Giacomo Gorzanis.
Az a furcsa helyzet állt elő, hogy ezt a nevet, ezt a szerzőt, már nagyon sokkal a mai Early Music felfutása előtt ismerhették, hogy kik?, hát, a gitárosok. Az első modern átirat évszáma 1891, az első ’Villanelle’ kiadás gitárra 1963 és 1975.
A Cinquecento népszerű dallamai, ilyesmi címek voltak, és ez akármennyire is populista, de feltétlen igaz, mert a velencei nyomtatott zenekiadás, az 1500-as évek első felétől, gyakorlatilag egész Európát elárasztotta jó minőségű lant-tabulatúrákkal, és Gorzanis a legkedveltebbek közé tartozott.
Életrajza a szokásosan hézagos. Dél-Itáliából, Pugliából származott, de az átellenes félen, fent, Triesztben élt, és születésétől vak volt. Korának egyik leghíresebb, legvirtuózabb lantosa volt. Sokat komponált, hangszeres és énekes műveket is, és annyira 'modern' volt, hogy sok, későbbi generációnak szolgált mintául. Táncait azokba a stabil formákba szervezte, amelyeket később így ismerünk, hogy passamezzo, padoana és saltarello. Villanella kiadásai pedig a Neapolitan nyelvjárásoktól elszakadva, szélesebb körben tették ismertté a dalok szövegeit. Persze, ne gondoljunk ide valami húdekomoly metafizikai tartalmat, mert ilyenek voltak, hogy Óh, drága Marta, amikor éneked felhangzik, a planéták megállnak járásukban és a Paradicsom kapui kinyílnak, szóval az örök téma itt is a színen, pontosan úgy, mint mainapság.
Vak lévén, mégis valamiféle szerencse kísérte; sokat utazott, Trieszt, Velence, Graz - számos nemesi udvar szolgálatában állt, és 20 év alatt számos lantkötetet publikált, és számtalan gyűjteményes kiadásban szerepelt valamelyik műve vagy átirata.
Pino de Vittorio.
Énekes, pegetős-játékos.
És legfőképpen színházi ember. Számtalan társulatban és együttesben szerepelt, a régiek közül olyan partnerekkel, mint Irene Papas. (örök szerelmem)
Egyik alapító tagja a La Cappella della Pieta’ dei Turchini együttesnek – a másik, a Nino Rota tanítvány Antonio Florio – de manapság számos új formációban is énekel.
Keresett művész, keresett énekes.
Hogy miért?, talán erről a lemezről is kiderül.
Néhány szám, amolyan nagyon délies, mintha Szicíliából való lenne, ezen Pino de Vittorio esetén nincs mit csodálkozni, harsány, kiabálós, nem annyira szörnyű, nekem inkább érdekes, mint jó. A nagy többség, viszont egészen különlegesen, megmagyarázhatatlanul jó.
Talán érdemes messzebbről indulni. Hogy Gorzanis vak volt.
Ez sok kérdést felvet, például azt, hogy a rengeteg lejegyzés hogyan került papírra. Hogy volt egy segítő, vagy pedig egy eddig nem ismert, Braille írás előtti szisztémát használt. Vagy azt, ami jóval elgondolkoztatóbb, hogy a vakok által észlelt és számunkra láthatatlan progresszív tér miképpen épült be a zenébe. Hogy mi az a rejtett kódsor, amely áttöri azt a réteget, amely az eddig hallott zenék esszenciájából sokunknál konkrétan egy páncélzatot alkot, ami vaskos előítéletekkel terhel (és természetesen óv), még mielőtt bekapcsolnánk a CD játszót?
Szinte a szokásos történet. A dallam, a szerkezet nem különösebben bonyolult. Az ívek átláthatók, nincs szólamlabirintus, nincs fúga művészete.
Az rögtön feltűnik, hogy az egy szál lantot sok helyen dob kíséri.
Hogy szimplán ritmust adna?, hát nem, mert ezeknek a daraboknak a belső lüktetése erős, annyira, hogy a régi tabulatúrákban nincs is mindig precíz ütemjelzés. De akkor mégis, mi szerint játsszátok?, okvetetlenkedtem, itthoni lantos barátomat kérdezve, mert a Tactus, az a zene alapszerveződése lenne, itt meg az nincs?, hát, egyszerűen így jön ki, más ritmusban teljesen béna, hidd el, jött a válasz.
Itt a dob inkább olyan, mintha egy másik szólam lenne. Nem, nincs izoritmia, vagy valami hasonló trükk, az ütem teljesen ugyanaz, mégis, az a fajta összecsengés, mint amikor polifón találkozások zajlanak. A pengetésben végig valami különleges íz, Bor Zuljan, aki az egész projectet megálmodta, excellent játékos, a dobra, mintha kicsit kinyílna a lelke, egy szélesebb spirituális mezőbe kerülne, pont, mint a régi sámánok.
A szóló lantdarabok egyenesen a meditatív irányba húznak.
A hangszerelés további finomságokat kínál. Itt ez a hammered dulcimer, ez az ős-cimbalom-féle, a L’Arpeggiata óta nálunk is gyökeresen mást jelent, mint a lezüllött jóebédhezszólanóta kíséretét, tónusa kifejezetten gyönyörű, és ami még fontosabb, folyamatos hangszertest-rezonanciája áthatja az egész felvételt, egy olyan aurát alkot, amely alig, vagy egyáltalán nem hallható, de ott van, érezzük.
Valami, amihez nem kell a látás, de olyan, mintha látnánk.
Na, itt jön be megint az, hogy Gorzanis vak volt, meg ez a progresszív mező cucc.
Mi is ez?, hát nem egyszerű.
Látásunk, bármilyen furcsa, de nem folyamatos. A tudati kép igazából a meglévő, raktározott sablontömegből villámgyorsan kiválasztott dolgok analógiás megfeleltetése. Érthetőbben: ez egy laptop, amin írok, mert már láttam ilyet; ez az egér, mert láttam ilyet; ez a szoba, mert láttam ilyet. Könyvek, láttam könyvet. Felhő, igen, láttam felhőt.
Nem pont ilyet, de a sablonja megvan. Mindennek. Igazából, felnőtt korra, szinte mindent láttam, Nincs új a nap alatt, ez most szó szerint igaz.
Van kivétel? Néhány, bizonyosan.
A kábítószeres élménybeszámolók egy része ezekről szól. Ettől olyan megrendítő. A pszichedelikus hatás.
És olyan, amihez nem kell valami tökveszélyes sz@rt megenni vagy beszívni?
Kevés van, de kapásból azért ott a híres ’forgó maszk esete’.
A negatív arcforma, hát, olyat még nem láttunk, legtöbbünknél nincs sablonja. Annyira, hogy agyunk átkapcsolódik a pozitív, ismert maszk-képhez, és ezt hiszi el. Akkor is, ha ennek az az ára, hogy a forgás megfordul, ami nyilvánvaló képtelenség.
Tehát, darabokban, nem közvetlenül látunk. Mint az interlaced képalkotás a videón, csak ott félképek vannak, itt meg raktárból kihozott képek. Tehát, nem azt látjuk, ami, hanem amit gondolunk.
De mi van, ha valaki vak?
Hát, ott minden másképp működik. Sok tudati, gondolati dolog nincs, mert nincs látás, de cserében van más. Nem, nem az a lényeg, hogy jobb a tapintás, meg a hallás, bla…bla.., hanem a feldolgozás folyamatosabb, nincs annyira szétdarabolódva, mint nálunk. Progresszív mező alakul ki, progresszív, real-time gondolati képalkotás. Érzetalkotás, ha úgy jobb.
Az, hogy ezt a fenti, bonyolult pszicho-fiziológiai fejtegetést, már a késő középkorban nagyjából tudták, csak más szavakat használtak a traktátusok, az egyszerűen lenyűgöző. A vak zenészek tisztelete nem szánalom, vagy sajnálat volt, hanem a többlet megérzése, amelyet át tudtak adni.
Itt is valami hasonló érezhető. Bármennyire is feszülök, csak körülírni tudom, hogy miért ilyen jó ez a lemez.
Írok Bornak, aki a művészeti vezető, hogy mennyire megérint ez a felvétel, meg de jó, stb… Írja vissza, hogy köszöni, és hogy pont így érzi, hogy sok projektjük volt, de ez, ez indokolatlanul mélyre ment.
És ezekhez ráül Pino de Vittorio hangja, előadásmódja.
Mert milyen is?, hát, olyan színházias, jól artikulált, sőt, túl-artikulált, annyira, hogy a hifiseknek mutogatom, micsoda fenomenális sz betűket hallani. Sőt, van egy kicsi csúfondárosság a hangjában, olyan opera buffás, nagyotmondós. Az, hogy ettől mégis minden megkomolyodik, az egy óriási kérdőjel számomra, hogy miért, mikor az ellenkezőjét várnánk.
Beemel valami fontosat, amely a délolasz népzenében megőrződött. A szöveget nem értem, de hajszálra tudom, hogy miről van szó.
A vége felé van egy gamba kíséretes dal. Szép nyelvünk itt egy óriásit téved, mert ez nem kíséret, hanem annál jóval több. Mintha mutatná az utat az énekesnek, hogy merre kanyarodjon. Mint a villámcsapásnál, amikor egy vékony plazmaív jelöli ki az utat, amelyen majd a nagyobb energiák lejönnek. Az accompanied, az közelebb jár talán, mert company, hogy társául szegődik, úgy igazából. Mint a testvérek. Majdhogynem szerelmesen.
És az egész felvételben van valami meghatóan nyílt őszinteség.
Mutatja azt, amilyen.
Tiszta szívvel Nem többet, és nem kevesebbet.
Nem akar semmit tőlem.
Semmit.
Még csak azt sem, hogy bármit is megértsek. Csak a létezésével gyönyörködtet.
Közben, ez a megfejthetetlen egyszerűség, valahogy a szíveket ki tudja nyitni.
Az enyémet bizonyosan.
Módfelett, különösen ajánlott.
_____________
Képek:
