Elbűvölő kiszámíthatatlanság - D'Anglebert zenéje

 

 

Jean-Heny D'Anglebert.

Gazdag cipőkészítő-ivadék, a régi Lotharingiai Grófság székhelyén, Bar-Le-Duc városában született, 1629-ben. 

 

Tehetséges zenész volt, de a megfelelő származás nélkül. Akkoriban enélkül képtelenség volt muzsikusként érvényesülni és bármiféle karriert felépíteni. Így felvette a kissé pórias 'Henry' helyett a jól csengő 'Jean-Henry' nevet, aztán a későbbiekben is nagyon ügyesen manőverezett 'ál-nemességével', kapcsolataival, és persze a zenéjével. Ilyetén, egészen magas udvari körökbe tudott bekerülni.
Később Lully munkatársa és barátja, és a Napkirály kegyeltje lett, 'királyi csembalójátékos', és korának legkiválóbb billentyűs szerzőjeként vált ismertté.
1650-es évektől már sok művet komponált, 1689-ben adta ki csembaló darabjait, Conti hercegnőnek ajánlva, aki maga is amatőr csembalista volt.

 * 

Számos kiváló felvétel létezik D'Anglebert művekből, de van egy, amelyik nagyon-nagyon különleges.

Meghallgatva, azonnal feltűnik az a furcsaság, amelyet a 'Style Brise' fémjelez.
Mi is ez? 
Igazából, első körön, amolyan túl-díszítettség, az arpeggio-k sorozatos, szabálytalan használata. 
A megértéshez vissza kell kanyarodnunk a lanthoz, ugyanis ott van az eredet egy része. A reneszánsz lant, de később, a barokk lant is, egy kifejezetten halk hangszer, így a hangsúlyozás, a dinamika, amelyet a Barokk megkövetelt, az módfelett korlátozott volt. 

 

Ezt a 'gyengeséget' ellensúlyozandó, főként Frankföldről kiindulva, divatba jött az a ritmus-eltérések és a díszítések célzott, erőteljesebb használta. Vagyis, ha pl. ha az első hangokat szeretnénk hangsúlyosnak, akkor azok kapnak egy arpeggio díszítést, és valóban, meghallgatva az adott tételt, egyfajta dinamikai kiemelésnek tűnik ez a manőver.

A billentyűsök, és köztük főleg D'Anglebert, ettől jóval tovább ment: folyamatos arpeggio-füzéreket alkalmazott, gyakorlatilag állandó kibontásban tartotta az alapdallamot. Az első taktustól az utolsóig.
Ez egyfajta különös töredezettséget ad, és annyira betakarja az alapmelódiát, hogy maga a zenei motívum alig-alig kivehető marad. 

Mondhatnánk, szép analógiás ívvel, hogy igen, pontosan úgy, mint pl. a Napkirály udvarában a túldíszítődött öltözködési kultúra. 
Igen, ebben sok igazság van, de a helyzet azért jóval bonyolultabb.

Mert nem lehet teljesen ötletszerűen díszíteni; a kibontások belső struktúrája nagyon fontos; sok helyen amolyan ál-polifónia figyelhető meg, számos megkezdett fúga-részlettel, amelyek a rendszertelen, sőt, egyenesen a szabálytalan használat miatt sehová sem vezetnek, hiányzó lezárások, soha be nem következő motívum-visszatérések, félbemaradt szerkezetek - mindez egy elbűvölő kiszámíthatatlanságba burkolja az egész megszólalást. Akkor is, ha maga az alapdallam akár nevetségesen egyszerű. A díszítés-folyondár rárakódása pedig az irracionális terekre ad nyitást, a képletbe hirtelen bekerül a végtelenség érzete.

 * 

Itt érdemes kicsit mélyebbre menni.
Ez alapmotívum-kivehetetlenség igazából egy takarás, egy elrejtés, álöltözet, egy maszk, és rögtön Velencében találjuk magunkat.
Meg a Karnevál közepében.

