Kábelteszt II. - A Meztelen Király esete

 

 

 

 

 

 

Megint egy kábelteszt.
Illetve, nem is teszt, hanem egy beszámoló a labirintusból, amelyben sokan vergődünk. Illetve, élünk, nem?

Az egész ott kezdődött szerintem, hogy Radnai Rudolf, a Rudi bá', pár éve, nálam ült a fotelben, és láttam a fején, meg éreztem, meg mondta is, hogy nagyon jó a hang, meg hogy tényleg, máshol ilyet nem hall, és hogy bizony, teljesen más zenéken nevelkedik az a közönség, amely a drótjait veszi, szóval, dicsérte a hangot, ez jólesett, igen, én is szeretem, mint ti, hogyha dicsérnek, de -

Acoustic Zen Absolute

De, egy finom 'de' a hangjában, nézegeti a vastag hangfalvezetékemet, de hogy ez nem túl vastag ez, Péterkém?, hogy az a sok műanyag benne, meg ez a nagy átmérő, ez biztosan nem jó, ez így nem helyes, technikailag sem, sokkal vékonyabb átmérő tízszeres áramot is elbírna. Valóban, amelyik csővel locsolom a kertet, az picit vékonyabb, igen, van egy kiló az a lila műanyag szigetelés, meg a halom teflon, amivel az elemi szálak szigetelve vannak, amelyek maguk sem vékonyak annyira, - szóval, ez volt az észrevétel, a végén, mondtam, hunyd már be a szemedet, és képzeld azt, hogy 1 mm az egész...

Locsolócső - OBI

Aztán sok év eltelt, sok zene lement, nyugalom volt megint, nem volt semmi érdemleges hifizés, 2 éve már, hogy por lepi a PowerR drótokat is, az emlékek, hogy pár hangfalvezetéket a szeánsz után odaadott meghallgatni, vékonyakat, amik aztán tényleg jók, ezt mondta, és 5 perc után kivettem, az is szépen fakult, jöttek finoman az új lemezek, ment a rendszer sokat.

És nemrég, jött egy telefon, hogy most aztán itt az áttörés, hogy van egy új prototípus, és hogy ez már 'vastag', és hogy át fogja gondolni a vékonydrót-teóriát... Nem nagyon akartam a próbát, mert többen is elkönyveltük, hogy a hangfaldrótjai ár/érték szerint fenomenálisak, de a felső kasztba egyszerűen itt nem sikerült betörni, bármennyire is feszül. Nálam legalább ötször volt már próba, teljesen hiába és esélytelenül. Úgy tűnik, az anyagminőség, vagy a nagy kábelgyártók technológiai előnye, az egyszerűen behozhatatlan. Merthogy itt, a jelkábeleknél, más a helyzet, mint a tápkábeleknél, ahol a különböző zavarszűrésekkel a 'Power R'-nek valami olyat sikerült alkotnia, amely többet hoz pl. nálam, mint az egzotikus, igen nagy tisztaságú anyagok, meg az űrtechnológiás gyártás.

Stealth V16

Ez nyilván magánvélemény, amely a saját rendszer tapasztalataiból indult ki, de szerintem jó helyen tapogatózok, amikor azt sejtem, hogy az AC tápkábeleknél a zavarjelek kezelése legalább annyira fontos, mint amennyire felderítetlen.

Aztán valahogy egyszer csak ott volt a kezemben. Hogy vastag, az erős túlzás, mert a külső műanyag harisnya, az kb 2 mm vastag, de azt mondta, hogy ez az ő koordináta-rendszeréban a 'vastag drót', mert itt nem 128 Litze szál van 1 mm-ben, hanem kb. csak egy fél tucat, és a vastagság valóban más nagyságrendű.

Betettem, elsőre semmi meglepő, sőt, az alaptónus majdnem hasonló, mint a Zen, szép zeneiség, ez a Monteverdi SACD erősen jó, igen jó basszus, kissé sápadt, de -.

Ez a 'de', mindig itt kezdődik a kalamajka. Mindig. Mert egyszerűen több színt hallottam olykor, több zörej jött le, hibátlan középtónus, de amolyan takart hang... akkor is, ha a basszus, az rendkívül megnyerő, jól tagolt, és konkrétan, mennyiségileg több mélyhang lett, nincs amit szépíteni. De nálam a szoba nagyon jó, egy ritka szerencsés sarok-közeli elhelyezéssel, meg egy ultrakönnyű rezonáns állvánnyal, a Zen is gyönyörű és elegendő basszust készített mindig.

Aztán kivettem, és igen, a Zen, az tényleg jó kábel, minden visszazökkent a helyére, tetszett a hang megint.
Csakhogy.
Nem az a fellélegzés volt, hogy 'végre itthon'. Hanem pici fájó emlék-morzsák jöttek, tónusok, amelyek most elbújtak, szub-közeli pengetések, dobok, amelyek most csak 'simán jó' basszusok... az első alkalom, hogy kicsit elgondolkodtam, hogy valami tartalék még rejtőzhet a rendszerben, és pontosan valahol errefelé. Meg hogy 1M közeli kábellel szemben, már valami vitához hasonló elkezdhető lenne.

