A hatodik érzék - Jacques de Gallot lantművek

Van egy lemez, amely sokat ment a napokban. 

Különlegesség, mint ahogyan minden jó lemez különlegesség.

Jacques de Gallot: Piéces de luth – Hopkinson Smith előadásában.

Nézzük sorban, mi az, ami kibogozható, mint háttér-információ, vagy inkább fordítva, mint bevezető/felvezető.

Jacque de Gallot, 1625-1690-ig élt, híres párizsi  lantosfamíliából származott, 30 évesen már jelentős alakja a francia zenei életnek. Művei közül sokat a híres Barbe Manuscript gyűjteményből ismerhetünk, amely egy komplett antológia az akkori lantművekből; szerzők és hangnemek szerint szervezve, percbeosztással, korrekt utasításokkal és megjegyzésekkel a jobb, ill. balkéz használatára. Ennek másolatából született az a kotta is, amelyből Hopkinson Smith játszik.

Őt ismerjük. Amerikai, meg mégsem, mert ott született, de európai régizene-akadémiákon tanult és tanít; ma már kissé idősödő, a lemezen a 30 évvel ezelőtti játék is jó messze van már a kezdő éveitől.

Kifogástalan megjelenés; gentleman-feeling; elsőre kicsit merev és szögletes, ez éppen addig tart, amíg meg nem penget valami hangszert.

A lant egy barokk lant, egy Joel van Lennep–féle; aki gyakorlatilag egy ’ Dr. prof. Lant’; egy nagyon híres amerikai hangszerépítő; az első lantját akkortájt építette, amikor én születtem. Itt is, mint a billentyűsöknél, az eredeti hangszerek általában alkalmatlanok a játékra, de tökéletes kópiák léteznek, igen, Amerika itt erős, a legendásan kultúra-nélküli Amerika ezen a területen szépít, ez tény.

A zene.

Francia barokk. Itt van egy furcsaság; ahogy megyünk időben előrefelé, mondjuk 1650-től, elkezd minden bonyolultabb lenni és túldíszítődni; ez a billentyűsöknél konkrétan - számomra - egyszer csak a hallgathatatlanságot jelenti; a lantzenében viszont nem ez így lett; a díszítettség megmaradt, sőt, egészen kifinomodott, és a szerzők többsége belecsúszott a komolyabb, szinte meditatívabb sodorba, hogy miért, innen nem egyszerű megítélni. 

Valószínűleg több tényező is szerepet játszott, pl. az, hogy maga a hangszer, a 11 kórusos barokk lant, egy finom tónusú instrument, még a későbbi Weiss vagy Bach szögletesebb zenéje is aránylag hallgatható, aztán, itt van ez a tombeau, mint műfaj felbukkanása, amelyből ezeken a lantlemezeken sokat előtalálhatunk.

Tombeau. 

Mi is ez?, hát furcsa, mert ma erre nincs fogalom sem, főleg minálunk, tehát, amikor meghalt egy híres ember, aki itt általában egy uralkodó, mecénás vagy zenésztárs volt, készült egy darab, úgymond, az emlékére, és mindez úgy, hogy a zenei kor formáiban/szisztémájában maradt, olyannyira, hogy lanton nem ritka a reneszánsztánc-alapú keret sem.

Itt szép nyelvünk vergődik, mert ami nincs, annak vákuumába beszívódik az, hogy ’gyászzene’, meg rögtön a ’gyászmise’ meg ’Requiem’, meg a többi fehérlovas-feketekocsis lassú menetelés jelentéstartalma, de becsapódunk, mert abszolute nem erről van szó.

Inkább, mint egy szép vers, amely megemlékezik az elhunytról, színekkel, hangulatokkal, régi naplórészletekkel.

Rögtön, kezdésből valami megfog.

A tónus, a színezet nagyon különleges. Megbúvó disszonanciák, a hangolással is lehet valami furcsaság, a hatás erős. Szép ívek, a dallamosság, a díszítések egymásra rakódnak. Annyira, hogy néhol olyan, mintha ketten játszanának. Ez a fajta nagyfokú túlbonyolítottság sok zenénél egyenesen fárasztó, itt pont ellentétes a hatás, inkább egyfajta belső kilazulás lesz az eredmény.

Az előadás egészen tökéletes; végig ellentétesnek gondolt minőségek bukkannak fel, egymás mellett, vagy inkább egylényegűen: száraz és érzelmes, monoton és színesebb, tánc-alap meg egyéni-alap, változó dinamika meg egyenletes játék, stb…. ezekből áll össze valami új dolog. 

Annyira jól szól, hogy egyszerűen gyönyörködtet a hallgatása. Egy szál hangszer mindig óriási kihívás, mert a színezet valósághűsége az orrunk előtt van, nincs pardon, itt annyira élethű, hogy meghökkenésünkben először nem találjuk az a technikai paramétert, ami miatt ennyire jól szól. Nem is fogjuk megtalálni, mert bizonyosan arról van itt is szó, mint a legtöbb nagyszerű dolog esetén, hogy valaki, egyvalaki ott a háttérben, egy egészen stabil ízléssel és képességgel arra, hogy minőséget realizáljon.