Barnabás eleinte nem hitte el, és a vízilovat le is szidta.
Azt hiszi, hogy nem ismerem fel! Saját öcsémet! Kinek gondol ön engem –
Gambrinus vagyok, szólt a bálna.
Barnabás álarcát levette.
A tréfából elég, szólt, most vegye le az álarcát ön is.
Gambrinus erre kijelentette, hogy elismeri, álarc, de az anyagi természettől születésekor rászabott álarc ez, amelyet csak elköltözésekor fog tudni levetni –
Barnabást a válasz meglepte. Tüstént látta, hogy akivel szemben áll, nem közönséges ember.
Ön tehát tényleg nem Andrea.
Valóban, válaszolt az idegen, Andrea urat nincs szerencsém ismerni.
Önök akkor tehát nem utaztak álöltözetben.
Semmiféle álöltözetről szó sem volt. Ez így, ahogy mondom, igaz.
Akkor önök -
De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel
a démonokat megtéveszti?
Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például
tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –
Elég könnyelműen, elhanyagolta –
Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondtalan, már csak azért is,
nehogy a jövőben velem hasonló –

 

  * 

A 'díszítések' szóalak a régi forrásokban nagyon sokszor a 'kivirágoztatás' jelentésmezővel operál. Virágba borít. Vagyis, nem az ág a lényeg, nem is a fa, de még csak nem is maga a virág. Hanem a 'belseje' az egésznek, a 'kivirágzik' metafizikája, amely szerint nem lényeg még az eljövendő termés sem, meg a szaporulat sem, de még az új élet sem. Egyetlen igazi és romolhatatlan lényeg lebeg folyamatosan az Ég és a Föld között: a virágzás jelensége, az önzetlen szépsége és nagyszerűsége.

Mint egy folyamatos impresszió-sorozat. Nincs Fúga Művészete, nincs a Nagy Lezárás, csak a folyamatosan újrateremtődő virágzás misztikája.

*

Egy másik / sokadik ráközelítés szerint, ez az egész felfogható akár úgy is, mint a zene mikrostruktúrájába való igazi bemerülés. Mintha egy nagyfelbontású oszcilloszkóppal néznénk a dallamívet, ahol a kitartott hangon furcsa érdességek jelennek meg, még tovább nagyítva, kiderül, hogy ezek maguk is dallam-töredékek, amelyek nagyon pontos szisztéma szerint kapcsolódnak a külső, a 'nagy' dallamhoz. 

Akinek megy a matek, rávágja rögtön, hogy 'fraktál-szerkezet', igen pontosan erről van szó. És hogy még bonyolultabb legyen, ez a 'szisztéma', az hangtanilag, ezeknél az arpeggiok-nál, pszeudo-kromatikus mozgást is kap, amely a kifejezésteret még tovább növeli.

Hát, igen, ez most nem a mérnökembereknek való rész, akik azt hiszik, hogy a zene az a szinuszhullámok összessége...

 

 *

 

Elizabeth Farr előadása pedig egyszerűen zseniális. Mert ezt a fenti érthetetlenséget még fokozta azzal, hogy a két szólam, a jobb- és balkéz ritmusát olykor többé-kevésbé szétválasztotta, a metrumtól elszakadt, olyannyira, hogy van pár negyedperc, ahol teljes izoritmiába csúsznak a dolgok, emlékszünk?, az izoritmia Machaut kedves eszköze volt még az 1300-as években, a HighArt polifónia korában... 

Elsőre olyan, mintha két csembalista két különböző kottával egymás alá / fölé játszana, de aztán kiderül, hogy ez egy nagyon is szándékolt manőver, a visszatérések / összeérések szépen, egy-egy csomópontban, adott egyenes mentén zajlanak, és valami gyönyörűséges harmónia-érzet lesz belőle.
Ez maga a szabadság, nem?

Ehhez képest a metronóm idő-szakaszolása az teljesen természetellenes, ab ovo nem is a zenéhez tartozó dolog, több sivárságot hozott be, mint amennyi örömöt adott. Az élő rendszerek működése, sőt, az egész Univerzum működése sokkal inkább követi a fenti kiszámíthatatlanságot, mint az ember alkotta művi szakaszolásokat.

A kiszámíthatatlanság misztériuma pedig, mint annyiszor a régizenében, az egyenesen az ok-okozati kényszer helyett ad valami sokkal szebbet és sokkal elegánsabbat.

*

A kiválasztott két Keith Hill hangszer tónusa szépen illeszkedik ebbe a 'lovagmunkába'. 

 

A Blanchet csembaló egy korabeli Rückers hangszer akkori átépítésének hű utánzata, két manuállal, gyönyörű hangszínnel.