Morzsolgattam azt a gusztustalan fekete műanyagot, olyan volt, mintha üres lenne, nem éreztem benne a szokásos-favorizált selyemLitze-1 mm-t.

Aztán a Darvas-féle légvezetékre gondoltam, meg a szigetelések körüli hisztériára, meg a dielektrikus paraméterek istenítésére. És amikor visszaadtam a drótot, valahogy kicsúszott a számon, nem is tudom, miért, hogy csináljon már nekem egy meztelen verziót, mert annyit tudtam csak, hogy az elemi szálak zománcozottak, tehát, kellő óvatossággal, nem lesz rövidzár. Azt mondta elsőre, hogy nem lehet, mert 'nem tartja meg magát', szétbomlana az egész, meg szállíthatatlan, meg hogy olyan gubancolódás lenne, amiből lehetetlenség kijönni.
Aztán pár nap múlva felhívott, hogy mégis megoldotta a feladatot, bár nagy kínnal, és mehetek érte.

Aztán otthon kiderült, mi volt ez az egész picsogás.
Képzeljetek el egy kb. A4 méretű kartont, ezen bevágások, és a 4 db vezeték erre feltekerve, a banánvégek leragasztva, és bejelölve, hogy hol kell kezdeni a letekerést. Hát, mire az elsőt letekertem, majdnem becsavarodtam... :)

Valami q..vavékony drótszálak, nem sok, kb egy féltucat két szál fehér varrócérna középpel, amely köré az egész project finoman fel volt sodorva, ez a drót maga, az egyik csatorna egyik pólusa.

Annyira lazán, hogy amikor szétszedtem, és a helyére került, 2 mm-től a 2 cm-ig enyhén össze-vissza eloszlással, de határozottan szétállt. Mert igen, végül a cérnát is kiszedtem. :)

Egy könnyed félóra négykézláb, bedugni mindent, és vigyázni, mert olyan volt, mint egy élőlény, akinek a kedvenc megjelenési formája az 'organikus gubanc'... aztán előkerestem a Huszti Zsolt telefonszámát, és elgondolkodtam azon, hogyan fogom megfogalmazni, hogyha mégsem jó az a zománc, és rövidzárat csinálok, hogy 'képzeld, Zsolt, a Nexusok mentek szépen olyan 6 és fél évig, aztán ülök nyugodtan, és hopp, az összes végtranzisztor egyszerre kib@szódott, nem értem egyszerűen... "
Szóval, úgy kapcsoltam be, mint még sosem: elindítottam a lemezt, és villámgyorsan bedugtam a két Nexust, meghallottam, hogy hang szól, rendben, kb. 1 mp, és leállítottam a zenét, és hagytam melegedni az erősítőt, hogy legalább az áramok beálljanak.
Aki ismer, az sejti, hogy ez olyan 3 perc volt csak... :)
És 3 percig azon az 1 mp-en agyaltam. Amit hallottam.
Mert valami hihetetlen hang volt.
És végre elindítottam.
És nem akartam hinni a fülemnek.
Valami mennyei tónusgazdagság. Áttetszősség, levegősség. Kórustag- meg húrsokszorozódás. Tökéletes középtónus. És olyan basszus, mint eddig még soha.

 

 

Lemezek cserélődtek, és egyik ámulatból a másikba estem.
Szeretem a pengetős hangszereket, a csembalóval az élen. A hárfa, az valami olyat mutatott, amire azt mondani, hogy 'hangszerhűség', az nem fedi a történet lényegét. Valami többlet keletkezett, és nem kevés. És nem valami párhuzamos hangminőség, hanem zavarba ejtően jobb. Több, szebb, igazibb.

Lelkesedős típus vagyok, de nem ez az első alkalom, hogy elsőre nagy volumenű változást szuggeráltam be magamnak; bármennyire is régen a pályán vagyunk, a prekoncepciók szorításából rövid távon senki sem tud menekülni. Higgyétek el, senki. Így hát óvatosan vártam, hogy teljenek a napok, hogy kifakuljon a varázslat. Közben végigjártam a kötelező köröket, amit egy régi Spendor megkívánt: ahol van 70 cm belső folytatása a hangszóróvezetéknek, vagyis, 2/3 szuper drót, 1/3 kuka drót.
Ti mit csináltatok volna?, hát, nehezen, de kicseréltem azt a 30 éves 0.5 sodrott PVC szigetelésű drótot is erre az új szisztémára. Azért nehezen, mert ott volt a csatlakozó, ami egy rémisztően elkorrodált, tisztíthatatlan dolog, valami nikkelezett vas, egyszerűen sértette, nemhogy a hifis, de a mérnöki agyamat is.
Hogy lepucolni a rezet?, mindenki tudja, hogy órák alatt korróziós réteg lesz rajta, egy hónap után meg pont így fog kinézni...

No problem, nézzünk akkor egy jó csatit. Megrendelem, 3 nap után hozza a postás.
Na, itt jött el a labirintus igazán. Javaslom, üljetek le a net elé, és kezdjétek el keresni a 'jó' csatlakozót.
3 nap után oda jutottam, hogy két dolog lett tiszta: 1000 E alatt nincs igazán jó, illetve van, de a nagyobb, meg nem vett testvér árnyéka zavarná a zenehallgatást.