A lemezen még sok egyéb, pl. a nagy slágerek, mint a Folia vagy a Chaconne, de prelűdök, közbetétek, nagyon-Gallot művek egyaránt hallhatók. 

És a nagy kedvencem, a Les Castagnettes.

Hopkinson Smith játéka engem lenyűgöz. Annyira finoman játszik, mint a csipke a Stoskopff képen, hogy néhol csak simogatja a húrokat, az akkordot nem is pengeti, hanem csak az ujjait áthúzza rajta, hogy megvan-e minden húr, és ezt a gyengédséget és pici hangerőt a hangszer hihetetlen felhangözönnel hálálja meg.

Mélyre hatol, rejtett dolgokkal rezonál, hasonlóan, mint a kép, melynek a címe Az öt érzék, mégis, folyamatosan, a hatodikkal van igazán szoros kapcsolatban.

Különösen ajánlott.

*         *         *

_____________________

Képek:

1-2-3-4-5

A Gyilkos Szépség - Rolf Lislevand - lant

Van egy lemez, amely történelmet írt a barokk lant előadás-művészetében. Itthon szokás szerint átsuhantak rajta; a megjelenés (2003) óta legalább annyi történt, hogy a lantosaink egy része felfigyelt rá; játszani nem nagyon merik, hogy miért, az a lentiekből talán kiderül.

A francia barokk a zenében különbözőképp érinti a befogadhatósági küszöbünket. Azok a pazar díszítések és rokokó cirádák, amely egy Lully operában hangszercsoportonként elporlasztva kissé felszínesek, de szépek és tetszetősek, a szóló billentyűsöknél, 50 évvel később sokszor kibírhatatlan csapkodásba torkollnak majd, egyszerűen túl sok a hang, főleg a kétmanuálos, több húrsoros hangszereknél 10 ujj akár 40-50 húrt is megpengethet, és pl. Scarlatti túlontúl is szerette ezt a hatásvadász őrületet, kétségbeesésbe kergetve a lekonyult hallgatót, aki sokszor eleve egy nem szerencsés hangú hifivel birkózik a szólócsembaló-kedvelés szőnyegén.

A szóló lantműveknél még ebben az időszakban valami megmagyarázhatatlan okból a mélység és az enyhe melankólia felé fordult az irány, ez párosulva a barokk lant nagyobb átfogásával és plusz húrjaival, rendkívüli gyönyörűséget terített szét. Sokan Dowland hatását sejtik, könnyei még fél évszázad után is áztatnak….nem tudni pontosan.

Persze sérülékeny az egész dolog, mert bonyolítottak a szólamok, és díszítésekben sincs hiány, vagyis kifejezetten nehéz játszani, könnyen szögletessé válhat az előadás, a Youtube jól meg van rakva ilyen nyökögős felvételekkel, néhány jó is van, az egész masszából ez a felvétel annyira kiemelkedik, hogy néhányan egyenesen a legjobb barokk lant lemezként tartják nyilván. Jómagam szintén annyit mondok, hogy aki tud jobbat, örüljön, aztán mutassa meg nekünk is….

A borítóhoz még képzeljetek egy pink színű lemezt…mi lesz ebből??

Rolf Lislevand nagy mágus, volt róla szó elég;  hajlamos kicsit áthangszerelni a dolgokat; Bachot szétdíszíti, megpróbál életet lehelni belé; Kapsbergerhez olyan fordulatokat ad, hogy jazz-zenész barátai ölelgetik utána; reneszánsz slágereket hajlamos úgy tálalni, hogy alig ismerünk rá, de itt nincs semmilyen kificánkolás – halálosan komolyan elhisszük, hogy mindent pontról pontra, a kotta szerint játszik, ahol esetleg a díszítésekkel kicsit elragadtatja magát, az csak egy finom adalék, a lényeget nem érinti, inkább csak szebben világítja be részünkre a mintát.. Ne feledjük, ebben a korban már precízen mindent lejegyeztek, minden farkinca-trillát és ál-zárlatot, kéztartást, pontos ütemutasítással együtt. Lislevand maga is megemlíti, hogy először a szokásos reakcióival próbálta megfejteni a zenét, aztán pár napra bezárkózott a lantjával és a Barbe kézirat másolatával, és lépésről lépésre bogarászta ki a jelentést, és a játékmód teljesen átalakult.

A szerzők Gaultier, Mezangeau, Gallot, Boquet és Mouton, az évszám az 1600-as évek második fele.

Gyilkos Szépség. 

A cím találó. Minden férfi tudja, hogy bizonyos fokú női szépség olyan erőkkel van kapcsolatban, amelyek kitörését épp bőrrel megúszni legalábbis kétséges. A zenei megvalósítás inkább egy finom leírás erről a jelenségről; bár Lislevand is kb. 10 másodpercre megőrül, hiába mondja, hogy ezek a hangzatos címek már akkor csak mítoszok voltak, ilyen díszítéssel adózik a nyugodt ritmusból felkavarodó ciklonnak:

Les Castagnettes – óriási kedvencem; majdhogynem lerajzolható egy nagyobb darab papírra az ívek és hullámok sora.

Mert milyen is ez az előadásmód? Ultra-precíz és gördülős egyszerre, fraktálszerűen többrétegű, hogy miért keveredik ez a matek-cucc megint ide?, mert elsőre már tetszetős, finom előadás, kicsit jobban odafigyelve egy érdekes belső melódia bontakozik ki, erősen koncentrálva, a díszítések és az alapharmónia ívei egy másik fajta harmóniát ad ki, és ez még fokozható, ha megpróbáljuk összevetni ezt a másodharmóniát ismét az alapdallammal …nem szoktam javasolni a koncentrált figyelmű zenehallgatást, most ez kivétel, mert sok dolog előbújhat a mélységből. Lislevand ezt az egészet még megtetézi azzal, hogy úgy adja át nekünk némelyik darabot, mintha egy szép vers lenne: rímekkel és ütemmel, metanyelvvel és titkos jelentésekkel

Az utolsó szám egy Fisz-moll double, itt valami nagyon érdekesre figyelhetünk fel. Először fel sem tűnik, mert a folyamatosság áramlása egy mederbe terel sok, nem egészen hasonló dolgot. Mozaik, ez a szó jut eszünkbe. Vagy inkább átlapolódás. Ahogyan a cserepek vannak felrakva a tetőre; vagy, ahogyan fogjuk a kártyát a kezünkbe; a kőr király ¼-e után jön a pikk hetes harmada; a téma elindul, ütem adott, aztán vált minden, a káró dáma fele után meg a  Joker egy szelete, de a szerkezet sértetlen, mert attól, hogy nem látszik minden végig, a kártyapakli egésze megvan, mint ahogyan a zenei ív is szépen mutatja magát, törés nélkül.

Ezen az utóbbin még egy kicsit érdemes gondolkodni, még mélyebbre, mert fontosságát nem lehet túlhangsúlyozni; igazából ez az egyik oka annak, hogy szeretjük hallgatni ezt a fajta zenét.

Törés nélküliség, az azt jelenti, hogy adott önálló kisebb részek az egészt kitöltik úgy, hogy nem lesz rés, pont simulnak, hiánytalanul. Mozaik, ezzel kezdtük, és jó volt a megérzés, mert ez egészen pontosan olyan, mint a girih, a híres arab mozaik díszítőművészet, ahol adott ötféle alakzat, rombuszok, ötszögek, különböző hexagonok és egyéb sokszögek, szigorúan leszabályozott szögekkel, és ezekből 800 éve ki tudtak úgy tölteni egy szabályos pl. téglalap alakú padlót, vagy egy szabálytalan madár-alakot, hogy nem maradt rés, és egyetlen csempét sem kellett elvágni.

Hogy ez nehéz?, én azt sejtem, hogy igen, mert a matematikáját Penrose az 1960-as években tudta megalapozni, nagyon bonyolultan, laikusoknak gyakorlatilag érthetetlenül, és még 2007-ben is folytak fraktálszimulációs kísérletek egyszerűbb formulára, eleddig sikertelenül.

A felvétel minősége egyszerűen káprázatos; nagyon erős hifis referencialemez lett. Néhány éjszaka alatt vették fel egy 12. századi francia katedrálisban; kint ezerrel ment az erdei és a vadvízi élet, a fél Brehms lexikon belegágog, röfög, ciripel, kuruttyol és neszezik, tényleg minden van; 

a hangmérnök épp készült digitálisan kivágni ezeket, de Lislevand egy jó pillanatában úgy gondolta, hogy inkább maradjon, mert ha egyszer ez volt, miért hazudjanak…sőt, néhány szám után kicsit fel is vannak erősítve, hogy halljuk az alapkórus szólambeosztását…

A tónus gyönyörű, hallatszik, hogy a húrozás összeválogatása már maga felért egy tánckar betanításával, a játék módfelett érzékeny, de olykor a 11 kórusos barokk lantot a bonyolultabb fogásoknál annyira megszorítja, hogy ropog…

Minket is megszorít, kicsit másképp; valahol belül; ízlésünket finoman és határozottan tereli, kinyit egy ablakot, amin nézelődhetünk, hallgathatjuk a békákat, hasonlítgathatunk; örülhetünk vagy bánkódhatunk, vagy éppen megfeledkezhetünk minden másról.

Feltétlen ajánlott.

*         *         *