Egy Alpha lemez, vagyis, kezdjük a képpel.
A címmel is kezdhetnénk, de a pescodd time, az népiesen-régiesen, a borsószedés ideje, vagyis nyáridő, mert ez a 16. sz-i borsó, ez pedig későn érő volt, szóval, így, 400 év után, nehéz kitalálni, hogy most ez egy szüretitánc-féle, vagy valami mélyebb jelentés is van, a homály nem kicsi…
Szóval, a festmény.
Milyen is?, hát, anonim művész, 1610 körül, így elsőre, egyidejű, lineáris struktúra, két dimenzió, bár, a kidolgozottság egészen meghökkentő, nyoma sincs a szférikus reneszánsz perspektívának, a komoly katedrálisokban lévő képek komoly egyházi történeteinek.
Milyen is?, hát, anonim művész, 1610 körül, így elsőre, egyidejű, lineáris struktúra, két dimenzió, bár, a kidolgozottság egészen meghökkentő, nyoma sincs a szférikus reneszánsz perspektívának, a komoly katedrálisokban lévő képek komoly egyházi történeteinek.
Angolországban vagyunk, Erzsébet királynő kora, ill. utána kicsivel. Mindenen ott van valamiféle letisztultság, a Reneszánsz mennyei szabadsága kissé az anglikán szisztémába szorul; ne feledjük, ez a kor az, amikor egy nagyon erős világbirodalom kiépül, szigorú szabályok mindenhol, az öltözetben, annak legapróbb részleteiben, éppúgy, mint az udvari hierarchiában, mindenki tudta a helyét, egy erős meghatározottság rendszere, melynek közvetlen lenyomata ott a festészetben éppúgy, mint az építészetben.
Cholmondeley nővérek, ez a cím, és ez fontos, mivel a szerző ismeretlen, de a család ősi arisztokrata, ezért sok irat megmaradt, így a levéltárosok bebújtak a poros fiókokba, és így kiderülhetett, hogy kik is lehetnek a képen, illetve tudjuk is meg nem is, mert három leánytestvér volt akkoriban, Mary, Lettice, Frances, de hogy melyik kettő van a képen, az örök titok marad.
Sokan aztán egyenesen úgy gondolják, hogy ikrek, mert a hasonlóság erős, valóban, annyira, hogy a Cholmondeley Twins, sokan így is hívták a képet, hogy az ’Ikrek’, nos, erről feltétlen Hamvas Béla jut eszünkbe, meg A Jóisten uzsonnája, hogy az epret hogyan kell enni, szóval,
...ők azok, akik a tejszínt részesítik előnyben, de ezek az emberek az étel lényegét félreértik… A tejszín alkalmazása tévedés….a tejszín az eperhez hibás ízlésre vall. A hibás ízlés hibás értékeléshez, ez pedig hibás életrendhez vezet, ezért ilyesmit kerülni kell.
Mert használjuk már azt a rengeteg nagy eszünket. Nézzük kicsit tovább a képet, mint mondjuk fél másodperc. Ha sikerül ez a szokatlan mutatvány, legalábbis manapság szokatlan, nevezhetjük szimplán figyelemnek, előkelőbben, koncentrációnak, akkor pont az történik, mint a lemez hallgatásakor.
Egyre több kicsi különbséget látunk, szinte a Semmiből, a figyelmetlenségünk homályából előlépve öltenek testet.
Szépen, egymás után, ez fontos, nem egyszerre.
Differencias, mint a zenében, szépen, kézen fogva húzzák ki egymást. A ruhák, a díszek, az arcszínek, a pólyák és a vásznak, az árnyalatok és a szemek fénye, bizony, picit különbözik. Ikerteória? – full képtelenség. A táncok, a variációk, az akkordok és a futamok, szintúgy. Mert ha pont ugyanolyanok, egy perc után unalomba fulladna az egész billentyűs project. Hasonlítanak, de a különbséget, azokat a kicsi különbségeket egyre fontosabbnak érezzük.
Merthogy valahol itt a lényege az egésznek. A régizenében egészen bizonyosan.
Emlékszünk a Patmosz traktátusaira?, hogy
...a világ jellege nem az ellentétekben, hanem a különbségekben van. (ezt a mondatot sok zenész laptopjára ki kellene rakni képernyővédőnek…) Minden hasonló különbözik, és minden különbség hasonló, de úgy, hogy soha a hasonlóság teljesen egybe nem esik, és soha a különbség teljes ellentétté nem válik…
Vagyis tanít zenei különbséglátásra, minket, titeket, a komolyzene-kedvelőket, zenészeket, akik alapvetően ellentétekben és ellenpontokban gondolkodtok.
William Byrd.
’Father of the Music’, a kortársak így jellemezték. Ez mindent elmond, ami fontos. Életéről, ott a Wikipédia, lehet kattintani.
Különös, keveseknek adatott kegyben állt a Királynőnél, ez sérthetetlenséget biztosított neki a vészterhes vallásháborús időkben.
Peter Philips, és Dr. Bull, mindketten Byrd tanítványai voltak. Három szerző, az English Virginal Music fénykorából; Bertrand legalább öt gyűjteményből válogatta a lemez anyagát.
Amelyen táncok szerepelnek, pavan, galliard, allemande és courante. Mindegyik saját karakterrel, ritmussal és tánclépésekkel, és mindegyik nagyon népszerű volt. És azok a régi dalok is, amelyeket Byrd beemelt ezekbe a kötetekbe. A legismertebb, az Une Jeune Fillette, amely egy francia chanson, amelyet egész Európa énekelt, a szerelmes lányról, akit apácának kényszerítettek, itt számtalan variációval ékítődött fel.
Bertrand, nem tudni, hogy olvas-e analógiás metafizikát; egyszer, pár éve, együtt ebédeltünk, még angolul is épp’ hogy ment a társalgás. De a játéka, ezen a lemezen, az a fentiek hangzó melléklete.
Mert nincs két egyformán leütött akkord az egész lemezen. Olyan érzésem van, hogy két, egyforma billentés sincs. Mint aki végig gondolkodik, és beszél hozzánk, szépen, választékosan, nem franciául és nem angolul, hanem azt az ősnyelvet súrolja, amelynek maradványszemcséi jobban ott vannak a zenében, mint a beszélt nyelvben. És ugyanúgy a festészetben.
’A zene mindig egy kép, egy kép pedig mindig zene’ Ez az Alpha jelmondata, és ezért van ez a nagyon-nagyon különös artwork a festményrészletekkel. Illetve, volt, mert az Outhere megette a kiadót, a második kiadás, az már híján van ennek a szép festészet-filozófiai szabadegyetemnek…
De megéltük, hogy ilyen kaliberű lemezek megjelentek. Sőt, ez, itt van előttem. Nézem ezt a képet, sokáig, és hallgatom a virginál hangját – amely egy muselaar fajta, ahol furcsa módon nem középen van a billentyűzet, pont azért, hogy a húrok pont középen pendüljenek meg, ezáltal valami különös fátyolos-finomsággal szóljon az egész hangszer-költemény.
És arra gondolok, hogy ez most annyira, de annyira gyönyörű, így, együtt, hogy át kellene gondolni, hogy ezután hogyan lehetne kicsit még jobbá tenni a világot…
Különösen ajánlott.
___________________
