősége teszi fel a szöveteket, mint egy 3D nyomtató, elforgatja, és különböző oldaláról mutatja azt a képződményt, amely zeneileg egyszerűnek tűnik, de a valósága ilyenformán mégis rendkívül és szépségesen bonyolult lesz.
Hallom, hogy nem egészen a lemezekről ismert verzió, a koncert után kérdezem Csabát, hogy mennyi volt ebből kotta szerint Kapsberger, nevet, mondja, legalább a fele, a többit meg ő írta. Igen, ez a zene majdhogynem kívánja az ilyen fajta hozzáállást. Lemezeken is előtalálhatók olyanok, akik szintén nem voltak szívbajosak ezen a téren, és komplett szólamokat írtak hozzá, akár teljesen másik hangszerekre, vagy simán kihagyták azokat a fordulatokat, amelyen nem tetszettek...
Az, hogy ez miért van így, hogy ez miképp lehetséges egy olyan korból, ahol a lejegyzések már igen pontosak voltak, azon én is sokat gondolkodtam. Tulajdonképpen valahol itt a lényeg, és igen, már azért szeretem Kapsbergert, mert ennyire gondolatébresztő.
Egészen nagyon messzire vezetnek a szálak.
Célszerű segítségül hívni most Bach zenéjét, amely az átellenes ponton ragyog a zenei Galaxisban. Ott szerkezetépítés van, előre megtervezett manőverekkel, és tényleg gyönyörű megoldásokkal. Aki ismeri, hallgatásakor pár perc után már majdhogynem fejben van a harmónia jövőbeli megoldása / feloldása, a fúgák és szólamok egymásba fonódása egészen mesteri, a mélyebb teológiai, számelméleti és egyéb megfelelésekről köteteket írtak tele a szakértők. Kultusza teljesen érthető.
Tehát, a zenei folyamatok 'A' -ból 'B'-be egy meghatározott szisztéma szerint, egy precízen felépített útvonalon közlekednek, a véges matematika minden eszköztárát bevetve.
Mondhatnánk, igen, a Földi / Égi valóság hű leképezése, a dolgok alapvetően így működnek Fent és Lent.
Egy tisztán szellemi zene.
Kapsberger zenéjében minden másképp történik. Elindul valami 'A'-ból, itt is. Aztán teljesen váratlanul, mindenféle előzmény nélkül egy 'B' állapot következik. A harmóniák itt is gyönyörűek, ugyanúgy sokszor várunk pl. egy zárlatot vagy feloldást, ahogyan ez szokás, de nem történik meg, hanem egy teljesen más irányú dolog következik.
Totálisan más. Annyira más, hogy egyszerűen úgy tűnik, hogy nincs is előzmény.
Kitörés az ok-okozati kényszerből.
Nem a véges matematika, és még csak nem is a végtelen. Inkább tisztára kvantumfizika, nem?, mert ott is az elektron itt van, megmérjük, leírható akár, aztán pár nanoszekundum múlva hopp, valahol máshol lesz. Nem, nem odamegy, nem odakering, vagy arrafelé lebeg, egy útvonalon. Nem. Egyszerűen ott lesz, máshol, 'B'-ben, és kész. Lehet akár egy fal is közben. Senki sem tudja hogy kerül oda.
Nincs előzménykényszer.
Viták persze ma is erősek, de úgy tűnik, az igazi valóság a mélyben, az tényleg ilyen.
Sainte Exupery így ír a Citadellában:
Tömény butasággal megvert vezéreim nem hagytak
nekem békét bizonygatásaikkal, magától értetődőnek vélték, hogy az események
levezethetők egymásból. Mert, bizonygatják, minden okozatnak van oka, és
minden ok okozatot von maga után. És így okról okozatra következtetve, hangos
bizonygatások közepette haladnak a tévedés felé...
Csaba mondja, hogy játék közben sokszor ő sem érti, hogy miért így, vagy miért úgy írta Kapsberger.
Hogy ebből az egészből zeneileg mi kerekedik ki?, hát, valami végtelen-végtelen szabadság. Igen, ezért bírja könnyedén a helyes belenyúlásokat. Egy szingularitás, egy totális jelenidejűség. Nincs szorongás a múlt miatt, nincs különösebb elképzelés a jövőre. Pillanatnyi harmónia-impressziók halmaza. És erős szépségkultusz, lehet, ezért is tetszik annyira.
Nyilván, a végén mégis fel van fűzve a zene egy szálra, ez érezhető, de ez a szál valahol mélyebben rejtőzik, más geometriájú és teljesen más lényegű. Ha egyáltalán 'szálról' van szó.
Nagyon tetszik ez a játékmód. Alig ismerek olyat, aki ennyire halkan mer pendíteni. Mintha nem is színpadon lenne. Ott ülök 2 méterre, alig hallom, pedig a theorba jóval hangosabb, mint egy reneszánsz lant. A halk pendítés viszont végtelen felhangözönnel hálálja meg ezt a bánásmódot. Mert ez már nem is zenélés, hanem egy dialógus. Ő meg a hangszer, ki mit gondol erről a renitens német származású, velencei születésű római nemesemberről. Aki direkt ellenpont-hibákkal ejti kétségbe a lelkes de kissé szigorú utókort.
A hírhedt Toccata Arpeggiata. Azért hírhedt, mert annyira egyszerű és annyira bonyolult egyszerre. Valami nagyon erős érződik a sokadik réteg alól.
Egy furcsa belső ütem bontakozik ki, minden előadónál más és más. Mint egy retina-azonosító. Tényleg olyan, mint egy vers. A szavak mentén, a szimpla akkordok mentén lényegében kifejthetetlen.
A 'Capona'. Még jómagam is mai zenének hinném, hiába ismerem minden egyes hangját.
Néhányszor annyira magával ragad, hogy teljesen beleszívódok a zenébe. Minden más leáll, és kinyílik egy másik horizont, egy másik valóság. Ez minálunk, a nagyobb válfölötti-kapacitásúaknál, akik párhuzamos szálak mentén képesek vagyunk egyidejű gondolkodás-sorozatokra, ez nagyon ritka tünemény.
Hogy ilyenkor mi is történik pontosan, arra a neuro-pszichológia válaszait is kereshetjük, de én az Ulysses-ben találtam egy sort, amely ide kívánkozik. Igen, az az Ulysses, ami az első olvasatra nekem sem ment, de másodjára, a helyzet, mondhatjuk, 'biztató'.
'Bármely tárgy, ha erősen nézünk reá, az istenek romolhatatlan eónjai felé nyíló kapu lehet.'
Nem tudom igazából.
Csak azt, hogy ez a zene és ez a koncert, az egyik legszabadabb dolog volt, amellyel mostanában találkoztam.
Mindig emlékezni fogok rá.
Köszönöm mindnyájatoknak.
* * *
________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-14a-15-16
