Caffé Zimmermann vs. Café Florian - Veszprémi Régizenei Napok

 

 

 

 

Végre koncert.
Nem is csak koncert, egyenesen Régizene Fesztivál.
Jó érzés ismét a Jezsuita templomban ülni.
Furcsa, de mintha ki sem maradt volna egy év.

 

Mai kínálat:
’A Caffé Zimmermannban – zenék egy lipcsei kávéházból’, a Concerto Armonico-val.
’Egy elképzelt rekonstrukció egy olyan műsorból, amit egy képzelt este a lipcsei zenekedvelő közönség kávé, sör, csülök mellett, vagy után élvezhetett.’ Így a programfüzet.

Jó az ötlet.

Mert mindig a történet számít.
Mindig.

 

De már a koncert előtt látható volt, hogy kétpólusú lesz a program: C. P. E. Bach és Vivaldi. Ezért meg kell nézni egy másik kávéházat is, így az igazságos, nem?

 

A Caffé Zimmermann és a Café Florian, szinte egyszerre nyílt meg. 

 

 

A Caffé Zimmermann Lipcsében, 1720-tól, Gottfried Zimmermann tulajdonában fogadta a kávézni vágyókat. Telemannak támadt az az ötlete, hogy az általa alapított zenekar, a Collegium Musicum, ebben a kávéházban rendszeresen adjon koncerteket a hazai és külhoni, az akkoriban divatos repertoárból.

Természetesen Telemann művek mentek ezerrel, de pl. J. S. Bach számos műve is itt hangzott fel; sőt, maga Bach igazgatta a zenekart 1729-től tíz éven keresztül. Belépőt nem kellett fizetni; a sör meg a csülök behozta a költségeket. Ja, és nők nem léphettek be, de a koncerteket látogathatták.
Pedáns protestáns szabadság, nem?

A Café Florian, Velencében, szintén, 1720-ban, decemberben nyílt meg, Floriano Francesconi, a tulajdonos, ügyesen szervezte az üzletmenetet is, meg főleg a kapcsolattartást a mecénásokkal, akik bőkezű támogatása világhíressé tette az akkor még újdonságnak számító kávézót. Nem kellett csülökkel etetni a népet, hogy bejöjjenek. Volt valami más, ami fontosabb. És az egyetlen kávézó volt Európában, ahová a nők szabadon beléphettek és fogyaszthattak. Akár kávét is. Csülök valószínűleg nem volt.

A Caffé Zimmermann Telemannja, az ötletgazda, rengeteg-rengeteg zenét komponált. Az egyik legtermékenyebb zeneszerzőként ismerjük. Ez dicséretes. Az kevésbé, hogy ezek 90%-a rendkívül silány minőségű alkotás volt; ezzel tevékenyen kivette a részét abból a folyamatból, amelyet úgy hívunk, hogy a ’Barokk kiüresedése’.

 

 

A Café Florian szélesebb körű, és jóval magasabb színvonalú kulturális találkozóhely lett. Goldoni, Goethe, aztán Lord Byron és Proust és Dickens, Stendhal, Shelley, aztán Andy Warhol és Robert de Niro, Brad Pitt és Angelina Jolie, és azóta is megszámlálhatatlan híresség törzshelyeként ismerjük.

 

Legendás kiállítások, szcenírozások, filmötletek, a Biennálé megvalósítása, innen, ezektől az asztaloktól indult.

Casanova is sokat üldögélt az szélső ablak márványasztalkája mögött. Ott volt a törzshelye.

 

Nézte a nőket, nyilván, és a várost, a bűnös Velencét, ahol 10e kurtizán jutott a 120e lakosságra. Ahol, az Ólombörtönből való szökése során, épp’ csak túljutott a ruhacserén, és máris kikezdett a csendőrkapitány feleségével, aki pont a szökött kalandor üldözésével volt elfoglalva.

És igen, ebben a városban, itt született Antonio Vivaldi.