A másik, hogy lesz egy 'saját hangja', amely, tekintve a vezetékem sajátosságait, kérdőjeles eséllyel fog belesimulni a rendszer szinergiájába.
Akkor mi legyen? Az a régi csati, az félelmetesen sz@rul néz ki, tudtam, hogy nem fog visszamenni. Egyszerűen nem akarom.

Némi agyalás után, vettem egy nagy levegőt, Nagy Sándorra gondoltam, meg a gordiuszi csomóra, és kihagytam az egészet. Hosszabb vezetéket kellett rendelnem Rudolftól, aki jót nevetett, mert amikor először kérdeztem, hogy mit javasol, milyen csatit, rögtön mondta, hogy próbáljam kihagyni, de azért én vergődtem egy hetet a WBT színű szivárványok közepette. És beraktam a 70 cm-el hosszabb drótot, toronyiránt, be a hangváltóba, saruval, mint a régi.

És kb. innentől  tényleg minden a helyére került, és innentől tetszett mindenkinek a hang, nem csak nekem... :)
Nyilván ki kellett még próbálni a hangszórók-váltó közti 30 cm-ek cseréjét is, mert az ember kapzsi, és homogén vezetékezést akar merő jóindulatból.

A Spendor 3 utas lévén, ez 2×6 db vezeték. Levégezni, csiszolgatni, forrasztgatni, bla.. bla... Teljesen fölösleges és hiábavaló dolog volt: ott, a 'kuka' drót, az egyszerűen bele lett tervezve a hangzásba. Visszaraktam őket, úgy a korrodált sarukkal, ahogyan voltak.

És egy blikkre visszajött minden varázslat.

Lassan 3 hónap eltelt, lenyugodott a rendszer. Meg én is. Meg összerezgett, bejáratódott ez az egész bonyolultság. Hozzászoktam. Szépen porosodik az egész, lehet, ez is kell??
Szóval, most már lehet írni róla.
A hang?
Az maradt. Olyannyira, hogy minden egyes lemez, amelyet még nem hallgattam az új dróttal, meglepetés. Kellemes meglepetés.
Több hang. Szélesebb spektrum. Tagoltabb minden. Van úgy, hogy alig ismerek rá a lemezre, hogy ez ennyire jól tud szólni.
Több húr, több kórustag, több levegő. Jobb mélyek, sokkal jobb mélyek. Az énekesek, amit kaptak, az egyenesen fenomenális. Messze túlmutat azon, amit valaha is hallottam eddigi hifis pályafutásom során.
Két halovány emlékem van erre az érzésre. Az egyik, amikor sok éve nálam járt egy pár egyutas, sárga membrános, 16 cm-es tölcsér nélküli papírhangszóró, egy OB falban, mindenféle hangváltó nélkül. A csembaló, az egyszerűen fantasztikus volt. Nem akartam elhinni, hogy ilyen létezik.

 

Most megint azt a csembalót hallom. Ott, akkor, a többi rész, az gyenge volt, magas lenyelve, a legteteje, az sosem volt, mély az meg kb. 100 Hz alatt semmi, de az a különös 'húrtagoltság', erre a mai napig emlékszem. Soha nem hittem, hogy egy többutas rendszerben ezt valaha hallani fogom, úgy, hogy a többi tartomány is tetszik.

A másik, pedig az a pillanat, amikor a ML №512 először megszólalt a szobában.

Amikor nincs kérdés, nincs hasonlítgatás, nincs analízis, hogy hol és mi javult. Csak valami furcsa érzés, hogy valami nem stimmel, hogy ennyire azért nem lehet jó...

Meg sem merem moccantani azóta.

Rudolf két dolgot említett még, amikor kérdeztem, hogy mitől szeretem én ezt most ennyire.
Az egyik, hogy a drót, maga, az 1952-ből való. Vagyis, a két háború közötti technológiával ment a gyártás. Azt ő sem tudta pontosan, hogy miként is ment ez, mondjuk a mostanihoz képest, de az biztos, hogy nem volt még réz-recycling, nem volt még rézhulladék felvásárlás/visszatermelés.

Amely ma úgy megy, hogy az eldobált mobiltöltőink meg E-cuccaink valahol Indiában, vagy Kínában, egy szemetes udvaron, kupacba gyűlnek, brutál mennyiségű fekete füst kibocsátással leégetik a műanyagokat róla, és ez a 'réz'-nek csúfolt förmedvény megy a maffiózók raktáraiba, onnan pedig bekerül a rézkohászat bonyolult rendszerébe, ahol igen, tisztítják, meg mindenfélét csinálnak vele, de ez a szeméthegyen füstölő kormos műanyaghalmok, ezeket büntetés nélkül megúszni szerintem nem lehet.

