A feltörekvő AI világában élünk.
Szokásaink, látogatott oldalaink, írásaink és cikkeink, ízlésünk, vitáink és véleményeink mind-mind részei a majdnem-végtelen mátrixnak. Így történhetett, hogy a Youtube, ahol 'önálló tanulási rendszernek' nevezett robotok cirkálnak, behozta a horizontomba ezt a videót, amelyet eleddig nem ismertem.
Amely, megvallom őszintén, teljesen lenyűgözött. Mert van benne valami, amely engem mélységesen érdekel. Leginkább a komolyság, a mérhetetlen zenei koncentráció, és az az érdekes hangi 'súrlódás', amelyről még lesz szó. Johanna Rose itt sok helyen bourdont húz, de az valami nagyon különleges, mert pont ő 'súrlódtat' leginkább. A videó nyomán oldalakat lehetne írni akár a férfi-női kapcsolat metafizikájáról is, - erről majd talán máskor. Szóval, ennek kapcsán találtam ezt a CD-t, amelyről pontosan tudtam, hogy nagyon fog érdekelni, és amely a napokban meg is érkezett.
*
Visions du Diable, az 'Ördög látomásai'.
Két szerző, Marin Marais és Antoine Forqueray, a két legnagyobb viola da gamba mester, a két legnagyobb rivális a Napkirály udvarában. Volt szó mindkettőjükről, volt szó arról, hogy Marais az 'angyali', Forqueray az 'ördögi', itt most egy lemezen a két szerző, a kétféle zene, biztosan jó nagy lesz a kontraszt, érdekes ötlet, - de láttunk már ilyet, ráadásul az átlag viola da gamba előadások színvonala örvendetesen magas, tucatszám lehet előtalálni nagyon jó albumokat.
Meghallgatva a lemezt, azonban rájövünk, hogy ez valami teljesen más, mint a többi. Jóval bonyolultabb a történet. Nagyon sokkal. Az észlelhető szálak igen-igen messzire vezetnek, a könnyen kifejezhető átlag-világunktól nagyon távolra sodródhatunk.
Első, amely feltűnik, az a hangzás. A viola da gamba egy kifejezetten előadó-érzékeny instrument, én még azt is megkockáztatnám, hogy zene-érzékeny is. A gamba régen megfigyelt Voix Humaines jelenségét a modern korban spektrum-analízisek is alátámasztják: a frekvencia-eloszlás majdnem pontosan az átlag férfi beszédhang haranggörbéje alá esik.
Aki sok ilyet hallgat, annak ez kb. közhely. De itt valami olyasmi hallatszik, hogy nem 'beszéd-szerű' a hangzás, hanem 'beszél'. J. R. valami titkos fogással olykor szinte 'megnyöszörögteti' a hangszert, annyira erős az élő tónus, hogy jó rendszeren hallgatva az ember felkapja rá a fejét; és hiába hallgattam én is élőben ezerszer gambát, de csak most jön a felismerés, hogy mit is értettek ezen a Voix Humaines-en egészen pontosan.
Aztán, ez a 'súrlódás'. Azért súrlódás, mert a kb. 100.000 feletti szókincsünkből csak ez az egy szó jut eszembe, amely valamennyire visszaadja az érzést.
Ami a nyelvi jelentésmezőn messze túl van. Hogy valami óvatosan hozzá-dörzsölődik a többé-kevésbé stabil harmóniaérzékünknek. Hogy picit a fals-felé-menéshez vagyunk félúton, de az irányjelző tábla legalábbis ki van téve.
Talán a hangolással lehet valami, nem tudom.
Hogy J. R. azokat a hangközöket és egymásra-követéseket hangsúlyozza, amelyek pontosan ezt a kissé furcsa feelinget célozzák. Kicsit hasonlatos ahhoz, amelyet a régi billentyűsök csináltak még az egyenletes hangolás sivataga előtti korokban, amikor direkte közelítették / érintették a pitagoraszi komma által kijelölt tiltott területeket.
Az a furcsa, hogy ahogyan hallgatjuk a lemezt, egyre inkább az az érzés lesz, hogy ez a 'tiszta', és ez az igazi, ez maga a Harmónia. Ez már Marais művein is hallatszik valamennyire, de aztán Forqueray darabjain kimondottan.
És szebb és teljesebb és harmonikusabb. Főleg ebben az előadásban.
Mert Forqueray kimondottan előadó-érzékeny. Az érzékenyebb lelkületűeknek kicsit nehéz őt megkedvelni. Mert teli vagyunk olyan felvételekkel, amelyek az excentricitást túlhangsúlyozzák. J. R. nem ült fel erre a csábító körhintára, amely pl. az aránylag jól ismert 'Jupiter' végére a 'megőrültünk' címkét ragasztja, üres és semmitmondó virtuozitással. Nem. Marad a variációformákban, a Reneszánsz osztinátó varázslatában, akkor is, amikor kimondottan megbonyolódnak a dolgok.
Nagyon szeretem ebben az előadásban, hogy azt lehet vizionálni, hogy ami J. R.-nak kimondottan és különösen tetszik, oda rá tudja irányítani a figyelmemet. Nem tudom hogyan, talán hajszálnyit ott 'indokolatlanul' belassít, vagy csak másképp fogja a vonót.
Javier Nunez.
Olyan szintű összhangban vannak, amely ritkaság. És valami gyönyörűséges hangszerhangok, egymás szépségét megsokszorozva.
Amúgy, az egész ráközelítéséről, erről az egész hozzáállásról valahogy a Psyché jut eszembe, a 'Klavier Studium'.
Brokat ablak-kárpit dupla szárnya
Nap-fényt enged a setét Salonba,
Ferde tsóva, át-látszó világos,
Benne kóválognak porszemetskék.
A homályos hátsó falon ráma
Őrzi eggy Rákóczi Déd-anyámat,
Ott setétűl a Klavier alatta,
Mint nagy medve,
Pleyel instrumentom,
S áll mellette a Mester Lavotta.
Nagy szag árad zsíros tsizmájárúl,
Széles arczát bibirtsesre itta,
Rekkent vatskos hangon ő vezérel.
Elsőként Christinka űl ijetten
A setétlő medve fog-sorához,
Melly naponta kis leányt ebédel.
Tejszín bőre, kássa szőkesége
Versent villog a gyér nap-sugárral,
Eggy könyörgés kövérkés alakja,
Szurkol, fél az óriás tehénke.
Lassan el-kezd hang sort pettyegetni,
Ám a Mester rőt vastag kezével
Ujjatskáit másként igazíttya:
- La-sol la-sol, Christina Comtesska,
Ez meg itten fa-re-mi, nem érti? -
Köny kút nyillik, tseppel, majd özönnel,
Gyász futás a harczbúl.
Én jövök most,
És a do-re-mi-hez én sem értek.
Mit tehessek? Praeventiv haraggal
A mord medve fog-sorába vágok:
Bestye reszkess, itt a hős oroszlán!
Majd le nem rogy, még a fája is nyög,
A hogy móldva tánczot kalapálok,
Maior s minor mind eggy-másba frettsen.
Fejet tsóvál jó Lavotta Mester:
- A kis-asszony a fekete ördög,
A kis-asszonyt én meg nem taníttom.
Tállya, 1812.
Szóval, tetszik, erősen.
* * *
________________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14
