1599, Róma.
Készülődés a következő Szent Évre. Az ellenreformáció minden erejét az Egyház újbóli megszilárdítására fordítja. A léha mulatság, a Karnevál, idén betiltva, helyette a giubileo, sokkal komolyabb előadásokkal, tisztítandó a bűnös lelkeket, a népnek és az arisztokráciának, olykor egyszerre. Ennek keretében vitték színre a Rappresentatione –t.
Emilio de Cavalieri.
Nemesi családban született, apja, az művész-építész Tommaso, Michelangelo közeli barátja volt, sőt, számos képén modellje; az innen szerteágazó kapcsolatrendszer és a stabil udvari pozíció szépen egyengette Emilio saját lábra állását.
1588 – a Mediciek szolgálatába kerül, és karrierje rövid idő alatt annyira kiteljesedett, hogy gyakorlatilag megvalósította azt, amire az akkori Firenzében azt mondták, hogy universale intelligenza. Politikus, diplomata, városatya, szenátor és zeneszerző, impresszárió, koreográfus, műgyűjtő és orgonaépítő. Megkapta a legnagyobb tisztet, a művészeti general administrator-t.
És az output?, ahogy angolul kérdezik, nekünk örökre furcsamód, mert kimenet???, valami elektromos-izé…? Számos előadás, színdarabok, koncertek, pastorale-k, ezek közül, az egyik, egy esküvői ’zene-háttér’, a La Pellegrina, talán a zenetörténet legpompásabb pazarlása volt, nyilván, a Firenze-Róma versengés adta a hátteret, egy egészen őrületes költségvetés formájában.
Igen. Nagy gazdagság volt, nem vitás.
Nagyszabású udvartartás, saját lakrész a Pitti palotában – és persze nagyszabású intrikák szövevénye. Peri és Caccini – utóbbit már ismerjük, remélem, a Nuove Musiche megragadt kicsit a fejekben, de ettől még rendkívül rossz természetű, verekedős pap volt – szorgos aknamunkával, elérték, hogy Emilionak mennie kellett, kegyvesztett lett, de Róma, a szülővárosa örömmel fogadta.
Rapresentatione di Anima et di Corpo.
Így, 400 év után különlegessége nagyon tisztán látszik.
Az első, ahol említik a recitar cantando-t, ami a recitativo néven a mai napig húzza a csíkot az operatörténetben, az első nyomtatásban kiadott opera, az első megjelenése a continuonak, az első lejegyzett basso continuo, az elsőnek előadott opera Rómában, és, egyáltalán, a Nuove Musiche első nagy tömegjelenete.
A Nagy Kongregáció, a Rend 25. éves jubileuma, és igen, ebben a februárban volt egy másik attrakció is: Giordano Bruno máglyája 17.-én égett…
Agustino Manni, a Rappresentatione librettistája, akkori idők legnagyobb költője és szónoka, a hallgatóság érzelmeinek erős fokozására írta a szöveget ehhez a zenedrámához.
A bemutatott történet középkori eredetű; a két fő princípium, a Test és Lélek, az Élet és Halál, az angyalok és démonok harca, ezek megidézése Firenze környékén és Umbriában, már a 1100-as évektől élő hagyomány volt.
Két lemez is színen lehet. A L’Arpeggiata felvétele 2004-ből, egészen fantasztikus, magasan ajánlott, de róluk már annyit volt szó, hogy inkább egy régebbi felvételt nézzünk, Sergio Vartolo és a Cappella Musicale San Petronio di Bologna, 1998-ból.
Mert egy olyan felvétel, amely különös módon lesz nagy kedvenc.
Nem híres.
Sem a zenekar, sem a felvétel.
Nem sztárok.
Sergio, amúgy most véletlenül, a létező legjobb Frescobaldi billentyűs számomra, de ez a világhírhez most még kevés.
Az énekesek számunkra ismeretlenek. Az előadás, elsőre, kicsit szürke és monoton, semmi különös attrakció. A hangszerelés finom, de nem kapjuk fel a fejünket. Szenzáció híján, hagy minket szépen alámerülni. Igazából, inkább felemelkedni.
Hosszú, igen hosszú, 10 percnél több bevezetés, csak szöveg, olaszul, én nem értem, kb. sejtem, miről van szó, de a nyelv zenéje pont ezért szépen hallatszik. Aztán megy a történet, szépen, lassan, aránylag szigorú szerkezet szerint; a kórus itt még nem a finálé, vagy a megdicsőülés, nem, itt csak a metaforikus alakok együtt énekelnek, az antik színházi hagyomány jut eszünkbe, igen, az egész Nuove Musiche ezt célozta, hogy térjen már vissza a szöveg ereje a zenében, legyen ismét prima. És valóban, a zenei ’kiszolgálás’ szinte szótagonként történik.
A Test és az Idő, egy szerep, egy énekes, ők a Kozmosz alárendeltjei, annak törvényei a kötelezőek. A Lélek, ő nem, ő teljesen különálló, szubsztanciális, isteni eredettel és fizikális törvényen-kívüliséggel.
Milyen szép ez a metafizikai háttér.
Az eredeti előadásban szoprán hang volt, egy gyermek énekelte, nem véletlenül. Az ártatlanság és a bűntelenség kifejezése; a Luther-féle predesztináció kilátástalanságának erős ellentételezése.
Emilio részletes utasításokat adott az énekeseknek, hogyan és mikor változtassák díszítéseiket, és mikor lehet szabadon, improvizatív módon megfelelni a virtus varietatis elvnek.
A hangszerelésre nem vonatkozott külön utasítás; azt írja, hogy egy nagy csoport zenész szükségeltetik, akik rendelkeznek a kellő tudással hangszerük magas szintű megszólaltatásához.
A bolognai társulat teljesen megfelel a kitételeknek. Szinte észre sem vesszük őket; nincs sztár-allűr, nincs kiugró tónus, nincs koloratúra-akrobatika. Nagyon szépen összefogott gördülősség és finomság van, a régi misztériumjátékok különös varázslata.
Miszerint, amikor eljátsszuk, akkor minden kicsit újra megtörténik.
Miszerint, amikor eljátsszuk, akkor minden kicsit újra megtörténik.
Amikor meghallgatjuk, akkor is.
Nagyon-nagyon jó lemez. Pedig csak egy olcsó Naxos, katasztrofális artworkkal.
Bárhol találhatunk kincseket.
Bárhol.