A másik, kicsit metafizikus megközelítéssel,

- hogy ezek a fémek, mint pl. a rézdrót, úgy viselkednek, mint az élő rendszerek; a gyártás során 'nem nekik való' elektronpálya-helyzetek alakulnak ki, melyek igen lassan rendeződnek vissza a stabil egyensúlyba, ahol, ha nem zavarjuk őket megint, a hozzáadott, ma még nem mérhető zavarjel-komponensek minimális mennyiségével / képződésével hálálják meg a 'nyugalmat'.

Ez a vezeték nem fog kereskedelmi forgalomba kerülni, ez nyilvánvaló. Kevesen mernétek bevállalni, meg tényleg háborítatlan környezet kell, a csatlakoztatáshoz pedig stabil idegrendszer. Az, hogy nálatok hogy szerepelne, azt én nem tudhatom. Kevés számú próba már volt valami továbbfejlesztett, teljesen új szigetelésű verzióval, amely szintén nagyon jó, de leginkább döbbenetesen nagyon jó eredményeket produkált. Ezeket én már nem tudom kipróbálni, meg nem vagyok én egy tesztlabor... egyszerűen nagy az öröm, hogy ennyire jó hang lett.

Nálam ez a vezeték egy fordított Meztelen Király.

Sok drága vezetéket hallottam már, amelyik tényleg jó, de még több olyat, ahol igazából a király meztelen, csak az árcédula miatt ezt nem ildomos még csak feltételezni sem; inkább megy a szöveg a szinergiáról meg a komponens-érzékenységről meg a nemlétező hatkilences rézről.
Itt most szó szerint meztelen a vezeték, a hangi tulajdonságai mégis pazar ruhakölteményekkel ékesítik fel; olyan öltözettel, amely jóval többet ad a szikár fizikai paramétereknél; a zenébe, a zene szeretetébe hajszol bele. Meg a felismerésbe, hogy micsoda lemezeket összeharácsoltuk az évek alatt...

A ti rendszereitek eltérnek az enyémtől, az zenék is, az ízlés is, gyakorlatilag minden. Igazából, egyetlen tanulság lehet számotokra ebből a fenti beszámolóból:
Az, hogy létezhet nálatok is egy olyan helyzet, hogy a 'rendszer megfelelő vezetékekkel ki van szolgálva', a hangzás, drótilag, a maximumhoz közeli, észszerű feljebb lépés nem nagyon van, megy a zene, nyugi van, jó a hang tényleg.
És lehet, hogy ez nem így van. Nagyon nem így van.
Lehet, hogy egy szimpla vezetékcserével megdöbbentő zenei többletélménnyel találkoznátok. Ráadásul, akár jóval olcsóbban. Vagy ezzel, ami nálam van, vagy egy másmilyennel, amit egy másik guru vagy egy nagy gyártó készített, most nem a konkrét típus a lényeg, hanem az, hogy ez a két / négy darab drót, ez valahol már létezik, és a véletlen-metszésekre várva szépen pihennek, egy fiókban, egy asztalon, vagy akár egy másik rendszerben.
De lehet, hogy nem. És tényleg nem lehet kicsikarni jobb hangot, az Odin-nal sem.

Odin Gold

A szinergia, az egy furcsa dolog. A megszokás, meg az egyéni ízlés, meg a kivédhetetlen sznobéria, az meg főleg.

Nyugalmatokat, ha megzavartam, elnézéseteket kérem.
Jó zenehallgatást mindenkinek,

C.

*         *         *

___________________________________________________
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22

Utazások Nápolyban - Veszprémi Régizenei Napok

Korán érkezünk; mindenképpen jó helyre akartam leülni. Mert nekem fontos ez a koncert, a héten a legfontosabb, mert ezt a zenét különösen szeretem.

Beóvatoskodom a templomba - még folynak az előkészületek; hangolás, rendezkedés, az ilyenkor szokásos kulissza mögötti dolgok. Megismernek rögtön, ölelgetjük egymást, mondom, de mennyire jó, hogy megint itt vagytok. Bruno sokkal magasabb, mint emlékeztem, Richard meg egyáltalán nem is kövér...:) Gyorsan aláíratom velük az Ortíz lemezt, mondom, hogy ez mennyire ultraexcellent, remélem, játszotok belőle, ugye?, lesz, persze, az elején, aztán gyorsan kislisszolok,  tudom, ilyenkor ez intimszféra, hagyni kell őket, akkor is, ha Bruno aztán üldögél egy széken, meg a mobiljával pár képet készít, látszólag semmit sem csinál, de tudom, hogy belül nagyon komoly munka folyik.

Aztán, amikor beülünk, akkor látszik, mennyi hangszer lesz, tisztára, mint valami viola-kiállítás. Ott van még a csembaló, egy bőgő, és oldalt, amit még soha nem hallottam élőben, egy kicsi reneszánsz orgona.

Kezdés.

