Hangosság-háború

 

A zene és a hangszerek fejlődése, mint minden fejlődés, furcsa kanyarulatokkal volt tarkított; nem túlzás azt mondani, hogy a haladás bizonyos szempontból a hangosság növekedése mentén  történt.
A viola da gamba hangereje kb. fele a csellóénak. A zongora és a lant húrfeszítése között két nagyságrend van. A bélhúr jóval halkabb még az aránylag nem rossz hangú kompozit műanyag húrnál is. A portatív orgona nagy sípja 70 cm, egy nagy romantikus orgonáé 5 méter. Egy lakáskoncerten húszan, a MÜPA-ban 1700-an férnek el.

Ezek persze csak számok. A metafizikai eltérések jóval fontosabbak.

A Barokk volt az utolsó tisztán eszmei zene, ezért nem meglepő, hogy ezután több vonalon is itt figyelhető meg törés. A következő korszakban a felső harmóniák lehozatala helyett az individuumbetörés evilági, többszörösen átszűrt, egyénből kiinduló és érzelmeken alapuló pszichológiai helyzetjelentései (romantika), illetve a szerkezetek béklyójába kényszerített lesatuzott, improvizáció-ellenes kockavilága (klasszika) kápráztathat el. A későbbi / jelenkori kortárs zene kiszélesedett követhetetlensége pedig a közönséget konkrétan le is dobta magáról.

Ez a fejlődéssel összekevert jelenség, amely szimplán időbeni lefutásokat jelent, nyilván kikövetelte magának a megfelelő formát az adott időszakokban: ilyetén a csúcs, az a romantikus nagyzenekar lett, 150 fővel, három üstdobbal és komplett rezeszenekar-szekcióval, és akkora kórussal, hogy 3 busz kell, csak a szoprán szólamhoz….

Az igazi sztárok pedig nem a szerzők lettek, hanem a karmesterek és a zongoristák. És az énekesek. Emlékszünk még a Reneszánsz eszmeiségre?, ahol az egy szólam soha nem szólt egyetlen énekhanggal, ahol a reneszánsz lant húrjai kórusokba rendezettek, merthogy egy húr magamutogatása az egyenesen ízléstelen volt?
Ettől nagyon messzire került a zenei világ.

A csend szerepe és megközelítése is megváltozott.

A matematikában a nulla bevezetése majdnem fejre állította a rendszert. Itt fordított a helyzet. A régizenében minden a csenddel kezdődik, az isteni szingularitással, és oda tér vissza. A csend teljes értékű hangjegy volt. Az újabb zenék mintha félnének  a csendtől. Hangjegyeket  akarnak, minél többet, minél több hangszerrel. A rendszerből, a Harmóniából kiesettek nemléttől való szorongása, ennek tipikus projekciója, a vákuum kényszerű kitöltése. A pszichológiai vonatkozásokkal a bécsi doktor valószínűleg egyetértene.

Ezekre a tendenciákra sokan és sokféleképp felfigyeltek. Gyönyörű helyreállítási kísérletek léteznek a Harmónia újrateremtésére. Ilyen a ’90-es évektől az új Early Music felfutása is;  a lényeges csomópontok a kiadott lemezek tükrében szépen lekövethetők.

Nikolaus Harnoncourt

Nagyívű folyamatok, önszerveződő kritikus rendszerek és bonyolult történeti-evolúciós mozgások árnyékában meghúzódva az egyes ember szerepe valóban nem tűnik meghatározónak, mégis fontos az, hogy milyen zenével vesszük körbe magunkat otthon. Mert a Harmónia visszaállítása az is, amikor egy jó lemezt hallgatunk. Ezt sokféleképp tehetjük, manapság, az Internet korában, bárhol, bármikor és bármit. Óriási, régebben egyszerűen elképzelhetetlen választási szabadság köszöntött be, gyakorlatilag mindenki részére. Ez annyira kiszámíthatatlan volt, hogy ezen a területen az összes jövőkutató tévedett; a teljesen új tényezők betörése mindig is a lemodellezhetetlenséget jelentette.

Akkor eljött az aranykor? Irány a Youtube, és ott vannak a jó zenék, és csak két kattintás, és már rendben is van minden?

Sajnos, ellenkezőleg. A két kattintással valóban kinyitható lett a kincseskamra; gyakorlatilag még a magas minőségű, lemezen már hozzáférhetetlen, erősen rétegzenék is könnyedén fellelhetők. De furcsa módon a dolgok akkor szeretnek leginkább retrográd módon viselkedni, amikor a legnagyobb fejlődést várnánk. És valahogy nem lett jó  az egész szisztéma.
Vajon miért?
A fő gond ott a címben. A hangerő, a hangtér-kitöltés maximum-sóvárgása, a mennyiség előretörése, és az ezt kísérő infláció rettenete. Ez pedig annyira széthangolta a dolgokat, mint amikor erőltetett művi matematikával írunk le élő rendszereket. Ez pedig hasonlatos lesz, mint a nullával való osztás. Kikerülhetetlen kikerülés az értelmezhetőségi tartományból.

Nézzünk egy példát.

Az ezer az több, mint a tíz. Ez triviális axióma. A gond csak annyi, hogy ez nem mindenhol igaz. És most nem a kvantumfizika jön, ahol azt kell megérteni, hogy az elektron ott van, ahol éppen mérjük, vagyis, ahová nézek, amúgy meg csak előfordulási felhők gomolyognak, és van úgy, hogy egy elektron egyszerre két helyen is ott van… 

Ezt a pár képet azóta sem érti senki. ld. a jegyzetekben

Hanem az, hogy kiteszünk tíz jó lemezt az egyik oldalra, és kiteszünk ezer jó lemezt a másik oldalra. Wittgeinstein-nek teljesen igaza van: már válaszadás előtt a nyelvünk tiltakozik, valahol a mélyben lázad; valami nincs rendben ezzel a relációval. És valóban. Az ezer lemez, az most nagyon kevésnek tűnik, mert a tíz felvételért lelkesedünk igazán. A 40 gigabájt Mozart egy winchesteren, az pedig közelít a nullához.