A másik pedig egy lantcsembaló, bélhúrokkal, nagyon különleges, finom megszólalással. Itt működő hangszer nem maradt fenn, a 2000-ben épített kópiát festményekről, régi megrendelés-iratokból kellett megalkotni; ez utóbbiak között sok papíron J. S. Bach aláírása van, ugyanis a lantcsembaló az ő 'házi' komponáló-hangszere volt.

*

A lassú tételek az igazi kedvenceim. Ezeknél valami különös, wurlitzer-szerű feeling van. Mint amikor a zenélő doboz tekerőjét megforgatjuk, és a furcsa pici alkatrészekből megszólal valami nagyszerű, egy teljesen másik síkról. 
A zene. 

Ha lassan tekerjük, akkor is, ha gyorsan, akkor is, a valóságát nem befolyásolja. 

Honnan is jön a zene? 
A fadobozból?
A kicsi fémlapokból? 
A lemezfelvételen, a hangszerből? 
Vagy egy független szellemi valóság, amely mindig is létezett?




 

Nem tudom.
Egy bizonyos, hogy ez maga a varázslat.

És ez a lényeg, és ez az egyedüli, amely számít.
 

*   *   *

 

 

_________________________
Képek
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10 Dr. Holló Zsuzsa -11-12-13-14-15-16-17-18-19

Les Barricades

 

Szép kiállású lemez érkezett a minap. 2020-as kiadás, ismert zenék, billentyűsök, aránylag ismeretlen előadók, valami friss dolog, remélem. Celofánból ki, szagolgatom, tapogatom. Igényesség, odafigyelés látszik. Vastag lapok a bookletben, különleges hangulatú képek. Két, max. 30-as srác, állnak a tarlón szépen. Meg ülnek egy nagy fa tövében.

 

Aztán belehallgatok. Legalábbis úgy indult a dolog. Aztán meg ki sem jött a lejátszóból aznap.

Hogy milyen?
Már az első másodpercben megérint. Valami ragyogás-féle, valami belső nyugalom, egy tökéletesség nyugodt tolmácsolása.

 
Az előadásmód nagyon különleges; valami, amit a belső ráközelítés különbözősége ad ki, amely megkülönbözteti a többi, amúgy kiváló felvételtől. 

Hosszas gondolkodás, és hosszas direkt nem-gondolkodás után oda jutottam, hogy ez a különbözőség, ezen a lemezen, ez most egyfajta életkori sajátosság lehet.

Mert az, hogy az idősebb kor, az az érettebb gondolkodást jelenti, az előadóművészetben főleg, az nem vitás. Viszont, ha visszaidézzük Simone Beauvoir gondolatait ’Az öregség’-ből, akkor talán árnyaltabb képet kapunk. Hogy az idősödés, néven nevezve, az öregedés, a inkább a hanyatlást jelenti, nem csak testileg, hanem leginkább metafizikai értelemben: a rutinba való belesüppedést; a sablonosodást, a kockákba való akaratlan belehelyezkedést, a kialakult személyiség, a saját stílustól való elszakadás képtelenségét. Vagyis, az összes bejövő, színes és végtelen változatosságú kaleidoszkóp-szikrát, amely a külső világból szembe jön, azt a saját, megszokott, unalomig ismert darálónkon nyomjuk át. 

Ez így megy, egyfolytában, nincs kegyelem, nincs kímélet.

Itt, amikor ránézünk a képekre, és a videóra, szinte megüt a fiatalság, az az illékony pára, ami a fentiek totális ellentéte.

Mert még minden lehet. Ez a lemez most csak egy pillanatnyi vélemény. Egy olyan állásfoglalás, amelyhez még nem kell tartaniuk magukat.

Nem kell.

Nincs ketrec.

Nincsenek még belekozmásodva.

Jövőre, ha netán egy Bach lemez jön ki, vagy Stockhausen átiratai, vagy a jazz világában maradnak végleg, semmi, de semmi probléma nem lesz.

És ez a szabadság maga. És ez az, ami engem lenyűgöz.