 

A két kávézó szellemisége egészen pontos analógiája lett a koncert két részének: az elsőben Handel a C. P. E. Bach művek, a másodikban Vivaldi concertók szerepeltek.

A zenekar, a Concerto Armonico, Spányi Miklós vezetésével. Régi társaság. Már, amikor bejöttek, akkor érezni lehetett valamit, ami fontos egy zenekarnál, a kezdéskor, pedig másodpercek után hallatszott, hogy mi is ez a ’valami’.

Egyfajta szinkron, összeszokottság; összhang. Az egymásra figyelés. Az összmunka. Bonyolult, szinte láthatatlan, de pontos mátrix szerinti tekintet-villanások, ki kit figyel, hogyan és miért. Lenyűgöző pontosság. Igazi, nagyvonalú, profi megszólalás.

Elsőnek Handel, egy concerto grosso. Amolyan bevezetésként. Handel, aki németként, Angolországban, olasz stílusú zenét komponált. Szeretem ezeket a concerto grossókat. Az előadás színvonalas; kicsit olyan, mint a hifiben a Litze vezeték: folyamatos jó minőség, kiváló megszólalás, nincs olyan, amire az ember felkapja a fejét. Sem ide, sem oda. Nincs a franciás hegedű-hullámzás, sem az olaszos túl-virtuozitás; semmi rendkívüli, semmi kiemelkedő. Pontos, egyenletes jó játék. 

Aztán jött C. P. E. Bach, meg a G-dúr csembalóverseny.
Hogy milyen?, hát, számomra nagyon sekélyes. Nagyon. Úgy tűnik, a Bach família egyenesen melódia-hendikeppes volt; annyira kevés és annyira kezdetleges és esetlen a dallamvezetés, hogy az már fájdalmas. És itt nincs meg az szerkezet-labirintus-tökély, amelyet az apa, Johann Sebastian könnyedén felépített sok művében, és olyan színvonalon, hogy képes volt feledtetni az esetleges melódia-hiányosságokat. Nem. Itt rizspor van és unalom és kínlódás. Felbukkan egyetlen motívum, nagy nehezen, ez percekig járja a köreit egyedül, a csembaló szólamai csináltak és erőltetettek, amolyan akadémistások.
Igen, Zeneakadémistások, akár nevén is nevezhetjük. Virtuózabb rész a csembalón – húzom a szám. És mindenki, akinek akár egyetlen régibillentyűs Alpha lemez a birtokában van, rácsodálkozik erre a ’virtuozitásra’, hogy jaj, itt tartunk, ezzel etetik a népet, pedig 2021 van…
Az előadással gond nincs itt sem, kicsit konzervatív stílus; a billentyűs is, érthető, hogy Spányi Miklós nem a fiatal generáció új megközelítését adja, ez rendben is van, - de ebből a zenéből kihozni többet nem lehet.
Hogy esetleg várni többet, közönségként?, igen, azt azért lehet, vagy lehetne, mert ebből a korból, - nem csak a megelőzőekből, - azért voltak erősen jobbak.
De a sörhöz, csülökhöz OK.

Aztán szünet.

A második rész kezdése: Vivaldi,és a D-moll concerto vonósokra.

Hirtelen megtelik a templom. Zenével. Harmóniával. A közönség végre kilazul és gyönyörködik.
Igazi mélység, igazi metafizika. Melódia. Annyi, és legfőképpen olyan, hogy az ember el sem hiszi. Vivaldi rendkívül könnyű tollú komponista volt. És igazi slágergyáros. Szerette azt a csalafintaságot, hogy egy fülbe mászó dallam, egy motívum felbukkan, és ki sem hagyta futni, rögtön ráültet egy másodikat, egy harmadikat, egy sokadikat. Egyenesen tobzódik a harmóniában.

Aztán egy concerto viola d’amore-ra. Gyönyörűséges tónus, nagyon jó játék.

A gyors-lassú-gyors egymásra következés Vivaldinál is megvan, a kor szabályai igen erősek voltak. De a lassú tétel az nem az előző lassúbb átirata és átharmonizálása, mint a Bach fiúnál, hanem egy teljesen új dolog, új dallam, új szépség.

Igen, szépség. Velence szépsége egyenesen érezhető.

 

A két szerző zenéi átlósan helyezkednek el a Barokk zenei galaxisában: talán nem is különbözhetnének jobban.
És nem, nem hiszem, hogy ezek a Caffé Zimmermannban egymás után elhangzottak. Spányi Miklós is, a bevezetőjében finoman érintette, hogy az eredeti ötlet az Telemann és a Bachok voltak, némi Handellel, igen, azt el is hittem volna, de mondta, hogy a vírus így, meg a zárlatok úgy, meg hogy alakult a program.
Mekkora szerencse…

A harmadik Vivaldi versenymű, az nem az igazi, egy barátom mondja utána, óvatosan, hogy ’ellőtték a puskaport az előzőekkel’, igen, nagyon szeretem Vivaldit, de megtisztelem azzal, hogy nem gondolom azt, hogy minden másodpercben tökéleteset alkotott, - aztán hogy a számos nagyon jó versenyműve közül miért pont erre esett a választás, az egy olyan áthidalhatatlan ízléskülönbségről árulkodik, amely végül is C. P. E. Bach műveit is ide hozta, erre a fesztiválra, és pont ezt, amely a valóságosnál jóval szűkebb és színtelenebb horizontot mutat, mint amelyet megérdemelne, de itt van, akkor is, ha nekem sem, és még sokaknak nem tetszett a zenéje. 

Aztán, lehetséges, hogy volt, akinek meg tetszettek, de azokkal valahogy azóta sem sikerült beszélni.

De így kerek a világ, legyen meg nekik is az, amit szeretnek.

 

Nem lehet szó nélkül hagyni a spirituális beágyazottságot sem, mert egyenesen világított a különbség: egyfelől a protestáns német szentkép-lemeszelő mindent-kiigazító, pénzimádó, csülökevő szellemi-zenei sekélyesség, másfelől a léha Velence mulatós pompaimádata, a prostitúciójával meg a szerencsejátékaival, igen, Casanova lottójára gondolok, de ahol 20 év alatt három operaház nőtt ki a semmiből, és ahol 200 templom van a mai napig egyetlen városban, értitek?

 

 

 

Kétszáz templom, és ahol a Mária-zászlókat igazi és őszinte hittel követik, és a szentségeket és Krisztus hitét nem átírják és magyarázzák, hanem élnek, csak élnek, valahogy őszintén, és szerintem tudják, hogy mikor és mekkora bűnösök.

 

És, ami most a lényeg, hogy ezen a buja talajon olyan zenék születtek, amelyek kapcsolata a felsőbb, magasabb minőségekkel folyamatos, mind a mai napig.

Ráadásnak Vivaldit kapunk, egy concerto egyik tételét. (Egy másik barátom kajánul súgja, hogy tényleg nem érti, hogy miért nem abból a szünet előtti csembalóversenyből kapunk egy részletet...?)
Egyenesen fenomenális.
Szeretem az ilyen őszinte ráadásokat; kicsit olyan, mint a gála a műkorcsolyázásban: a verseny lement, nincs tét, minden sikerült, kilazulás, innentől csak a szépség, és megmutatni, hogyan játszunk, nem a műsorért, hanem csak a zenéért.
Vagy hogy esetleg a közönségért?, nem, nem hinném... mert nézem az arcukat közben, és látom, hogy mi történik. Hogy belekerülnek a zenébe, bele, valahová a misztikus középpontba. Oda, ahová minket is be tudtak húzni ezen a mai koncerten.

És ez számít.
Csak ez, semmi más.

 

 

 

 

 

*         *         *

______________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15