Tehát a vélt aranykor, a korlátlan lehetőségeivel, gyakorlatilag a vaskorba vet vissza a zenehallgatás és a lemezek területén. Minél több van, annál kevesebbet ismerünk, és még kevesebbet hallgatunk. És ez mindenkire igaz; a kivétel annyira kevés, hogy a hibahatárral összemérhető.
Van egy youtube csatornám. Komolyzene, az igazán érdeklődőknek. Egy megszűrt, VIP társaság, aki látogatja. És látom a statisztikát, az nem csal: sok éve már az átlagos megtekintési idő 55 mp. és 1 perc 10 másodperc között van. Pedig, öt percnél hosszabbakat fel sem teszek. Vagyis, nem ember-szintű a tendencia, hanem rendszer-szintű.

A nyomasztó és elkerülhetetlen törvényszerűségek kocka-mátrixjából mindig létezik menekülési útvonal. Az egyik, mint oly sokszor, a kultúra, a művészet. Amely nem engedelmeskedik. Nem néz relációkat és nem írható le a szokott függvényekkel. Ahol a jövőkutatók és a galériavezetők, mindig, rendszeresen, és folyamatosan tévednek.

Pablo Picasso

A 'kultúra', az ezerszálú. Ez adja az egyik fő erejét. Sokfélesége rendkívül szerteágazó; akár a tisztán technikai tevékenységekben felbukkanhat.

Van egy igen vékony szál, egy titkos társaság, ahol az otthoni zenehallgatást nagyon komolyan veszik. Két nagy csoportjuk: a lemezgyűjtők és a hifisták. Szeretnek keveredni. A gyűjtők sokszor nem hifiznek, de a hifisták szinte mindig gyűjtők.

Audiokultúra. HighEnd. Ahol a megszólaltatás hogyanja kulcskérdés. Több csoport, lelkes hívők, általában nagy márkák köré csoportosulva, párás szemmel zengik a dicshimnuszokat az imádott készülékekről, kiegészítőkről, hangmérnökökről.
Meg azért a zenéről is olykor.:)

Horror árak.
De úgy igazán.

Számos alcsoport, a kábelhívők, az akkumulátor-tápegységesek, a drótfonók, az egyberendszer-apostolok, az elektroncsövesek, a tranzisztorosok, az A osztályúak, a zárt-dobozosok, OB fanok, van néhány érdekes szekta pl. az alátét-hívők vagy az áramkondícionálók, sőt, a kékgyöngy-kirakók is ide tartoznak.
És mindezek a bábeli keveredése, ahol minden igaz, meg az ellenkezője is. 

A forrás, a zene, az manapság háromfelé oszlik, az LP-sek, a CD-sek, és a számítógépesek, ők a fájl-alapúak, az új kor érezhetően ide billenti el a mérleg nyelvét. Fel-fellángoló vallásháborúk, digitális-analóg ellentét, ahol a bakelitrajongók zászlajára hímezve, aranybetűkkel, hogy az érzelmeket nem lehet kifejezni egyesekkel és nullákkal…. Egyszer nekem szegezték ezt a dogmát, én, CD-szimpatizáns, ijedtemben azt találtam mondani, hogy hallottatok-e már a youtube-on József Attila verset, mondjuk a  'Tiszta szívvel'-t, ahogy pl. Latinovits mondja? Amely, technikailag 1-esek és nullák speciális mátrixa?
Hát, akinek azon nem lesz könnyes a szeme, legalább egy kicsit, az valószínűleg csak egy robot….

Szerethető társaság, igazi szubkultúra. Valami komoly és nagyszerű dologért lobognak; persze éppúgy nem találják, mint a Szent Grált a régi lovagok. Mert a keresés a lényeg, a szellemiség, és a hit. És az, hogy közben olyan fókuszált figyelmet kap maga a zene, amelyet egy koncert nézőterén hiába is keresnénk.

A nagyfokú divergencia mellett azért számos dologban egyetértenek.

Hogy a hangosítások Magyarországon kritikán aluliak. A könnyűzenei koncertek sem kivételek.

Hogy a benzines fűnyírókat meg láncfűrészeket meg a sarokköszörűket be kellene tiltani.

Hogy a Coca-Cola legnagyobb bűne az nem az öt kiló cukor literenként meg a műanyag üveg, meg ami benne van, hanem a kóláshűtők iszonyú zajszintje, amely egy csendes kávézóból kibírhatatlan helyet csinál.

Hogy 100 év alatt 10 dB-lel romlott az átlag hallásküszöb.

Hogy a mozikban kibírhatatlan hangosság uralkodik.

Hogy űrszondát küldtünk a Marsra, de csak mostanában kezdenek gyártani igazán csendes porszívót, pedig 50 éve megvan a technológia hozzá.

Hogy a kereskedelmi rádiók és internetes adók szemetet eresztenek a fejünkre.

Hogy a Facebook úgy szövi a társasági hálót, hogy gátlástalanul ránevel a legörgetésre, a belekapkodásba; a zenék átlag hallgatási hossza a kritikus alá került.

Hogy az Amazon és a többi nagy 'zenebolt', lassan már csak veszteségesen tömörített albumokat árul, egyesével, számonként, és ezért ki kellene menni az utcára és barikádokat emelni. Most.

Hogy a rossz  zene elárasztotta az országot, azt tudtuk eddig is, de hogy mindezt rossz hangminőséggel párosítva, az egészen elkeserítő.