Nem tudni, mit hoz a jövő, mit hoz az ő jövőjük. Lehet, úgy lesznek, mint Savall, aki én nagyon szeretek, a fél blogot teleírtam a lemezeivel, de aki tavasszal kiállt egy 30. évfordulós Tous les Matins du Monde koncerttel, amelyet az égig dícsértek, hogy fú, micsoda nagy dolog, hogy még mindig, és hogy mindjárt 80 éves, és egyáltalán, - szerintem meg katasztrofális volt, vénemberek szomorú gyülekezete, akik megpróbáltak a 30 év előtti szikrákból valamit visszahozni, amúgy vigasztalhatatlanul és sikertelenül…

De most, nézem ezt a két fiatal srácot, és engedem magam belesodródni a zenéjükbe. Mert legalább annyira az ő zenéjük is, mint a Napkirályé, vagy Couperin-é, vagy Forqueray-é (forkjüré, így ejtik), aki, utóbbi, rendkívül lobbanékony természetű volt, és egyszer, a királynak is beszólt, és csak a befolyásos barátai mentették meg a kivégzéstől. 

Akinek zenéjében ott van ez a nyughatatlan természet, és igen, ez most nem a simogatós-érintős játékmódot hívja elő itt sem; de ahol az is érződik, hogy ’nagy szív’, vagy valami ilyesmi…

És olvasom a bookletet. Amely szintén egy teljesen más ráközelítés. Mert nem ott kezdik, hogy mikor is volt a francia barokk, meg hogy ki volt Marin Marais, meg bla… bla…, mert megint, ők az új generáció, ők tudják, hogy ott a zsebekben, nem is a zsebekben, egyenesen a kézben az okostelefon meg a wikipédia, és másodpercek alatt lekérhetők az életrajzi adatok. Amelyek szárazsága és sokrétű fölöslegessége sokszor az el nem olvasást kényszeríti ki.

Nem.
Ők hirtelen arról beszélnek, hogy a regényekben meg a filmekben az ismétlések kerülendők, egyenesen fölöslegesek, a zenében viszont, ez a rondó-forma, ez konkrétan arra való, hogy ismételjék. Sokszor. Nagyon sokszor. Irracionálisan végtelenül. 

 

És az új ismétlés, az új verzió, mindig picit befolyásolja az előzőt, a múltat, amelyről hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy lezárt és megváltozhatatlan. És hallgatom a zenét, és egész este ezen az egyetlen mondaton gondolkodom.

 

Meg hogy a zenei kifejezés, most, az maga a hangszerük. A dolgok hogyanja. És az ismétlődés áramlásával győznek meg minket, semmint szavakkal. Az szépség és az élvezet filibuszterei. És hogy az új gondolatok folyamatosan lökdösik az elődjüket, így őrizve meg az egész felépítmény szükséges bizonytalanságát.
És a zene az, amely lehetővé tette, hogy olyanná váljanak, amilyenek. És ugyanakkor ösztönzi őket arra, hogy folyamatosan kérdezzenek.

Hogy éppen kinőttek harmincévesen a pattanásos kamaszkorból, és hogy képesek mégis ilyeneket írni?

Persze, a válasz lehet az, hogy Rondeau ő Blandine Verlet tanítvány volt, Dunford mesterei pedig Hopkinson Smith és Rolf Lislevand, igen ez sok dolgot megmagyaráz, de az, hogy a régizene, meg az én személyes ízlésem atomstabil horgonypontjait, hogy is mondjam,…. mit is csináltak velük, elhaladták?, meghaladták?, nem, itt vergődik kissé a nyelvünk, mert az idő, a kor, az ment tovább közben, tehát az összevetés ezért soha nem korrekt, szóval, hogy a nagy elődöktől ilyen alom bújt ki, ez több, mint örvendetes.
Mert az Early Music ’fogyasztása’ Európában túljutott a delelőn, de a minősége, űgy tűnik, még nem.

És ez az, ami igazán számít.

A zene?
Ez a Barricades, a cím, a Les Baricades Mysterieuses, 1717-ből, Couperin gyűjteményes billentyűs kiadásából. Ismert dolog, nem véletlenül. És ismeretlen is, mert már a címnél elakadunk. Miféle sorompó, miféle barrikád lehetett itt? 

Teoretikusok serege próbálta megfejteni, hosszú évtizedeken keresztül, eleddig, sikertelenül. Hogy sokan pedagógiai célzatot sejtenek benne, hogy a ’hang és a lendület elegáns felépítésének gyakorlatai’, lehetséges. A tagolás és a ritmus különlegessége is tagadhatatlan, hogy ’a négy rész állandóan változó dallam- és harmóniaváltozatot hoz létre, kölcsönhatásban és átfedésben a különböző ritmikus sémákkal. A hatás csábító. Csillogó, kaleidoszkópos és olyan szonikus megjelenésű, amely a fraktálmatematika  képeinek előrejelzését jelentette évszázadokkal azelőtt, hogy léteztek volna.’ – kerülgette ezt a furcsaságot a Guardian kritikusa, 2010-ben.