Ortíz, óriási kedvencem. Kettő másodperc, és egészen pontosan beugrik, hogy melyik darab szólal meg, a lemezt kívülről ismerem, minden pillanatát, minden digitet a korongon, annyira, hogy adjatok egy kockás lapot, felírom az első számot akár egyesekbe és nullákba. És már előtte, tényleg az első megszólaló hanggal egyidőben, a megszólaló hangzás, az annyira-annyira gyönyörű, hogy tisztán érzem, hogy bizony, a magyar régizenét játszó együttesek, zenészek hangszerei ehhez képest mennyire fakóak és színtelenek és átlagosak, mennyire hiányzik belőlük az a tónus, amely azt hívná elő a hallgatóban, amit most bennem: hogy ez a hangzás, ez igen, ez mennyire jó, ez őrületesen jó, ezért én bárhová elmennék, és most bármit játszhatnak, akár még Bachot is, vagy Stockhausent, tényleg mindegy, mert egyszerűen annyira jó a hang, hogy konkrétan, fiziológiailag jólesik.

Ortíz nagyon különleges. Látszólag egyszerű harmóniák. Azért látszólag, mert ezeket a legnehezebb úgy eljátszani, hogy kijöjjön belőlük az a titkos összetevő, amely a Reneszánsz idején teljesen megszokott volt. És hiába mondják a zenészek, hogy csak pár akkor; valóban pár akkord, de az arra képtelenek nem tudtak megbirkózni ezzel a tényleg nem könnyű feladattal, itt, ebben a templomban sem, ezen a fesztiválon is megtörtént ez, pár napja, ott voltam, hallottam, de 15 perc után kijöttem, pedig nem szokásom, komolyan. Tisztelem általában a zenészeket, de egyszerűen nem bírtam elviselni, mit tesznek ezzel a csodálatos zenével, meg így velem, aki ezreket rángatott be a régizenébe, velem toltak ki, és ellenem dolgoztak, erre nincs bocsánat, szóval kijöttem, és kész.

Most szerencsére a másik véglet. Ugyanazt érzem, mint a lemezen. Nincs minőséghajszolás, nincs akrobatika, nincs közönség-kegy-keresés. Egyszerűen belehelyezkedtek egy mintázatba, egy régi szisztémába, és csak adnak, átadnak, odaadnak, folyamatosan. Néhány darab alatt a kicsi orgona megy, majdnem azt írtam, hogy adja a continuót, de nem, mert az 1500-as évek közepén az ki sem volt még találva, Caccini Firenzében csak 100 év után jön a kíséretes monódiával. Inkább valami különleges kitámasztás történik, valami olyan, ahol felsejlik még a Reneszánsz Egyenlőség elfeledett eszmeisége. A kicsi orgona hangja különösmód illik ide, a templom úgy viselkedik, mint egy hangszertest, egy második héjazat, igen, ez sokaknak feltűnt már itt, ők így mondták, hogy 'különlegesen jó akusztika'.

Aztán szépen haladunk az időben előrefelé; a közös fonal, amire az egész koncert felfűződik, az Nápoly hatása, a híres Napolitan Music, amely annyira erős volt, hogy századokon keresztül átívelte az európai zenei kultúrát. Akkoriban mindegyik komoly szerző megfordult Nápolyban, pár hónapra, vagy néhány évre, kivétel nem volt. Tanulni, felszívni, ezt a mit is?, hát, nem egyszerű kérdés, jómagam nagyon szeretem, a régi  billentyűsöknél különösen, szóval, valami, ami a Dél, a mediterrán déli tartománya, ahol már valami vadság beszűrődik, de akkora szépségkultusszal, amelyhez hasonlatos nem nagyon akad.

 
Ez talán akkor érthető, ha megyünk egy kört Pompeii-ben, és rádöbbenünk, hogy itt milyen esztétikai színvonalon éltek 2000 évvel ezelőtt, miközben mi ettük a szárított lóhúst; nem, nem azért mondom, nem bántásból, én is igazi Szíriuszról származó büszke magyar vagyok, táltos-sátortakaró van a falon, imádom ezt a nyelvet, az országot, mindent, de tényleg kell tenni egy kört Pompeii-ben, hogy néhány dolog a helyére kerüljön.

Aztán Falconieri jön. Andrea Falconieri, aki fiatalon, kezdő zenészként, egy szál tarisznyával, meg egy hangszerrel érkezett Nápolyból Rómába, lantjában ezt a dallamot hozta, ez volt a szép Suave Melodia, és mindenkit elbűvölt, de annyira, hogy pár hónap után futótűzként terjedt szét, a királyi udvarokban és a kocsmák porában egyaránt megtalálta az utat a szívekhez, egyszerűen mindenhol ezt játszották.

A violák közben cserélődnek, van egy kicsi gamba, faberakással a fogólapon, ez egészen varázslatosan szól; az egyik cselló, a kicsit elnyújtott formájával, ilyen finom hangot életemben kevésszer hallottam.

Későbbi zenék következnek, sorra, Scarlattitól Lanzettiig, Porporától Vivaldiig, ez utóbbi műve a 'nápolyi verzió', kicsit szárazabb, kicsit direktebb, kicsit nagyon jó.

Közben egy-egy szóló csembalódarab; régibillentyűs-kedvelőként ezek nálam nyilván elevenbe találnak; Gesualdo, erősen kedvelt, de nem könnyed ismerős a lemezekről, ízéről akármikor felismerem a Canzona Francese del Principe-t; és természetesen a hírhedt Consonance Stravagante, Trabaci lejegyzése, azért hírhedt, mert századokon át egy macska-visszafele-simogatós perverzitással teszi próbára kromatikus tűrőképességünket, az arra fogékonyaknál erős libabőrös gyönyörűséget okozva; Scarlatti pedig, ha Nápolyról van szó, nyilván nem maradhat ki.

És mindezt egy olyan csembalón, amelyhez hasonlót Magyarországon nem hallani, azért, mert egyszerűen nincs; sem hangszer, sem pedig ilyen kaliberű csembalista. Lemezeken annál inkább, és igen, most pont ő játszik, Bertrand Cuiller, akit annyira szeretek.

A vége felé érezhetően előnyomul a virtuozitás, ahogyan haladt az idő előrefelé, egészen az akrobatikáig nyújtóztak, miközben a szellemi tartalom kb. egyenes arányban csökkent.

Ez a hangszertudás, ez egyszerűen lenyűgöző, az ember csak kapkodja a fejét, hogy hova figyeljen. A két cselló, amikor duóban szól, vagy amikor a gamba alatt egy leheletfinom billentyűs kíséret hallatszik, különösen megnyerő.

Aztán lemegy az utolsó darab is, óriási taps, a ráadások következnek; figyelek, közel vagyok, látom, hogy kettőre felkészültek, ott vannak diszkréten bekészítve a kották. Nyilván a virtuózabb, közönség-ingerlőbb részletek jönnek; a siker garantált. És egy harmadikat is kikövetel a közönség, itt, némi tanakodás után, Bruno lapozgatja visszafelé a kottákat, egy tizedmásodpercig rám néz, és lapoz vissza, igen, kb. a Falconieri-nél tart, aztán még vissza, és hátha... És igen, Ortíz jön, a gambák varázslata, Bertrand díszítései a csembalón pedig átcsúsznak az improvizációba, és valami finom szépség-aura ellepi az egész templomot, én meg majdnem felrepülök a Levegőégbe, annyira tetszik.

Gratulálunk, utána beszélgetünk, a csembalónál nem keveset, aztán odakint mondom  Palinak, hogy köszönöm, hogy ideszervezték ezt a műsort, mondja, hogy ez Balázs érdeme inkább, de hogy teljesen  meghatódott azon, hogy rágondolt a sok évvel ezelőtti állapotokra, amikor ez a templom zárva volt, egy lepukkant raktárépületként sínylődött, most pedig, kívülről is szép, a belső ragyogását pedig ezek a zenék teljesítik ki, mert igazából erre készült, a Földi és Égi dolgok összeköttetésére.

Én meg mondom, hogy láttam a képet, amikor bepakoltak, még Franciaországban, indultak Veszprémbe, koncertre, és hogy mennyi rengeteg hangszer, meg az a kicsi Reneszánsz orgona, de azért a 100 kilójával, alig fért be, és a koncerten nem szerepelt igazából még 10 percet sem, de ezért a 6-7 percért ideutaztatták, 1500 km-t, aztán majd vissza, az 3000 kilométer, mert kell, mert kellett, mert ők ezt így álmodták meg, és ebből egy centit sem adtak fel, és nem érdekelte őket a kilométer meg a költség meg a hőség... és ez az eltökéltség engem teljesen szíven üt, és ezt lehetett hallani, ez beleszivárgott az előadásba is.

És igen, valahogy így kellene a dolgainkat csinálni, így tenni szebbé a planéták forgását odafenn.

*         *         *

_________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11

Musica Profana - A legédesebb magyar narancs

 

Kellemes, bágyadt nyárdélután. Finom hőség, madarak, vasárnap.

Csembalózene megy nálam. Frescobaldi.

Csörög a telefon. Felveszem, valami túlsok-jegyű szám, ismeretlen, bemutatkozom, így tanítottak. Egy vastag hang mondja, hogy Heló Petör, így, eö-vel, meg hogy in five minute I'm there, meg hogy canwehaveacoffee?, egyszuszra. Mondom Yes, persze, gyere csak, come in, töröm a fejemet, ki lehet az, megyek a kapuhoz. Mire kilépek, már ott egy nagy monstrum Harley-Davidson, idegen rendszámmal, meg egy sík kopasz meglett nagydarab ember, fekete bőrszerkóban. De hisz' ez a Harald, Norvégiából...

Kézfogás, ropognak az ujjaim, megölel, ott úgy szokás, alig kapok levegőt, betessékelem, örülök neki nagyon, leülünk, kérdezgetjük egymást, rég találkoztunk. Igen, Harley-Davidson találkozó lesz a hétvégén, arra jött.

Nyomok egy jó kávét, beviszem, az asztalon ott egy lemez, egy CD. Finom a kávé, a lemez piros-bordós-barnás, azt mondja, hogy Norvégiából hozta, nekem, neki egy barátja adta, rögtön kettőt, így a másik most az enyém.

Miféle?, nézem, azt hittem káprázik a szemem, mert ez egy magyar lemez, ja, a barátja Budapestről hozta neki.

Nézem, forgatom, látom, hogy régizene, ibériai pont, de kedves ez a Harald, ismeri, mit szeretek, és próbálom szép-választékos-igeidős BBC angolul elmagyarázni, hogy nálunk milyen komplikált a helyzet, mert nincs képzés a Zeneakadémián, meg hogy itt kissé aggasztóan le vagyunk maradva, ezért a színvonal, a lemezeknél, hááát, az olyan,........ félbeszakít, azt mondja, ne izguljak már annyit, menjünk, hallgassunk már bele, szerinte excellent.

Mert a Harald is hifista. Meg zenerajongó. Kedveli erősen a metált, meg valami kimondatatlan norvég hard-rock irányzatot. Szép AC/DC gyűjteménye is van.

Meg szereti Sosztakovicsot. A nagy orosz zongoristák, ez még a gyengéje. Meg a Kékszakállú. Azt mondja rá, mi itt nem is tudjuk, mink van. Meg sok Bach is volt. Mostanában, mióta ide jár, persze már szélesebb a régizenei horizont.

Lemez be. Leül a karosszékbe, aggasztó ropogás a 135 kilójára.

A track number two, mondja, elkéri a távirányítót, beleteker, na, listen, Petör, és hallom, hogy ismerős a dallam, persze, ez a  Belle qui tiens ma vie, de szeretem, aztán egy hihetetlen ügyes átvezetés a Rodrigo Martinez-re, igen, vakarom a fejem, mindössze ötezer hallgatás kellett, hogy feltűnjön az, hogy az akkordok lényegében ugyanazok...  A hangminőség káprázatosan jó, az előadás meg hihetetlenül magával ragadó. Finom egyenes énekhang, és, amihez meg magyaroktól nem vagyok szokva főleg, improvizáció, ezerrel.

Igen, a lemez erre a dologra épül.

A bűvös szó jegyzi, hogy 'improvizáció'. Amely most épp száműzetését tölti a komolyzenében; menedéket a népzenében és a jazz-ben lelt. Amelytől az igen magasan képzett zenész is zavarba jön, amikor le kell térni a kottától. Az előírásoktól. Amikor saját gondolatot kellene kifejezni. Amikor nem az a cél, hogy minél jobban lejátsszuk a lélegzetvételt is szabályozó kottából kihámozható művet, hanem valami, ami feltétlen több. Amikor nem kotta-lejátszó-automaták, hangszedők fogják a hangszert, mint általában minálunk.

Külföldön kicsit jobb a helyzet a régizenében, de ott is felfigyeltek erre a kilúgozódásra, és ott megszülethettek legendás lemezek, amelyek ezt a kérdést járják körbe. Emlékezzünk csak Savallra, vagy az Improvisando-ra.

De minálunk, ahol annak is kell örülni, ha nagy nehezen Vivaldi kerül valahol repertoárra, meg ahol a Zeneakadémiára Savallt elhívják, a Musicalisches Opfert-t végigszenvedni, ott, ahol régizenei koncertek ab ovo erősen ritkák, az improvizációról, főleg a reneszánsz zenében, álmodozni lehet maximum.

Persze, a sivárság, a szárazság, mindig ellenhatást is generál. Mert van, aki szomjas. Nem csak közönségként, mint én, hanem zenészként is. Expedíciók indulnak vizet keresni. 

Nagyon szép és színvonalas próbálkozások tetten érhetők, koncertek, házikoncertek, a Régizene Fesztivál, írtam is erről eleget, de kiadott lemez, ami olyan, az nincs. Legalábbis ma délutánig, nekem nem volt.

Az előadásmód, az nagyon különleges. Többszöri hallgatásra jövök rá lassan, hogy miért is tetszik ennyire. Az énekhang az első, nyilván, amire felfigyelek. Mi itt páran a világ legjobb lemezeit hallgatjuk, ez lehet nagyképűség, de attól még tény. Olyan dívákkal, akik nyomába érni itthon konkrétan lehetetlen. Rögtön lejön, hogy nem Jaroussky vagy Sonja Prina, vagy Montserrat Figueras; ők valahogy az attraktivitásukkal másodpercek alatt lehengerelnek. Itt nem ez történik. Szép, egyenes énekhang, kellően pontos, semmi különös. De pont ez a különös benne. Figyelmünk nem horgonyoz le a felszínen, hanem valahogy mélyebbre hatolhat. 

 

Befelé, a zene belsejébe. A látszólagos simaság, ha kicsit jobban odafigyelünk, teli lesz pici egyenetlenségekkel, rejtett mégis-hangsúlyokkal, óvatos véleményekkel, finom rá-irányítással. Különös rajzolatokkal, és sok-sok rejtőzködő szépséggel.

A hangszereseknél valami nagyon hasonló történik. Nincs akrobatika. Nincs ornamentika-metafizika. Nincs 'Virtuózok'. A vihuelás nem akarja Lislevandot lenyomni. Nincs színház, nincs cirkusz. Valami finom egyenesség hallható, megint csak, végig. Amely az összjátékban valami olyasmi lesz, amire azt mondjuk, hogy 'stílus', hogy igen, ezt ők pont így gondolták, és ezek ők maguk. A hangzó véleményük valami fontos dologról.

És ez végigvonul az egész lemezen. 

Az improvizáció?, na, az egészen zseniális. Sok merész dolgot hallottam már, de ezt a szabadságot, ezt lemezen nagyon ritkán lehet elcsípni. Vagy szimplán nem merik, vagy ha igen, akkor kiugranak a rendszerből, és akkor az már valami crossover-féle lesz. Itt nem. Lemegy egy Ortíz, ezerszer hallottam, elég jó most, aztán a záró akkord összekapcsolódik egy nyitóval, és újra kezdődik minden, de egy másik variációban, a viola után a hegedű veszi át, aztán vissza, aztán egyszerre. 

Egymás hegyén-hátán henteregnek a különböző szerzők megoldásai ugyanarra a dallamra, olykor egy ütemben, olykor nem, az egyik alsó szólama kíséri a másik felsőjét, a billentyűs egy harmadik verzióval áll elő, a furulyás egy tökéletes negyedikkel. És mindezt finom ritmusvezetéssel, dobokkal, csörgőkkel, ez ide majdnem túl-jó, megnéztem, igen, őt a jazz világából kölcsönözték ehhez a felvételhez.

És még jó pár unikum megoldás. Az énekhang alatt, a felső fekvésben, néhol, ott az orgona, uniszónóban, annyira pontosan, hogy először csak az tűnik fel, hogy egy érdekes aurája lesz a hangnak. A hangolásban is lehet valami trükk. Olykor a fals-határon egyensúlyoznak. Aztán hirtelen elkezd a zene beszélni. Szépen, tagoltan, érthetően. A basszus kíséret gyönyörű, végig jól hallható.

 

És hifisként, azt kell megállapítanom, hogy a hangminőség simán partiban van az Alpha-val, vagy akár egy AliaVox SACD-vel.

Zenekápolna, meg Harmónia Hangstúdió?, ennek még utánanézek, miféle audiofil társaság lehet, aki így tud felvételt készíteni.

Él a dolog, nagyon.

Szóval, tetszik erősen. El sem hiszem, hogy magyar együttes magyar lemeze.

 

...... aztán még sok zenét hallgattunk, akkor, délután. Nagyon jó külföldi lemezeket. Jól szól a rendszer; mindig megérzi, ha a megfelelő ember ül a fotelben. Aztán még egy kávé, Harald mondja, lassan mennie kell. Még tegyük be az utolsó számot erről, please, mutatja a bordó lemezt. Merthogy ő mennyire szereti Ortizt. És ezt olyan tűzzel mondja, hogy valahogy ott belül, egészen elmelegedtem... mert sok-sok éve, amikor még haja is volt, nálam hallotta először.

Az átvezetés, a hegedű belépése, az egyszerűen fantasztikus. Hangerő a maximum közeli. Nagyon élvezi. Mondja, Pandolfo should listen it, yeah, meg hogy listen that recorder, neki van goosebumps ettől, mutatja a karját, ami számomra olyan, mint Schwarzeneggernek, 1970-ben, meg de gyönyörű ez a basszus... a Spendorok hangszórója lebegteti a porvédőket, az ablaküvegek diszkréten zörögnek, a Tratado de Glosados kéziratból a forgószél még az udvaron is megkergeti a port, a szomszéd néni másnap ezt dúdolja, miközben pucolja az ablakot....

Aztán kikísérem. Felül a Harley-re. Mondom, félve majdnem, it's not for children, odanyúlok, próbálom a bowdenes fékkart meghúzni, de alig bírom, mekkora egy kőkemény monstrum, óvatosan megjegyzem, hogy nekem a biciklimen is hidraulikus a fék, azt egy ujjal is lehet, 2000 után vagyunk már, a viking nevet egy harsogót, legyint, hogy 'it 's for the elit, only'. 

Aztán felteszi a II. világháborús nikkelezett sisakját, beindítja a gépszörnyet. Iszonyatos, kimondhatatlan, ízléstelen, bődületes robaj, a Mekiből mindenki minket néz, 

Good by, Petör, harsogja, Have a nice trip, ordítom, meg hogy köszönöm nagyon, thanks a lot for the CD, nevet, elindul, valamit még mond, nem értem, de a sebességváltást még Fehérváron is hallották szerintem.... aztán nagy sokára elhalkul a robajlás.

Sistereg a csönd a szobában. Ott a lemeztok az asztalon. Beleteszem a korongot, szagolgatom, elolvasom. 

Leülök. Hosszan forgatom a fejemben a történteket. Meg ezt az egész helyzetet itt Magyarországon.

És közben nézem a polcon, hogy hová fogom tenni.

Az elitsoron lesz.
Ez teljesen biztos.

*         *         *

Szabó Zsolt - viola da gamba; meg a művészeti vezető, igen a zsinórpadláson ő volt.

Andrejszki Judit - ének, csembaló
Demjén András - violon, viola da gamba
Győri István - vihuela
Horváth Kornél - ütőhangszerek
Kállay Katalin - furulyák
Takács Szilvia - orgona
Vitárius Piroska - hegedű

________________________________

Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17