A feszültség mindig ellenhatásokat és ellenmozgásokat gerjeszt; máskülönben két perc alatt lehetne örökmozgót készíteni, akinek megy a fizika, ezt tudja. Ezek a lázadások már a hanyatlással párhuzamosan elindultak. 

Rejtett szálak. 

Fórumok, levelezések, beszélgetések, eszmecserék. 

Zenehallgatások. 

Különlegesen jó, ma már beszerezhetetlen lemezek szamizdat-szerű terjesztése, másolása. 

Lemezajánlók.
A Komoly Zenei Ajánló.

Elhúzódó viták Vivaldi és Bach zenéjéről. 

Olyan felvételek, amelyek hallgatásakor odafent szebben forognak a planéták, idelent pedig átalakul a szoba levegőjének molekulaszerkezete. 

Az igényes hangminőség szeretete.
Olyan hifis manufaktúrák és olyan készülékek, amelyek a hangzás varázslatával bele tudják húzni az ártatlanokat a zene varázslatába.

A teltházak a MÜPA-ban és a Zeneakadémián. Amikor akkora a csend a nézőtéren egy kontraalt ária közben, mint amikor beáll a szupravezetés, és leállnak az elektronok, és megáll az idő, és azt gondoljuk, hogy ha valaha még magunkhoz térünk az Abszolút Szépségből, akkor utánamegyünk, minden egyes koncertjére, és isszuk a hangját, és a küszöbjén fogunk aludni.

A lakáskoncertek feltűnése. 

Barokk kisopera a Zeneakadémián, ahol közmondásos a lemaradásunk ezen a területen. 

Sokadik Régizene Fesztivál, nálunk, Veszprémben is. 

Barátok, akik szemrebbenés nélkül bólintanak 500 km vezetésre, ha egy Savall koncert van Romániában.
Hogy divat lett tájékozottnak lenni az igényes zenék területén.

Az Early Music óriási sodrása Európában a függvénymaximum után van, lassú lecsengés figyelhető meg. Az, hogy lesz-e valami helyette, vagy hogy ez a kérdés egyáltalán feltehető lesz-e, azt ma megmondani még kétséges. A CD lemez dicsőséges korszaka, amely felhúzta a klasszikus zenét is, lejárt, meredek visszaesés figyelhető meg az eladásokban. Az, hogy az emberek majd kevesebb igényesebb zenét hallgatnak?, ez kicsit olyan, mint az óbégatás azon, hogy nem olvas az új generáció.
Miért is olvasna?, hiszen, ha ránézünk a naptárra, kb. 150 éve olvasnak az emberek, előtte ez a fajta tudás vagy készség hasonlatos volt bármelyik más foglalkozási ághoz. Nem volt kötelező; az írástudók privilégiuma volt.

És azért a világ működött, a Hermelines Hölgy megszületett. A más létezési stratégia szerint is. Monteverdi idején egy 5 órás mise nem volt ritkaság; valószínűleg onnan nem is hinnék el azt, hogy ma a 60 perc végigülése is kétséges, ugyanabban a templomban, ugyanazon a szertartáson..

Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel

A nagy válság-tendenciák láthatóak.
Az ellenhatások nagy része láthatatlan.
Ráadásul a kettő olykor más mértékegységben számolódik, arányuk nehezen felbecsülhető. A vehemens, lomha, feltartóztathatatlanul lefelé áradó vastömeget a vékony aranyszálak kötege egyensúlyozza.

A jobb pillanatokban fel is tudja emelni kicsit.

Ez a nemes remény édesíti meg magányom.

*         *         *

_________________________________________


Jegyzet, a 9. képhez.
Az a pár felvétel, amely megváltoztatta a világot.
Kvantumfizika. Nem kell megijedni, kellően érthetetlen.
Van egy elektronágyú, amely sorozatban lő elektronokat, pásztázva, mint egy géppuska. Egyesével, nagyon gyorsan, de mindig csak egyet. Van egy céltárgy, egy detektor, ahol apró fénypont látszik minden becsapódás után, ez a sötét téglalap. A kettő között van egy fal, két pici réssel. Ha elindul a dolog, három eset lehetséges.
1.    az elektron a falba ütközik, elnyelődik, semmi.
2.    az elektron épp az egyik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
3.    az elektron épp a másik rés felé volt irányozva, átjut, pici villanás a céltárgyon.
A kísérlet során eleinte szépen következtek a villanások, véletlenszerű eloszlásban, ahogyan kell. Aztán sávok jelennek meg.
Ennyi? Mi ebben a nagy durranás?
Hát az, hogy a sávok interferencia-sávok, amelyek azt jelentik, hogy két eltérő hullám egymásra vetül, és mivel picit különböznek, néhol erősítik egymást, néhol kioltják egymást, innen a sávok-elrendeződés.
De ehhez a produkcióhoz több elektron kell egyszerre, egy időben, Nem sok, de minimum kettő, az holtbiztos, máskülönben nemhogy interferencia, de hullám sem jön létre. De az elektronok egyesével érkeztek, egymás után, konkrét, kiszámított idővel.
Bármennyit ismételték a kísérletet, mindig ez jött ki.
Két helyen van az, ami egy darab. Ha nagyon belemértek, a ravaszdi elektron mindig ott volt, ahol éppen mértek. Einstein, aki szerint ez az egész baromság, gúnyosan azt mondta Bohr-nak, ja, a Hold is akkor van ott, ha ránézek…
Ezt a kefét eszik a fizikusok azóta is.
Nincs megoldás.
Vagy az, hogy a valóság tényleg nem úgy van, mint ahogyan látjuk és ahogyan gondoljuk. Hanem másképp. Ahogy a szubatomi kísérletek sejtetik. Mi azonban valami tisztázatlan ok miatt teljesen mást érzékelünk.
Az összes vallás és az összes misztikus ezt tanítja.
Tükör által homályosan. Hetvenezer fátyol mögött.
De hogy kerül ide a zene?
Hát úgy, hogy a jó zene az igazi, a fátyol mögötti valóságból szűrődik át.