A Napkirály udvartartásának zenei extravaganciája, a szinte érthetetlen ’kiugrásuk’, bármelyik szerzőt is nézzük a lemezen, mindig érezhető. Nem véletlen, hogy de Visee, Marais, D'Anglebert, Couperin és Forqueray instrumentális darabjai egy füzérre kerültek, egy-egy Lambert, Charpentier és Rameau színpadi remekmű-részlettel.
Magas minőségű az artwork, jók a youtube videók, de csak hallgatva is átjön valami végtelen finomság. A billentyűk simogatása, itt, a zongorával ellentétben, nem a pianó szokott csendességét, hanem azonos hangerejű megszólalást eredményez, de valami olyan elképesztő felhangbőséggel, amelyet nagyon ritkán hallani.

Néhány kezdésnél, az első akkord után, az a leheletnyi szünet, az olyan, mintha a külön figyelmünkbe ajánlaná az elkövetkezőket, vagy, mintha mutatná, hogy nézzétek, ez micsoda gyönyörű hangszerhang.

A lant és a csembaló együttes alkalmazása, az is szokatlan és bátor dolog. Milyen szép a nyelvünk, nem?, mert együttes, egyidejű, igen, de ’együttest’ alkotnak, egy olyan együttest, ahol az a nagyon furcsa dolog lesz, hogy a kettőjük összessége, az jóval több, mint a kettőjük összege. A titkos differencia, amely képződik, amely túl van minden szokott matematikai megközelítésen, sőt, tagadja, az adja a lényeget, a kapcsolat lényegét. A titkos viszony, a reláció-többlet, a ki nem mondott szándék, amely a világot előrefelé viszi. 

Hogy is mondta Sainte-Exupery?, hogy a deszkák és szegek és vásznak és kátrány és kötélzetek és az őgyelgő mesteremberek esetlen halmából, egyszer csak, felépül egy gyönyörű vitorlás hajó, amely büszkén szeli a tengerek habját.
Mert mögötte van a Gondolat.

A hangminőség káprázatos. Miért? Forgatom a bookletet, nem nagyon értem, mert az Erato, egy átlag jó kiadó, de nem különösebben ügyel a szűk réteg audiofil hallgatóság elvárásaira. Ma pedig főleg nem szempont, hogy egy 10k $ árú SACD játszóba kerüljün a lemez, a felhő alapú tömörített fájl-lejátszások minőséggyilkos korában. Aztán, a nevek között meglátom, hogy Hugues Deschaux, igen, ő a hangmérnök, és persze, akkor már értem, hogy az (ex)Alpha hangmérnök-zsenijének keze nyomát hallom ezen a lemezen; aki makacsul tartja a toronymagas nívót, ma is, aki művészi tevékenységnek gondolja a fevételkészítést, és aki tudja, hogy lesz, aki erre különösmód figyel, aki ezt meg is hallja.

 

 

Aztán a Barricades még sokszor visszakérezkedett a CD játszóba.
Hallgatom. Valami különös érzés kerülget. Hogy a Mátrix majdnem-végtelen, szétszórt és a rendezetlenség felé húzódó esemény-gomolygásainak mélyén, közepén, vagy szélén, mindegy is, vannak bizonyos csomópontok, ahol pont minden összejön, az alkotó szándékok és a szebbé-tenni-akarások együttes maximuma olyan csomópontokat alkot, amelyek létezése igazából összetartja a Szférákat, anyagiasulnak, mint egy-egy kristály, esetenként megjelennek a látható világunkban is.

Igen, itt van, itt tartom a kezemben.

*         *         *

 

_

___________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17

 

 

Látogatás egy csipkeverő műhelyben

Amikor jó minőségű audió rendszeren hallgatunk zenét, a lemezeink hirtelen teli lesznek addig nem észlelt dolgokkal; ezek egy része magához a hanghoz tartozik, annak része, felharmonikusa, lecsengése, térbeli kiterjedése; a másik része viszont mindenféle zaj, zörej, madárcsicsergés, hangszer-roppanás, húr megpattanás, vonó csusszanás, láthatatlan háttérinformációk tömkelege – és, igen, sok légzés, sóhaj, akár halk nyögés, amelyek mind-mind jelen voltak a felvételnél. Amely így egy élő rendszer lenyomata.

