Van úgy, hogy az ember kizáródik a saját autójából. Szél van, becsapódik az ajtó, a kulcs meg bent. Meg a lakáskulcs is, ahol az autó-pótkulcs lenne. Több órás utazás a lakás-pótkulcsért. Aztán persze minden megoldódik, de a helyzet banális, kissé nevetséges.
De aztán megtudom a körülményeket.
És megmelegszik a szívem.
Annyira, hogy azt mondom, amit Hamvas Béla mondana a fenti szituációra. Hogy ez az emberi létezés egyik normális fokozata. Ahogyan kb. érdemes élni.
Mert azért csapódott be az ajtó, mert a futárnál kellett aláírni, mert jött egy csomag. Egy csomag, amelyben az új AliaVox lemez volt, a Bailar Cantando. És ezt ki kellett bontani, egyszerűen nem volt más lehetőség, és ehhez két kéz kellett, és el kellett engedni azt az ajtót…
Szóval ez a lemez jön.
Kizárásos alapon…:)
Peru.
Az Inka Birodalom, amely a földkerekség legnagyobb és a legjobban szervezett indián állama volt, olyan kultúrával, melynek feltárása még ma sem ért véget teljesen.
A fénykor enyhén leszálló ágának aztán a 16. században vége szakadt, a spanyol hódítás koronagyarmatot csinált az Inka Királyságból. A gyarmati évek, sőt, évszázadok megítélése rendkívül komplikált, főleg azért, mert az olyan kérdés, hogy a prekolumbián kultúrákból mi lett volna, ha elzárva maradnak, semmi más nem lehet, csak homályos hipotézis-provokáció.
Az elfoglalt területeket a Spanyol Birodalom leigázta, valóban, de úgy, hogy egy európai mintájú közigazgatást vezetett be, bár nyilván igyekezett a maximális jövedelmet kinyerni az új gyarmatból.
Az Egyház szerepe óriási volt; nem túlzás azt állítani, hogy a ’békeidők’ mindennapjainak megszervezése egyházi vonalon zajlott.
Elég lassan térünk rá a zenére…. Egy fontos név, Martinez Companón, 1778-as kinevezés, Peru északi részét felügyelte.
Inkvizíciós tanácsadó, később püspök, de, emellett, a legkorábbi egyetemet is megszervezte a gyarmatokon.
Hogy harcos hittérítő?, a krónikák szerint kicsit bonyolultabb a történet, végig ez a furcsa kettősség figyelhető meg. 1780-81-ben óriási indián felkelés robbant ki az országban, gyakorlatilag egy szabadságharc, egy háború, de Martinez ekkor már elindította ambiciózus terveit, melyeket sorra véghez is vitt. A 18.sz-i modern Katolikus Felvilágosodás szellemében, hivatali éveiben 29 katedrális és 40 plébániatemplom épült.
Hogy erős egyházi nyomulás volt?, meglehet, de megalkotott egy jól működő oktatási rendszert, 50 iskolával, és olyan egészségügyi ellátást, amely magasabb szinten volt, mint amelyet az óhazában, a korabeli Madrid magáénak tudhatott. Intellektuális kört szervezett maga köré, a modern francia filozófusok és brit közgazdaságtan legújabb vonulatait figyelte, és egy színvonalas művészet-mecenatúrát felügyelt. Hat új, korabeli ’sztrádát’ építtetett, fellendítette a kereskedelmet, új alapokra helyezte a mezőgazdaságot, korszerűsítette a félig romba dőlt ezüstbányákat, mely utóbbiak, Peru gazdaságában főszereplő ágazat volt. Rendszeres kiadványa volt a Mercurio Peruano, melynek témái a legújabb művészetek, tudományok, és természetesen a naprakész politika. És igen, ez volt a sorrend, ez fontos.
Ez, akár jellemző is lehet egy lelkes Spanyol Korona alatt szolgáló helytartóra, de az kevésbé, hogy szinte mániákus érdeklődése volt az őslakosok kultúrája iránt. Könyvtárnyi feljegyzést készített, másképp fogalmazva, jelentést a Korona részére, melyben szinte mindenről szó volt, mint pl. táncok, hangszerek és lejegyzések, indián harci eljárások, kitömött állatok és soha nem látott pillangók és pókok és halak, mérgek és ellenszereik, textilek és virágmagok, préselt növények és felcímkézett ásványok, indián mesék és néger hiedelmek… Ezek nagy része elveszett, ami pedig megmaradt, azt úgy ismerjük, hogy a Codex Martinez Companon
A kódex a spanyol Királyi Palota levéltárában pihen, gazdagon illusztrált, 9 kötet, 1400 vízfestménnyel, gyakorlatilag egy Peru-enciklopédia. Az egyik fejezet, a Música, tucatnyi vízfestménnyel, aprólékosan ábrázolt az öltözetektől kezdve a zenei lejegyzésekig és szövegekig minden előtalálható.
Martinez maga is magasan képzett zenész volt; karrierje a Choirmaster of Lima Cathedral vonaláról indult.
A kódex zenedarabjai mindig bizonyos egyházi eseményekhez kapcsolódtak - egy percig se feledjük, hogy Martinez az Inkvizíció papja volt - para cantar, énekelve, para baylar, táncolva, vagy para baylar cantando, énekelve és táncolva, ilyen csoportokban szerepeltek a művek.
A hangszereknél a legteljesebb kavalkád, ami csak létezik, európai, indián és a behurcolt rabszolgák révén afrikai eredetek, a zenéknél pontosan ugyanez a bábeli keveredés, igazából egy új fúzió, melynek akkora ereje volt, hogy ezek a mai napig élő dallamok a spanyol nyelvű Latin-Amerikában.
Nem véletlen, hogy az Early Music mai előadói közül sokan egy-egy lemezzel adóznak ennek a zenei világnak.
Savall nem ma kezdte a kirándulásait az Újvilágban, sőt, az elsők között figyelt fel erre a zenetörténeti tüneményre, számos ilyen témájú lemezt útnak indítva.
Akkor, milyen is ez a Peru-lemez?
Szimplán, fenomenális.
Egyfajta friss, mai zenei állásfoglalás erről az egész témáról.
A néhány ismert, szinte slágerszerű perui dallam persze rögtön feltűnik, de valami teljesen más, mint a megszokott pánsípos-műtollasindián szintetizátor szerencsétlenkedések. Mert nagyon könnyű a kommersz oldalra dőlni; számos elkeserítő példát előtalálhatunk.
Ez egy másik galaxis. Inkább egyfajta opera előadás feeling van. Komoly hangszerelés, szabadon, de szigorúan vezetett szólamok.
Valami belső lüktetés, amely teljesen magával ragad.
És pont úgy esnek a hangsúlyok, ahogyan szeretem. Annyira, de annyira tetszik, hogy már-már személyre szabottnak érzem.
Jordi Savall.
Ismerjük.
A dallam és a harmónia szeretete. Módfelett. Meg ezt az egészet nagyon-nagyon szereti. Ezt a zenei világot, a keveredéseket, a spanyol óhazából messzire került kedves dallamait, amely konkrétan az ő anyanyelve, és az ottani kincseket egyformán.
Lubickol abban, amiben mindig is jó volt; nem is jó, inkább zseniális. Hogy mire gondolok?, hát, arra a kivételes képességre, hogy egyszerű dallamokat hogyan lehet óriási mélységekkel felruházni és a közönség elé tálalni. Hogy nemcsak a kidíszítettség kidíszítése történik, hanem valami sokkal több. Hogy elkezdődik egy cachua, amely, hasonlatosan egy Folia témájához, tartalmaz vagy négy akkordot, de inkább hármat, és erősen híján van a komolyzenére oly nagyon jellemző szerkezeti bonyolultságokra, vagy inkább kifacsarásokra, amelyek a késő-Barokk, majd a klasszika sajnálatos sajátjai, melyektől a közönségnek a szíve belül áthűl és lefagynak az erek, és elkezd szorítani a nyakkendő. Meg a rizsporos paróka.
Igazából, némelyik track, első körön kicsit olyan, mintha egy közepesen beitalozott társaság örömének lennénk szinte szemtanúi. Valóban, valami erős életigenlés van, hogy mégiscsak jól mennek a dolgok a világon, közben jön egy hárfaszólam, amelyre felkapjuk a fejünket, aztán belépnek az énekesek, olyan, de olyan hanggal, mint a legmenőbb mai operaházakban, és igen, akkoriban a limai Operaház valóban kb. így játszhatta ezeket. És, persze mindenki táncolt, mert a Cachua, az egy körtánc volt, 500 éve is, meg ma is.
A hangszerelés igazi különlegesség. Hegedű és gambaszólamok, elképesztő billentyűsök, perui sípok és pánsípok és furulyák, olyan rezesekkel, hogy majdnem leállítom a lejátszót, hogy tartson a varázslat, még egy kicsit… És persze minden elképzelhető ütős és csörgőhangszer, amit a három kontinens ki tudott adni.
A nagy vigalom közben egy szívbemarkoló Tonada del Chimo, egy szép temetési menet is lehetne, vagy inkább egy finom lamentáció, szó van benne a fájdalomról, a megbocsátásról és Krisztusról, igen, ez egy egyházi kódex, ne feledjük, a szöveget valószínűleg maga Martinez írta, de a dallamhoz tartozó eredeti két sor, amelyet ide beemelt, az első két sor, ahol a lényeg van, ezt senki lefordítani nem tudta, mert mocsika nyelven van, és ezek a rejtélyes perui óriások – mert a 185-ös magasságuk tényleg különös volt az akkor dívó 160-hoz képest - a konkvisztádorok előtt 1000 évvel építették birodalmukat, és Pizzaróék érkezésekor már gyakorlatilag kihaltak, tehát ez a két sor, fonetikus spanyol átírással, az egyetlen hiteles maradvány egy egész letűnt világból, és most itt van ezen a lemezen, hát, ez engem megborzongtat, erősen.
Sok a variációs forma, és megint az van, mint Savallnál mindig, hogy az egész lemezen nincs két egyforma akkord, mindig van egy pici díszítés, egy hangszerelési trükk, vagy egy kis oldal-leágazás, vagy egy szándékolt szopránhang-kilógás, amely egy élő rendszerré teszi ezt a zenét.
Megfejthetetlenné és kiismerhetetlenné.
Mert valami furcsa többlet szivárog az egész lemezből. Valamit megindít belül, valamit, amely összerezonál ezekkel az ősi, letűnt birodalmak maradvány-szemcséivel, melyek a zenében túlélték az ezeréveket. És gyönyörködünk a dallamok különlegességében és ebben a rendkívüli tálalásban, és én kivettem a lemezt, nézem a fény felé fordítva az SACD szivárványszín interferenciáit, és III. Károlyra gondolok, akinek a madridi Palota tanácstermében maga az érsek mutogatta Martinez ládáiból előkerült élénk színű ruhákat meg a kitömött aligátort meg a vastag ezüst karpereceket…. meg azt az óriási pillangót, melynek szivárványszín rajzolata teljesen és totálisan elkápráztatta a nagy pompához szokott főembereket…
És mindketten ezzel álmodtak aznap éjjel.
Különösen, nagyon-nagyon ajánlott.