___________________________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19

___________________________________

Idézet:

Jorge Luis Borges: A bábeli könyvtár

Kábelteszt II. - A Meztelen Király esete

 

 

 

 

 

 

Megint egy kábelteszt.
Illetve, nem is teszt, hanem egy beszámoló a labirintusból, amelyben sokan vergődünk. Illetve, élünk, nem?

Az egész ott kezdődött szerintem, hogy Radnai Rudolf, a Rudi bá', pár éve, nálam ült a fotelben, és láttam a fején, meg éreztem, meg mondta is, hogy nagyon jó a hang, meg hogy tényleg, máshol ilyet nem hall, és hogy bizony, teljesen más zenéken nevelkedik az a közönség, amely a drótjait veszi, szóval, dicsérte a hangot, ez jólesett, igen, én is szeretem, mint ti, hogyha dicsérnek, de -

Acoustic Zen Absolute

De, egy finom 'de' a hangjában, nézegeti a vastag hangfalvezetékemet, de hogy ez nem túl vastag ez, Péterkém?, hogy az a sok műanyag benne, meg ez a nagy átmérő, ez biztosan nem jó, ez így nem helyes, technikailag sem, sokkal vékonyabb átmérő tízszeres áramot is elbírna. Valóban, amelyik csővel locsolom a kertet, az picit vékonyabb, igen, van egy kiló az a lila műanyag szigetelés, meg a halom teflon, amivel az elemi szálak szigetelve vannak, amelyek maguk sem vékonyak annyira, - szóval, ez volt az észrevétel, a végén, mondtam, hunyd már be a szemedet, és képzeld azt, hogy 1 mm az egész...

Locsolócső - OBI

Aztán sok év eltelt, sok zene lement, nyugalom volt megint, nem volt semmi érdemleges hifizés, 2 éve már, hogy por lepi a PowerR drótokat is, az emlékek, hogy pár hangfalvezetéket a szeánsz után odaadott meghallgatni, vékonyakat, amik aztán tényleg jók, ezt mondta, és 5 perc után kivettem, az is szépen fakult, jöttek finoman az új lemezek, ment a rendszer sokat.

És nemrég, jött egy telefon, hogy most aztán itt az áttörés, hogy van egy új prototípus, és hogy ez már 'vastag', és hogy át fogja gondolni a vékonydrót-teóriát... Nem nagyon akartam a próbát, mert többen is elkönyveltük, hogy a hangfaldrótjai ár/érték szerint fenomenálisak, de a felső kasztba egyszerűen itt nem sikerült betörni, bármennyire is feszül. Nálam legalább ötször volt már próba, teljesen hiába és esélytelenül. Úgy tűnik, az anyagminőség, vagy a nagy kábelgyártók technológiai előnye, az egyszerűen behozhatatlan. Merthogy itt, a jelkábeleknél, más a helyzet, mint a tápkábeleknél, ahol a különböző zavarszűrésekkel a 'Power R'-nek valami olyat sikerült alkotnia, amely többet hoz pl. nálam, mint az egzotikus, igen nagy tisztaságú anyagok, meg az űrtechnológiás gyártás.

Stealth V16

Ez nyilván magánvélemény, amely a saját rendszer tapasztalataiból indult ki, de szerintem jó helyen tapogatózok, amikor azt sejtem, hogy az AC tápkábeleknél a zavarjelek kezelése legalább annyira fontos, mint amennyire felderítetlen.

Aztán valahogy egyszer csak ott volt a kezemben. Hogy vastag, az erős túlzás, mert a külső műanyag harisnya, az kb 2 mm vastag, de azt mondta, hogy ez az ő koordináta-rendszeréban a 'vastag drót', mert itt nem 128 Litze szál van 1 mm-ben, hanem kb. csak egy fél tucat, és a vastagság valóban más nagyságrendű.

Betettem, elsőre semmi meglepő, sőt, az alaptónus majdnem hasonló, mint a Zen, szép zeneiség, ez a Monteverdi SACD erősen jó, igen jó basszus, kissé sápadt, de -.

Ez a 'de', mindig itt kezdődik a kalamajka. Mindig. Mert egyszerűen több színt hallottam olykor, több zörej jött le, hibátlan középtónus, de amolyan takart hang... akkor is, ha a basszus, az rendkívül megnyerő, jól tagolt, és konkrétan, mennyiségileg több mélyhang lett, nincs amit szépíteni. De nálam a szoba nagyon jó, egy ritka szerencsés sarok-közeli elhelyezéssel, meg egy ultrakönnyű rezonáns állvánnyal, a Zen is gyönyörű és elegendő basszust készített mindig.

Aztán kivettem, és igen, a Zen, az tényleg jó kábel, minden visszazökkent a helyére, tetszett a hang megint.
Csakhogy.
Nem az a fellélegzés volt, hogy 'végre itthon'. Hanem pici fájó emlék-morzsák jöttek, tónusok, amelyek most elbújtak, szub-közeli pengetések, dobok, amelyek most csak 'simán jó' basszusok... az első alkalom, hogy kicsit elgondolkodtam, hogy valami tartalék még rejtőzhet a rendszerben, és pontosan valahol errefelé. Meg hogy 1M közeli kábellel szemben, már valami vitához hasonló elkezdhető lenne.

Morzsolgattam azt a gusztustalan fekete műanyagot, olyan volt, mintha üres lenne, nem éreztem benne a szokásos-favorizált selyemLitze-1 mm-t.