A prána, a jóga tanítása szerint, minden energia ősforrása. Egy bonyolult rezgő energiarendszer, amely a levegőből, vízből, táplálékból és mindenféle egyéb forrásból kerül a testbe.

Nyilván, a légzés, az egyik elsődleges forrás.

Nem véletlen, hogy a jógában a gyakorlatok nagy része kilégzéssel indul.

Vannak fontos dolgok, amelyek viszont belégzéssel indulnak.

Tudunk példát?, hát, pl. itt. Egy finom, finom női sóhajtás.

Milyen ez lenyomat?

Milyen a zene?

Hát, sok dolog elsőre hallatszik. 

Az, persze, hogy csembaló, az rögtön, de az is, hogy francia barokk. A Napkirály, és az egész pazar udvartartás. Milyen szép a nyelvünk, a pazar, ez a pazarló szelídebb, jóértelmű metajelentésében helyezkedik el. Mondhatni, trónol. Mert egyrészről, a zenei kultúra mérhetetlenül magas szintre emelkedett, annyira, hogy kérdéses, hogy valaha elérjük-e ismét, másrészt, pedig mérhetetlen tékozlás, pénzszórás, az őrület határát súroló extravagancia.

Jean-Henry d’Anglebert.

Ez a cipészfamília zenész-szülötte, aki aztán 33 évesen Királyi Csembalista lett, és a legfelsőbb körökben mozgott. 

A francia barokk híres a díszítéseiről, pontosabban szólva, hírhedt a túl-díszítettségéről, különösen a régi billentyűsöknél. D’Anglebert sem volt kivétel, olyannyira, hogy táblázatokba foglalta a díszítéseket, egy bonyolult akkordikus rendszer szerint – rendkívül ügyes és használható segédlet volt, a mai zenekutatás is sokat merít belőlük a ’francia stílussal’ kapcsolatban – ezeket akkoriban, vagyis 80 évvel később, J. S. Bach simán lemásolta és használta…

Meghallgatva a lemezt, valóban szembeötlő a kidíszítettség, de az egész dolog valahová teljesen máshová fordul át.

Mert valami nem olyan, mint amit megszoktunk ebből a zenei környezetből. Valami jobb. Valami sokkal több.

Ismerős darabok, a Napkirály udvarában megszokott táncok, legtöbbjük lantról lehet ismerős. Valóban díszítettek. De az a feltűnő, hogy nem kidíszítettek, hanem inkább olyanok, mint a… mi is?,

Hát, pl. a csipke. Ami maga a dísz. A legváratlanabb helyeken is. Ami ott volt a királynő kézelőjén éppúgy, mint - a kötél helyett - a kalóz-admirális nyakában.

Itt van, ebben a zenében is. Csipkézettség. Olyan mesteri szinten, hogy lassan kiderül, hogy a darabok, a táncok így valóságosabbak; inkább ez az alapformájuk. Valamiféle plusz felbontás, egy finom érdesség, színről színre megjelenés. Amikor kitisztulnak a dolgok.

És ráadásnak, itt kapcsolódik be az előadó, Paola Erdas. Ő azt mondja ezekre a díszítésekre, hogy nem ’kiegészítő hangok’, hanem mélységesen intenzív zenei víziók. Teljességgel másképp mutatja meg nekünk azokat a táncokat, lant- és operaátiratokat, amelyeket esetleg már ezerszer hallottunk. 

Mert nem az alapformát variálja egyre bonyolultabban, ahogyan ez szokás volt, és a jó lemezeken ma is az. Hanem áradó nyugalommal az első pendítéstől kezdve marad ugyanabban a szövetben, ugyanabban a csipkézetben. Ütemről ütemre mutatja be a szépséget. Tartja azt a fluid áramlást, amelyről annyira híres volt már d’Anglebert mestere és tanítója, Chambonnieres is. Majdhogynem tárgyilagosan görgeti elénk a komplikált mintázatokat; az eleje is csipke, a közepe is, meg a vége is. 

Nem fáraszt, nem akrobatikázik, nem bonyolít. Egyenes vonalban játszik. Fest. De nem úgy, hogy felvázolja, majd kitölti színekkel és részletekkel. Hanem úgy, hogy elindul az egyik sarokból, és halad előrefelé, és minden kész, azonnal, teljes pompájában. 

Igazából nem is akar semmit tőlünk, csak mutatja a világot, hogy igen, ilyen is van. Hogy lehetne egyszerűbben vagy funkcionálisabban. Lehetne inkább az ellenpontokkal meg a szólamokkal variálni. Lehetne komoly ’mondanivaló’, lehetne valami strukturális előremutató harmónia-építkezés. 

De nincs. Csak finom geometriai alakzatok és konstans szépségmaximum. 

A díszítések nemes céltalansága és haszontalansága. Annyira közvetlen haszon nélküli, hogy ez a létezés egyetlen értelmes megvalósítása.
Igen, ez a lemez egy valóságos ornamentika-metafizika.

Mert szépen öltözködünk. A kabát alatt is.
Ez a csembaló ott is szépen festett, belül, ahol csak hangoláskor nyílik ki.

Mert a tűsarkú cipőben alig lehet járni, de olykor a hölgyek szívesen hordják.

Mert virágot ültetünk, akkor is, ha pár hét alatt elhervad.

Mert bénázunk, és alig tudjuk kézbe fogni a vékony porcelán csésze törékeny fülét. De a kávé így más ízű lesz.

Ez a zene is más ízű lesz ilyen tálalásban.

A hangszer egy 1658-as Louis Denis csembaló. Magántulajdonban. Eredeti. Ez ritkaság, mert az előrehaladott kor a régi pengetősöknél szinte mindig a behangolhatatlanságot jelenti. Itt nem, a hangolás az tökéletes. Lazábbra engedett húrok, a szabvány 440 szorításából kiszabadulva; nem a divatos régizene-415 Hz, hanem az egészen merész 395 Hz körüli az alaphang. Ez a ’körüli’, ebben minden benne van… Lazábbra engedett húr-kilengés, nagyobb szabadság, színesebb felharmonikus-káprázatok. 

Furcsa fatest-rezonanciák, billentyű-reszelések, halk nyöszörgések, emlékezések – nehogy azt higgyük, hogy a százévek alatt beszívódott zenék nem rejtőznek valahol fa belsejében… és ott vannak az illatok, a gyertyafények, a tekintetek csillogása, az ujjak finom érintése.

És legfőképp, az a finom pompa, amely lassanként, áradóan, kitölti az egész lelkünket, belsőnket.

Különösmód ajánlott.

*         *         *

______________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10

Táncórák idősebbeknek és haladóknak

1653 hideg februárjában a jól fűtött Hotel du Petit-Bourbon dísztermében egy 14 éves srác tűnt fel a Ballett de la Nuit bemutató előadásán, Boesset szerzeménye ment, Moliiere szövegével, óriási díszlettel és pompás jelmezekkel, és számos szünettel megszakítva, mert 13 órán keresztül tartott a darab, ill. a lakoma, attól függően, hogy éppen melyik szakasz folyt. 

A figyelem erősen összpontosult erre a mellékszereplőre, aki volt Óra, meg Jupiter, és akiről aztán Auróra közölte, hogy igen, Ő az, a Nap, aki mindig a nyomomban jár. Ügyesen táncolt, később egyre tökéletesebben, amin nem kell csodálkozni, hiszen Pierre Beauchamps, az Académie Royale de Danse igazgatója volt a tánctanár. 

Igen, a vékonycsontú epizód-táncos, ő volt a fiatal Luis, akit ma úgy ismerünk, hogy XIV. Lajos, a Napkirály.

Akinek uralkodása alatt Franciaországban a kultúra emelkedése egészen érthetetlenül meredek volt, neves zeneszerzők, színházi emberek és művészek csoportosultak az udvarban, igazi remekműveket hátrahagyva a későbbi századok számára. Ez akkor is igaz volt, amikor aztán a pazarlás a józan ész határán is túllépett, hihetetlen összegek úsztak el a nagyszabású udvartartás extravaganciáján. 

Amíg Itáliában az Opera színpadain a közönség ízlése az egyre bonyolultabb koloratúraáriákban nyert soha el nem múló izgatottságot, addig Franciaországban a tánc változott mesteri bonyolultságúvá. Nem túlzás azt állítani, hogy a tánc, a táncok ’akadémiai’ rendszerezése és oktatása innen indult el. Talán a legnagyobb ’táncteoretikus’, Feuillet, 1700-ban adta ki a Choregraphie tankönyvet, amely remekbe szabott illusztrációkkal segítette a táncolni vágyó publikumot. 