Aztán a Darvas-féle légvezetékre gondoltam, meg a szigetelések körüli hisztériára, meg a dielektrikus paraméterek istenítésére. És amikor visszaadtam a drótot, valahogy kicsúszott a számon, nem is tudom, miért, hogy csináljon már nekem egy meztelen verziót, mert annyit tudtam csak, hogy az elemi szálak zománcozottak, tehát, kellő óvatossággal, nem lesz rövidzár. Azt mondta elsőre, hogy nem lehet, mert 'nem tartja meg magát', szétbomlana az egész, meg szállíthatatlan, meg hogy olyan gubancolódás lenne, amiből lehetetlenség kijönni.
Aztán pár nap múlva felhívott, hogy mégis megoldotta a feladatot, bár nagy kínnal, és mehetek érte.

Aztán otthon kiderült, mi volt ez az egész picsogás.
Képzeljetek el egy kb. A4 méretű kartont, ezen bevágások, és a 4 db vezeték erre feltekerve, a banánvégek leragasztva, és bejelölve, hogy hol kell kezdeni a letekerést. Hát, mire az elsőt letekertem, majdnem becsavarodtam... :)

Valami q..vavékony drótszálak, nem sok, kb egy féltucat két szál fehér varrócérna középpel, amely köré az egész project finoman fel volt sodorva, ez a drót maga, az egyik csatorna egyik pólusa.

Annyira lazán, hogy amikor szétszedtem, és a helyére került, 2 mm-től a 2 cm-ig enyhén össze-vissza eloszlással, de határozottan szétállt. Mert igen, végül a cérnát is kiszedtem. :)

Egy könnyed félóra négykézláb, bedugni mindent, és vigyázni, mert olyan volt, mint egy élőlény, akinek a kedvenc megjelenési formája az 'organikus gubanc'... aztán előkerestem a Huszti Zsolt telefonszámát, és elgondolkodtam azon, hogyan fogom megfogalmazni, hogyha mégsem jó az a zománc, és rövidzárat csinálok, hogy 'képzeld, Zsolt, a Nexusok mentek szépen olyan 6 és fél évig, aztán ülök nyugodtan, és hopp, az összes végtranzisztor egyszerre kib@szódott, nem értem egyszerűen... "
Szóval, úgy kapcsoltam be, mint még sosem: elindítottam a lemezt, és villámgyorsan bedugtam a két Nexust, meghallottam, hogy hang szól, rendben, kb. 1 mp, és leállítottam a zenét, és hagytam melegedni az erősítőt, hogy legalább az áramok beálljanak.
Aki ismer, az sejti, hogy ez olyan 3 perc volt csak... :)
És 3 percig azon az 1 mp-en agyaltam. Amit hallottam.
Mert valami hihetetlen hang volt.
És végre elindítottam.
És nem akartam hinni a fülemnek.
Valami mennyei tónusgazdagság. Áttetszősség, levegősség. Kórustag- meg húrsokszorozódás. Tökéletes középtónus. És olyan basszus, mint eddig még soha.

 

 

Lemezek cserélődtek, és egyik ámulatból a másikba estem.
Szeretem a pengetős hangszereket, a csembalóval az élen. A hárfa, az valami olyat mutatott, amire azt mondani, hogy 'hangszerhűség', az nem fedi a történet lényegét. Valami többlet keletkezett, és nem kevés. És nem valami párhuzamos hangminőség, hanem zavarba ejtően jobb. Több, szebb, igazibb.

Lelkesedős típus vagyok, de nem ez az első alkalom, hogy elsőre nagy volumenű változást szuggeráltam be magamnak; bármennyire is régen a pályán vagyunk, a prekoncepciók szorításából rövid távon senki sem tud menekülni. Higgyétek el, senki. Így hát óvatosan vártam, hogy teljenek a napok, hogy kifakuljon a varázslat. Közben végigjártam a kötelező köröket, amit egy régi Spendor megkívánt: ahol van 70 cm belső folytatása a hangszóróvezetéknek, vagyis, 2/3 szuper drót, 1/3 kuka drót.
Ti mit csináltatok volna?, hát, nehezen, de kicseréltem azt a 30 éves 0.5 sodrott PVC szigetelésű drótot is erre az új szisztémára. Azért nehezen, mert ott volt a csatlakozó, ami egy rémisztően elkorrodált, tisztíthatatlan dolog, valami nikkelezett vas, egyszerűen sértette, nemhogy a hifis, de a mérnöki agyamat is.
Hogy lepucolni a rezet?, mindenki tudja, hogy órák alatt korróziós réteg lesz rajta, egy hónap után meg pont így fog kinézni...

No problem, nézzünk akkor egy jó csatit. Megrendelem, 3 nap után hozza a postás.
Na, itt jött el a labirintus igazán. Javaslom, üljetek le a net elé, és kezdjétek el keresni a 'jó' csatlakozót.
3 nap után oda jutottam, hogy két dolog lett tiszta: 1000 E alatt nincs igazán jó, illetve van, de a nagyobb, meg nem vett testvér árnyéka zavarná a zenehallgatást.

A másik, hogy lesz egy 'saját hangja', amely, tekintve a vezetékem sajátosságait, kérdőjeles eséllyel fog belesimulni a rendszer szinergiájába.
Akkor mi legyen? Az a régi csati, az félelmetesen sz@rul néz ki, tudtam, hogy nem fog visszamenni. Egyszerűen nem akarom.

Némi agyalás után, vettem egy nagy levegőt, Nagy Sándorra gondoltam, meg a gordiuszi csomóra, és kihagytam az egészet. Hosszabb vezetéket kellett rendelnem Rudolftól, aki jót nevetett, mert amikor először kérdeztem, hogy mit javasol, milyen csatit, rögtön mondta, hogy próbáljam kihagyni, de azért én vergődtem egy hetet a WBT színű szivárványok közepette. És beraktam a 70 cm-el hosszabb drótot, toronyiránt, be a hangváltóba, saruval, mint a régi.

És kb. innentől  tényleg minden a helyére került, és innentől tetszett mindenkinek a hang, nem csak nekem... :)
Nyilván ki kellett még próbálni a hangszórók-váltó közti 30 cm-ek cseréjét is, mert az ember kapzsi, és homogén vezetékezést akar merő jóindulatból.

A Spendor 3 utas lévén, ez 2×6 db vezeték. Levégezni, csiszolgatni, forrasztgatni, bla.. bla... Teljesen fölösleges és hiábavaló dolog volt: ott, a 'kuka' drót, az egyszerűen bele lett tervezve a hangzásba. Visszaraktam őket, úgy a korrodált sarukkal, ahogyan voltak.

És egy blikkre visszajött minden varázslat.

Lassan 3 hónap eltelt, lenyugodott a rendszer. Meg én is. Meg összerezgett, bejáratódott ez az egész bonyolultság. Hozzászoktam. Szépen porosodik az egész, lehet, ez is kell??
Szóval, most már lehet írni róla.
A hang?
Az maradt. Olyannyira, hogy minden egyes lemez, amelyet még nem hallgattam az új dróttal, meglepetés. Kellemes meglepetés.
Több hang. Szélesebb spektrum. Tagoltabb minden. Van úgy, hogy alig ismerek rá a lemezre, hogy ez ennyire jól tud szólni.
Több húr, több kórustag, több levegő. Jobb mélyek, sokkal jobb mélyek. Az énekesek, amit kaptak, az egyenesen fenomenális. Messze túlmutat azon, amit valaha is hallottam eddigi hifis pályafutásom során.
Két halovány emlékem van erre az érzésre. Az egyik, amikor sok éve nálam járt egy pár egyutas, sárga membrános, 16 cm-es tölcsér nélküli papírhangszóró, egy OB falban, mindenféle hangváltó nélkül. A csembaló, az egyszerűen fantasztikus volt. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.

 

Most megint azt a csembalót hallom. Ott, akkor, a többi rész, az gyenge volt, magas lenyelve, a legteteje, az sosem volt, mély az meg kb. 100 Hz alatt semmi, de az a különös 'húrtagoltság', erre a mai napig emlékszem. Soha nem hittem, hogy egy többutas rendszerben ezt valaha hallani fogom, úgy, hogy a többi tartomány is tetszik.

A másik, pedig az a pillanat, amikor a ML №512 először megszólalt a szobában.

Amikor nincs kérdés, nincs hasonlítgatás, nincs analízis, hogy hol és mi javult. Csak valami furcsa érzés, hogy valami nem stimmel, hogy ennyire azért nem lehet jó...

Meg sem merem moccantani azóta.

Rudolf két dolgot említett még, amikor kérdeztem, hogy mitől szeretem én ezt most ennyire.
Az egyik, hogy a drót, maga, az 1952-ből való. Vagyis, a két háború közötti technológiával ment a gyártás. Azt ő sem tudta pontosan, hogy miként is ment ez, mondjuk a mostanihoz képest, de az biztos, hogy nem volt még réz-recycling, nem volt még rézhulladék felvásárlás/visszatermelés.

Amely ma úgy megy, hogy az eldobált mobiltöltőink meg E-cuccaink valahol Indiában, vagy Kínában, egy szemetes udvaron, kupacba gyűlnek, brutál mennyiségű fekete füst kibocsátással leégetik a műanyagokat róla, és ez a 'réz'-nek csúfolt förmedvény megy a maffiózók raktáraiba, onnan pedig bekerül a rézkohászat bonyolult rendszerébe, ahol igen, tisztítják, meg mindenfélét csinálnak vele, de ez a szeméthegyen füstölő kormos műanyaghalmok, ezeket büntetés nélkül megúszni szerintem nem lehet.

A másik, kicsit metafizikus megközelítéssel,

- hogy ezek a fémek, mint pl. a rézdrót, úgy viselkednek, mint az élő rendszerek; a gyártás során 'nem nekik való' elektronpálya-helyzetek alakulnak ki, melyek igen lassan rendeződnek vissza a stabil egyensúlyba, ahol, ha nem zavarjuk őket megint, a hozzáadott, ma még nem mérhető zavarjel-komponensek minimális mennyiségével / képződésével hálálják meg a 'nyugalmat'.

Ez a vezeték nem fog kereskedelmi forgalomba kerülni, ez nyilvánvaló. Kevesen mernétek bevállalni, meg tényleg háborítatlan környezet kell, a csatlakoztatáshoz pedig stabil idegrendszer. Az, hogy nálatok hogy szerepelne, azt én nem tudhatom. Kevés számú próba már volt valami továbbfejlesztett, teljesen új szigetelésű verzióval, amely szintén nagyon jó, de leginkább döbbenetesen nagyon jó eredményeket produkált. Ezeket én már nem tudom kipróbálni, meg nem vagyok én egy tesztlabor... egyszerűen nagy az öröm, hogy ennyire jó hang lett.

Nálam ez a vezeték egy fordított Meztelen Király.

Sok drága vezetéket hallottam már, amelyik tényleg jó, de még több olyat, ahol igazából a király meztelen, csak az árcédula miatt ezt nem ildomos még csak feltételezni sem; inkább megy a szöveg a szinergiáról meg a komponens-érzékenységről meg a nemlétező hatkilences rézről.
Itt most szó szerint meztelen a vezeték, a hangi tulajdonságai mégis pazar ruhakölteményekkel ékesítik fel; olyan öltözettel, amely jóval többet ad a szikár fizikai paramétereknél; a zenébe, a zene szeretetébe hajszol bele. Meg a felismerésbe, hogy micsoda lemezeket összeharácsoltuk az évek alatt...

A ti rendszereitek eltérnek az enyémtől, az zenék is, az ízlés is, gyakorlatilag minden. Igazából, egyetlen tanulság lehet számotokra ebből a fenti beszámolóból:
Az, hogy létezhet nálatok is egy olyan helyzet, hogy a 'rendszer megfelelő vezetékekkel ki van szolgálva', a hangzás, drótilag, a maximumhoz közeli, észszerű feljebb lépés nem nagyon van, megy a zene, nyugi van, jó a hang tényleg.
És lehet, hogy ez nem így van. Nagyon nem így van.
Lehet, hogy egy szimpla vezetékcserével megdöbbentő zenei többletélménnyel találkoznátok. Ráadásul, akár jóval olcsóbban. Vagy ezzel, ami nálam van, vagy egy másmilyennel, amit egy másik guru vagy egy nagy gyártó készített, most nem a konkrét típus a lényeg, hanem az, hogy ez a két / négy darab drót, ez valahol már létezik, és a véletlen-metszésekre várva szépen pihennek, egy fiókban, egy asztalon, vagy akár egy másik rendszerben.
De lehet, hogy nem. És tényleg nem lehet kicsikarni jobb hangot, az Odin-nal sem.

Odin Gold

A szinergia, az egy furcsa dolog. A megszokás, meg az egyéni ízlés, meg a kivédhetetlen sznobéria, az meg főleg.

Nyugalmatokat, ha megzavartam, elnézéseteket kérem.
Jó zenehallgatást mindenkinek,

C.

*         *         *

___________________________________________________
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22

Koncert - L'Arpeggiata - MÜPA - 2022

 

 
 

Budapest.
Szeretem ezt a várost. Akkor is, ha tegnap másfél óráig tartott kijönni belőle.
Ez pont a gyalogos tempó; autóban ülve kétségbeejtően lassúnak tűnik. Amúgy a Margit híd igen szép, volt alkalom hosszan megcsodálni a kandelábereket.

Így ma, egy vaskos időtartalékkal történt az útvonaltervezés. Mert nem akartunk elkésni, mert koncert lesz.
L'Arpeggiata koncert.

Már induláskor volt valami furcsaság a levegőben; egyfajta különleges atmoszféra, mint amikor indokolatlanul nagyon jó dolgok történhetnek. Az autópálya kellemesen üres, a BAH csomópont, a befelé menő, az olyan volt, mint valami álmos vasárnap délelőtt; a Fehérvári útnál útépítés, egy lendületre átjöttünk, a Petőfi hídon szinte csak mi meg a 6-os villamos.
A Város beengedett.
Mert tudta.

Fél 6, autó lerakva, szép cipő felhúzva, és kiléptünk a MÜPA előterébe. Barátokkal kávézás, nekem már itt kezdődött el a koncert. 

 

Kicsi járkálás fent a Ludwig-ban, rákészülés az elkövetkező élményekre. Nem tudtam milyen lesz, vártam nagyon, de tudtam milyen lesz, mert a még meg nem történt valóság ugyanolyan része a világunknak, mint a jelen időben, minket körbevevő folyam.

L'Arpeggiata.

Ez az együttes megtette azt, amit nagyon kevesen tudtak, és amely számomra felbecsülhetetlen értékű: divatba hozták a régizenét. Kivették az akadémiai szekrényből, leporolták, újjáélesztették, és odaadták a népnek. Visszaadták. Amióta színre léptek, Monteverdi, Caccini, vagy Cavalieri neve bekerült a 'normál' köztudatba; mondanám, hogy minálunk nem annyira, de ez az 1700 ember, ma, itt, Budapesten, már kb. fél éve meg kellet vegye a jegyét, ha be akart jutni, ez valamit azért jelez, ami több, mint örvendetes.

Innen, 2022-ből, ez természetesnek tűnik, de arra gondoljatok, hogy 22 éve, ez annyira merész volt, mintha valaki azt mondta volna, hogy gyertek, nyomjuk a koncerteket és a lemezeket, és nem túl sokára Stockhausent fog mindenki hallgatni, teltházas koncertekkel....

Kezdés.
Az első hangoknál, az első akkord után már biztosan tudom, hogy milyen lesz ez a koncert. Ez mágia, talán nagyképűség, vagy a lemezek szerény ismerete, de tényleg az első percekben lejön az, hogy minálunk így nem hegedülnek, így nem csellóznak, nem csembalóznak, így nem énekelnek, és ilyen fajta hangszerelés pedig erősen ritka még a MÜPA külföld-gyakori falai közt is.
A zenekar nem nagy: pár hegedű, lant és csembaló és barokk cselló, hárfa és egy portatív orgona, valami régi fúvós, egy dulcimer; Christina igazgat, kezében egy nagy archiluto-szerűség. És persze a ritmus: dobok és csörgők, egy kopasz szakállas fiatal srác nyomja; ez a kiosztás rendkívül fontos, mert pont ez a hangszerelési zsenialitás az egyik titka az együttesnek.

És eszembe jut, nagyon sok éve, egy lantos barátomnak, aki később együttest is alapított, magyaráztam a dobok meg a ritmus használatát ezeknél a zenéknél, hogy de jó, meg de jó lenne, meg hogy miből is gondoljátok, hogy ez nem lehetett így 400 éve, és mutattam az akkor még tényleg renitens lemezeket, ő meg nagy kerek szemekkel nézett, hitte is meg nem is, de hogy ez a Lislevand azért kicsit messzire ment, meg hogy de furcsa, - aztán az idő helyretett mindent.

Látszott az is, hogy az együttes tagjai finoman cserélődtek, szinte nem is volt a régi arcokból ma este, az énekesek is teljesen mások, de az együttes és a zenéjük, mégis, hajszálra ugyanaz volt. Ebből persze kiderül, hogy van egy belső centrum, egy szellemiség, amely összefogja a dolgokat, igen, ő Christina, aki kitalálta és megálmodta az egészet, a hangszerelést, az improvizációk helyét, a hangszerek és az énekesek szólamait, és, aki elkövette ezt a szokatlan szcenírozást. Hogy nem voltak beöltöztetve az énekesek, nem volt pasztorál-háttér, nem voltak angyalszárnyak: de volt két táncos a zenekar melletti 'színen', aki eltáncolta a történeteket.
Mert volt itt valami fontos, ami szavakkal ki nem mondható, de még a zenével sem  átadható, de táncosok mozdulataiban, ott viszont benne volt. Kortárs balett és a régizene?, mintha mindig is együvé tartoztak volna. Olyannyira, hogy egyfolytában tekergettem a fejem, hogy honnan ér nagyobb gyönyörűség, a zenészeket nézni, az énekeseket, vagy a táncosokat.
Ugye, mennyivel más ez, mint állig begombolkozva, mereven nézni a merev zenészek idegölő fúgáit vagy szörnyűséges szimfóniáit...?

A zene, egy nagyon ügyes válogatás Monteverdi és kortársai műveiből; volt sok az Orfeóból, volt Caccini dal, anonim Passacaglia valahonnan délről, Cavalieri részlet, Rossi, Ciaccona variációk, és a végén egy ciklus a Tankréd és Klorindából. Különböző szerzők különböző művei összefűzve: egy titkos összetartó erő egy olyan egységet adott nekik, amely több lett, mint a részei összege; igen, ez a felszabaduló többlet, ez valahol a lényege a dolgoknak.

Orfeó kesereg, szerelme halálhírét vette, áll a dús szemöldökű Villazón, előttem, a deszkán, és kesereg. Annyit írtam már erről a kísérleti zenéről, erről a Nuvoe Musiche-ről, amely neve aztán az 'Opera' lett, hogy mi miért és hogyan, és a szöveg prima státuszának visszaállítása, meg hogy az antik hagyományokhoz való visszatérés, meg a kíséretes monódia, bla.. bla... kívülről fújom ezeket, de azt higgyétek el, hogy most világosodott meg igazán, hogy mi volt itt a rebellió és a forradalom: volt egy tisztán hallható pszichikai pont, amikor Orfeó azt mondta, hogy 'nem', és gyakorlatilag inkább negligálta az egész létező világot, de akkor is elindult a szerelmét megkeresni, és ezt a zene, centire, de inkább milliméterre lekísérte. Villazón, tőlem öt méterre, akkora hangerőt adott a fohászhoz, amit a MÜPA fél köbkilométernyi tágasságába belekiabált, hogy minden rezgett, és pont rám nézett egy tünékeny másodpercig, és akkora aurája volt, hogy nekem minden hajszálam és szőrszálam az Ég felé állt, és akkor, igen, akkor valamit megértettem ebből az 'új' zenéből, azt hiszem...

XXI. század van. Soha ne szidjuk. Megadatott, hogy a szövegeket tudtuk olvasni, a háttérben, nagyon diszkréten és kulturáltan és láthatóan, mert az most épp fontos volt, hogy mi is történik. Szövegek, szimplán?, hát nem, itt Shakespeare kaliberű, akkoriban szupersztár poéta-költők remekműveit hallhattuk és olvashattuk, ráadásul, végtelen igényes műfordításban.

Hogy jön a vörös hajú udvarhölgy-hírnök a rossz hírrel, hogy 'Euridiké halott, megmarta a kígyó', ez versben, hosszú-hosszú szakaszokban áramlott, sokáig, és a végén, hogy el fog bujdosni hátralévő boldogtalan életében, hogy ily szörnyű hírt hozott, mert 'nyelvében rejlett az a tőr, mellyel a szerelmes Orfeó szívét átszúrta', hát, én ezeken teljesen odavoltam.

A többi énekes is fantasztikus volt. A második harmad környékén, volt egy ária, talán a Ziani Dormite-je, és  a kontratenor, Valer Sabadus énekelte, alig pár hangszer kísérte. És, nem tudni miért, ez lett a koncert középpontja.

Olyan volt ez az énekhang, mint egy nagyon finom fuvolaszó, vagy valami altfurulya, végtelen kiművelt és érzékeny és megható, és közben végtelen szabadság áramlott belőle. Éreztem, hogy nem csak én hallom így: a halk részeknél, a pici szünetekben, a nézőtéren akkora, de akkora csend volt, és annyira figyelt mindenki, hogy én ilyet koncerten még soha nem hallottam.
Soha.

Tankréd és Klorinda, a Történet, megint. Amikor kiderül, hogy a páncélban a haló vitéz, ő Klorinda, és Tankréd próbálja még itatni szerelmét a sisakjából, forrásvízzel, láttam, mert közel voltam, hogy Villazón, énekel, és majdnem elsírja magát, annyira meghatódott...





Aztán vége, nagy taps, emelkedettség, a lelkeink tisztábbak lettek. Érezhetően. A ráadás, az a Passacaglia della Vita, amely az első szám is volt; nem véletlen, egy szép keretet ad az egész estének.

És az egész életnek.

Mert  a szöveg egyfolytában ismételgeti, hogy meg kell halni, és mindenkinek meg kell halni, közben pedig egy olyan gyönyörű dallam viszi a hátán, hogy bele lehet borzongani az Abszolút Szépség ilyetén megjelenésébe, és ez a furcsa ellentét valami különös ragyogást ad ennek a zenének.


És mindannyiunknak adott, a nézőtéren, ott, egészen belül.

*         *         *

_____________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16