Akkoriban másképp működtek a dolgok, így nem sok magyarázó szöveg volt, a képek pedig sokszor nem is túl egyszerű szimbólumok és leíró karakterek voltak, gyönyörű geometriai mintázatokba szedve a táncos lábak röppályáját. 

Szép analógiás gondolatiság nyomaira bukkanhatunk. 

A Tánc és a Zene találkozásakor a Lépéseknek kell visszhangoznia a Dallamot.

A kísérő zenék repertoárja igen széles volt, operák és reneszánszból átszármazott táncok éppúgy szerepel, mint az alkalomra írt ritmus-betétek.

Ezekből ad egy finom válogatást Andrew Lawrence King.

Ki is ő?

Savallék együttesében beltag, a sajátja a The Harp Consort, ebben a blogban is szerepelt már.

A mai régizenében neve egyet jelent azzal, hogy hárfa, tényleg olyan, mint egy egyszemélyes szakértőiroda a témában. A hangszer egy barokk tripla hárfa.
Mi is ez?
A hárfa a régi korokban szimpla egysoros húrozású volt, ez azt jelentette, hogy bizonyos, később megjelenő ravaszabb akkordok és előjegyzések lefogása kényelmetlen lett, vagy egyszerűen lehetetlen. Ezért később kapott egy második húrsort, később pedig egy harmadikat is, így gyakorlatilag majdnem a teljes kromatikus tartomány rendelkezésre állt.

A lemezen d’Anglebert prelűdök, nyitányok és különböző betétek Lully és Campra műveiből, és néhány anonim lejegyzés, régi korokból.

Hogy szimpla kísérőzene táncokhoz, mármint egyszerű tánczene lenne, ami mai korunkban akár mint egy színvonalas háttérzene szolgálhat?
Meghallgatva a lemezt, teljesen más véleményre jutunk, főleg, he nem ijedünk meg attól, hogy alig találni egy-egy árva ellenpontot vagy valami később olyan-annyira áhított bonyolultságot. A több szólamról meg kár is beszélni…

Mert ilyenek jutnak eszünkbe, hogy harmónia meg összhang, színek és árnyalatok, felhangbőség meg ezt még egyszer, sőt, egészen távolra vezető metafizikai vonatkozások.
Meg a Szépség, mindenek felett, melynek megjelenítése tisztán hallható merőleges geometriát ad az alsó-felső világok közötti átjárásokhoz.

A hangzás rendkívül finom, ne feledjük, a hárfa egy teljes spektrumú hangszer, mint a lant vagy a viola da gamba; a romantikus nagyzenekartól és a szörnyűséges szimfóniáktól még szerencsésen messze járunk. 

Inkább Orfeusz jut eszünkbe, akinek zenéjére összesereglettek a földnek állatai, vadai, madarai és csúszó-mászói, és aki elhalt szerelmét hasonló pengetésekkel szerezte vissza az Alvilágból.

Boldog ember, aki hárfán játszhat. 

Aztán a folytatást ismerjük.

Az Euridiké-project elbukott, sőt, a hetérák az sem bírták elviselni, hogy ekkora szerelem egyáltalán létezik, mármint és leginkább, hogy nem ők részesültek belőle, hanem ez a … Euridiké, hogy Orfeó csak rá tud gondolni, miközben ölelgetik,  így a bús dalnoknak  halnia kellett.

A dicső francia forradalom mindent tönkretett és elsöpört, ezt a kultúra-fölfelé-kilengést tőből elmetszette, soha nem hajtott ki többé.

A hárfa száműzetésbe került, a Choregraphie meg egy könyvtár mélyére Párizs szélén.

A táncosok youtube-ről tanulnak, klasszika-romantika úthenger nagyzenekarjai és a késő Barokk mesterkélt üressége harapófogóban tartják a komolyabb zene kedvelőit.

Szerencsére a szorítást enyhíti néhány dolog.

Mint ez a lemez.
A kezünkben.
Meghallgatható.
És nagyon jó.

És most már szép számban vannak hasonlók.

Szépen világítanak, jelzőfények a mélyben rétegben, egyfajta  utat mutatnak a régi korokból valahová elfelé, leginkább felfelé

Feltétlen, módfelett ajánlott.















_______________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

_______________
Cím: