Van egy lemez.
Mindig így kezdődik.
Mert mindig a történet a fontos, nem?
Egy lemez, amely furcsaságok egész sorozatát rejti. Kortárs zene. Amely már megjelenésétől komolyan magával ragadott, és kimondottan nagyon sok gondolkodás után került most a Komolyzenei Ajánlóba, amelynek a legérzékenyebb területe, amelyről a cikkek 90%-a szól, az 1600-as évek legeleje, a Reneszánsz – Barokk átmenet. És pont beleillik, bele, a közepébe, ez több, mint meglepő, mert a 400 év különbség a zenei kifejezést a galaxis átellenes szélére sodorta.
Persze, aztán majd kiderül, hogy kb. úgy járunk, mint az Alapítvány Trilógiában, amikor az Univerzum peremvidékén keresett titkos és fontos hely az igazából tényleg ott volt, vagyis, a centrumban…. és, hogy ez hogyan lehetséges, hát, az most tényleg bonyolult lesz.
Igazából csak kb. annyira, mint amikor megfogjuk a lemezt, és próbáljuk kitalálni, hogy a borítókép meg a CD plexi tokjára rányomtatott írásjelek/szimbólumok vajon hol kapnak helyet a történetben.
Ráadásul, a Leo Records pár sora, elsőre, nem biztos, hogy a bizonytalanságot jóleső szellemi zaklatottsággá tudja változtatni.
Duration of this recording is 30 minutes and 33 seconds. Our original plan was to have another long piece on this CD, but having listened to the final mix of TRACTATUS it became obvious to us that this piece of music is totally unique. It should stand on its own.
Szóval, valami, amely egyedül-akarni-álló.
Meghallgatva ezt a 30 percet, tényszerűen, egy dúdolás, végig, ugyanaz a néhány akkord, minimál hangszerkísérettel, és, közben, különböző nyelveken és különböző emberek által felolvasva, rövid, pár szavas részletek Wittgenstein Tractatus logico-philosophicus c. művéből.
Nem tényszerűen, pedig valami, amelynek szellemi lokalizálása bizonyosan meghaladja a nyelvi írásbeliség lehetőségeit. Annyira, hogy érdemesebb inkább egy pohár borral, vagy egy jó kávéval a kézben, meghallgatni mondjuk még egyszer.
Szóval, innentől inkább csak adalékok következnek.
Hogy Ludwig Wittgenstein professzor volt az, aki 1946-ban, a Cambridge Moral Science Club ülésén Karl Popper-rel és Bertrand Russell-lel úgy összevitatkozott, hogy izzó piszkavassal hadonászva fejtette ki téziseit? – ez valószínűleg csak anekdota.
De az, hogy Wittgenstein jórészt nyelv-filozófus volt, az tényleg rémisztően megbonyolítja a helyzetet. Egyrészt, mert a laikusok híján vannak annak az eszköztárnak, annak a szak(adék)-nyelvnek, amellyel egy ilyen kaliberű ember ki tudta fejezni magát. (nem a piszkavasra gondolok.:)) Másrészt, mert nyíltan megkérdőjelezi azt, hogy a világ kifejezhető-e nyelvileg, hogy egyáltalán, a világ leírható-e szavakkal és kifejezésekkel.
Az 1950-es évektől a jelentésfunkcionalizmus előretörése a nyugati filozófiában pont Wittgenstein munkásságából merít. Egyenrangú nyelvjátékok elmélete; belső izomorfia a leképezésben; családi hasonlóság a nyelvben; jelentéstulajdonítás nyilvános és koherens / kognitív reprezentációinak elméleti és gyakorlati megközelítése, a korrespondencia elmélet kritikája, a radikális fordítás, és még sok-sok bonyolult nyelvfilozófiai publikáció próbál azóta is rendet tenni…
Tractatus Logico-Philosophicus.
A Tractatus leképezéselmélete feltételez valamilyen, a szemlélőtől független tényállásokból összetevődő világot, melynek leképezése – többek között – a nyelvben is megtörténhet. Mintául a kép szolgál: amilyen viszonyban a kép áll az általa leképezettel, ugyanolyan viszony fedezhető fel minden más reprezentációs eljárásban, melyben a világ tükröződik.
Vagyis, itt elsősorban olyan, tág értelemben vett funkcionalista felfogás érhető tetten, amely a leképező funkciónak megfelelő eszközök egyenrangúságán alapszik. Ez egyfajta metafizikai funkcionalizmus, amely szerint a valóság objektumai, a kép elemei, a kijelentésjel szavai, a kotta hangjegyei vagy a hanglemez barázdái hasonló, izomorf rendben állnak. A leképező eszközöknek egyetlen funkciónak, a leképezés funkciójának kell megfelelniük, e megfelelést pedig a belső izomorfia, a forma adja.
A leképezés szempontjából a világ tehát nem tények alapján, hanem formailag határozható meg – és e forma kell hogy felfedezhető legyen minden, a valóságra vonatkozó képen.
Az általános szabály a leképezés szabálya, az, ami lehetővé teszi, hogy a képek, hangjegyek, hanglemezbarázdák vagy szavak nyelvei – a legáltalánosabb, elvont értelemben – egymásra lefordíthatók legyenek.
Mi képeket alkotunk magunknak a tényekről, mondja a Tractatus-ban.
És így értjük a kijelentést, ha értjük alkotórészeit.
Így elsőre nehéz ezzel vitába szállni. Gondoljunk a mai világra, mert itt egy nagyon erős áthallás van valami fontosra, amelynek mindenhova-beépülését Wittgenstein persze nem élte meg. A digitális technikára gondolok. Az, hogy ezt olvassátok, hogy működnek a számítógép algoritmusai, szigorú szabályok szerinti leképezési és vissza-megfelelési konverziók sorozata teszik lehetővé.
A CD lemez hallgatása, a netfixes sorozatnézés, vagy az autónkban a blokkolásgátló, mind-mind a pontos leképezéseken alapul.
A kijelentésnek a valóságot igenre vagy nemre kell meghatároznia.
50 év után, ilyeneket mondunk, hogy igen-nem kapu, meg hogy digitalizálás.
A kijelentésnek a valóságot igenre vagy nemre kell meghatároznia.
50 év után, ilyeneket mondunk, hogy igen-nem kapu, meg hogy digitalizálás.
De.
Most jön a de sor.
Aki hifizik, az elég hamar szembesül azzal, hogy ugyanaz az 1-0 sorozat egy CD lemezről totálisan másképp szólal meg a különböző berendezéseken.
Aki koncertekre jár, tudja, hogy ugyanabból a kottából, amely annyira pontos, hogy majdnem a lélegzetvételt is szabályozza, egy másik karmester, majdhogynem egy másik zenét tud megszólaltatni.
Aki egy hosszabb távú meteorológiai előrejelzést meghallgat, jót mosolyog magában a leképezések tökéletlenségein.
Wittgenstein azt mondta, hogy munkásságának nagyobb része igazából az, hogy a korai Tractatus alapvető hibáit helyrehozza…
Mert rájött, hogy a történet sokkal-sokkal bonyolultabb. Hogy az, ami a Tractatus zászlajára volt hímezve, hogy minden helyes szimbolikának bármely másikra lefordíthatónak kell lennie, az egyszerűen nem teljesül. Hogy a szójelentés a nyelv egészéhez kötött, a szavak jelentésüket csak a nyelv rendszerében betöltött funkcionális szerepük alapján nyerik el. Hogy a nyelvet nem a szavak és a dolgok közötti megfelelés rögzítésével tanuljuk, hanem megtanuljuk, bizonyos helyzetekre milyen nyelvi reakcióval feleljünk. Nem lehetséges csak rámutatással nyelvet tanulni, mert akkor jobbára csak főneveket tanulnánk meg. Egy mintát, viselkedést sajátítunk el az anyanyelv tanulása során.
Játékba hozzuk a nyelvet.
Ebből persze sok dolog következik. Pl. a nyelvek közötti átjárhatóság, a fordítás, mint értelmes, vagy valamennyire pontos művelet, az alapjaiban kérdőjeleződik meg. Aki fordító, és mondjuk egy technikai szöveg után próbált már hirtelen egy komolyabb verset fordítani, az, attól tartok, ezzel mélységesen egyet fog érteni.
És ez a szimpla példa a Tractatusban, hogy
gondoljunk arra, hogyan jelenik meg ez az ellentmondás a fizikában: körülbelül úgy, hogy egy részecske egy és ugyanazon időben nem bírhat két sebességgel; azaz egy és ugyanazon időben nem lehet két helyen; azaz az egy időben különböző helyeken tartózkodó részecskék nem lehetnek azonosak.
Erre ma, 2020-ban, csak ezt az egyetlen fenti képet kell mutatni, vagy egyetlen szót kell mondani, hogy „kvantumfizika”, és hirtelen összeomlik az egész érvelés, és minden esetlegessé és bizonytalanná válik.
Szóval, káosz.
Ez látszik messziről.
Ma is folynak a nyelv-filozófiai csatározások. És a Tractatus, a mai napig porondon van, hiába cáfolta maga Wittgenstein is, egyszerűen túl erősre sikerült. És a Google-fordítók meg egyre jobbak, akkor is, ha az egyetlen elektron két helyen is ott lehet egyszerre.
Amikor elakadunk bizonyos dolgokban, mert egyszerűen nem megy, célszerű máshol keresni a megoldást. Hogy hol?, hát, igen, a zene, az jön, mint annyiszor.
Meg Szemző Tibor. Aki nem fogja egy elegáns értekezéssel lezárni az 50 éves tudományos vitát.
Inkább új, szélesebb horizontokat mutat.
Hogy ő ki, arra ott a net, pár kattintás, és beleláthatunk a világába. Sok írás, riport, videó, mindenki kiszedheti azt, amit lényegnek tart – most épp egy ilyen világban élünk.
Hogy nem harmóniaalapú az a világ, ami foglalkoztatja, emberi hangokkal, beszélt szövegekkel dolgozik, amelyek, szerinte, nemcsak egy teret, hanem egy másik, humán réteget képviselnek, és még annál sokkal többet is; és a hang csak a jéghegy csúcsa; egy sokkal mélyebben fekvő valaminek a legkülső felülete az, amit hallunk. De hogy mi ez a valami, bevallja, hogy arról nem nagyon tud mondani bármi érdemlegeset.
És végre valaki, aki simán kimondja, a Kodály-módszer szép Magyarországán, hogy az oktatás, legalábbis a hagyományos zeneoktatás maga szerintem teljesen hibás. A kottát sulykolják, és ez valahogy mintha arra irányulna, hogy az embert az egész zenélési folyamatból kikapcsolják. Akik pedig ezeken a hivatalos csatornákon kívül, autodidaktaként vagy ilyen fölszedett tudásokkal tanulnak zenét, azoknál nagy a veszélye annak, hogy fölszívja őket a szórakoztatóipari hatás, ami szintén meglehetősen egyoldalú. Eléggé távol vagyunk a zene eredeti funkciójától – vagyis nem tudom, mi az eredeti funkciója, mindenesetre attól távol vagyunk, hogy az ember primer módon önkifejezéshez jusson, gyönyörűsége legyen a zenében, vagy föloldódjon az időben vagy a térben vagy a létezésben.
A Zeneakadémián vajon mit gondolnak erről…?
Az emberi beszéd ritmusának a zeneiségéről pedig ezt mondja:
Létrejön egy hangzó felület, ahol valaki beszél. Az ember erre ráhallgat, és valóban, a szövegnek magának van egy tempója, egy ritmusa, egy karaktere, egy üzenete. Itt a kedvenc anekdotám, amit a Kunderától ismerek, az az, hogy a Janáček rohangál Brünnben a villamosmegállóban, és egy hangjegyfüzetbe írja le, amit ott a kofák beszélgetnek. Én nem zenei megfeleltetésekre törekszem, hanem elsősorban a szöveg mögé megpróbálok egy metrikus tempót érezni; olyat, amit ha a szabad beszéd elé vagy mögé vagy mellé helyezek, akkor annak zenei jelentése lesz. Ráadásul abban a pillanatban akusztikus térbe is kerül, tehát a szöveg minden szempontból megágyaz egy leendő zenei tételnek. Ezután kezdem hangképekké feldúsítani, a térben és az időben különböző hangokkal feltölteni, részben megírt, részben rögtönzött szólamokkal, részben a stúdióban, részben pedig utána a vágás során, ami mind a komponálás része.
És ne felejtsük el, hogy a hangunk sokkal több, mint egy beszélt szöveg: sokkal többről árulkodik, mint ami az elmondott szövegnek a tartalma. A hangunk rettentő komplex dolog, minden rajta van.
Hát igen. A ’hang’ helyére betesszük a kimondott ’szó’-t, és rögtön a Tractatus közepében találjuk magunkat.
És, ezek a felolvasások a lemezen?, a szöveg számunkra érthetetlen nyelveken történő recitálása elszakad diszkurzív jelentésétől és zenei szövetté változik, ahol egy nyelv ritmusa, dallama, hangképzése, tagoltsága valamely nem textuális szinten működő, intuitív megértés vagy inkább megérzés hordozójává válik.
Megérzés?, pontosan ez történik, a Tractatus részletei valami feelinget is adnak, valami sejtelmet, hogy tényleg, amiről itt szó van, az a komplett jelentésmezőnek nevezett megfoghatatlanság, az egy igen erősen bonyolult és határok nélküli játéktér a nyelvben, komplett sorsokkal, személyiségekkel, kultúratörténettel - majdhogynem mindennel.
És, akkor hogyan kapcsolódik mindez a régizenéhez meg az 1600-as évek elejéhez?
Hogyan zárul ez a jó nagy karika?
Hát úgy, hogy az akkori Firenzében, a Camerata társaságok szintúgy zene-filozófiai értekezések nyomán haladtak; a Nuove Musiche eleinte egy kísérleti zene volt; ma már (főleg külföldön) senki sem gondolja, hogy evolúciós lépésről volt szó. Fő célkitűzésük volt az antik hagyományokhoz való visszatérés, ezen belül, nevezetesen, a szöveg Prima státuszának visszaállítása, hogy a zene figyelje a szöveget, hogy mit mond, az érzelmeket, az egész történetet.
A Történet, megint.
Mindig ide jutunk.
A szavakkal, a szöveggel volt valami ott is. Egy újfajta szövetséget konstruáltak a szó és a zene között. Remélem, emlékszünk arra, hogy mi is az a kíséretes monódia, meg hogy ki az a Caccini, a verekedős pap, aki átfordította a zenetörténetet Európában, és akinek szellemiségéből nem csak az opera, hanem sok évszázad zenéje is merített.
És ha picit kidugjuk a fejünket a homokból, Szemző mit is csinált itt ezekkel a szövegekkel? a zenéjében a szöveg nála is Prima?, erre a nagy analógiás lelkesedés?, hát, ez így kevés, én azt mondom, hogy minimum Prima Suprema, hogy nem csak figyeli a szöveget, hanem annak láthatatlan történetét is, amely sokszor jóval nagyobb kiterjedésű és sokkal fontosabb, mint maga a kiejtett szóalak.
És ott is a szó varázslata van a zenében, ahol hiába keressük leírva.
Mert nincs ott.
És mégis ott van.
Mint a latin nyelvű misében.
Furcsa, de a történet jelenléte itt is, meg a jó régizenében is megvan. Mindig hajtogattam, hogy az Early Music a romantika vagy a klasszika zenéjével kb. diszjunkt halmaz, de bizonyos kortárs zenékkel viszont kapcsolatban lehet. Az Orfeó éppúgy nem Monteverdi érzéseiről szól, mint ahogyan a Tractatus sem Szemző érzéseiről. Ez utóbbi persze jóval merészebb és bonyolultabb dolgokat érint, a Történet határai nem is látszanak, de legalábbis megfejthetetlenül messzire nyúlnak. Egy reneszánsz osztinátó monotonitásba álcázott variáció-sokszínűsége egy hasonlóan irracionális határtalanságot tartalmaz.
A különös az, hogy a nyelv-filozófia használt nyelvezete és beszélt/leírt terminusai, egy idő után annyira komplikáltak lesznek, hogy a laikus közönségnek nem marad elég perem, ahol a lábukat megvessék, és beesnek az érthetetlenség szakadékába; ez a zenei megközelítés, a Tractatus, amely szintén egyfajta magyarázat, ugyan sokszorosan kódolt, meg a felolvasott részletek atompontos koreográfiában vannak, Szemző hónapokig dolgozott a vágásokkal a stúdióban, viszont a zenei eszköztár egészen vissza-egyszerűsödik; az a két-három harmonikus akkord erősen híján van a manapság hőn szeretett zenei presztizs-komplikációknak, vagyis, a periféria az tényleg maga a centrum, a dolgok belseje az a felszín, és valóban, a legbonyolultabb dolgok magyarázata olykor a legegyszerűbb.
A lemezen, a közepétől, a dúdolásban, foszlányszerűen felhangzik valami, amit én egészen haloványan, ráérzésre, mindig ’szerbusz öccse’-nek hallok, de nem is egészen hallani, és megkérdezték, hogy mi ez, és Szemző azt mondta, hogy ez tényleg a Szerb húsz, öt cseh mondóka eleje, amit 25 éve dúdolt altatónak a kisfiának…
Szóval.
Altató.
Lesz, akinek ez a Tractatus egy szép altató.
Meg lesz, akinek nem.
Azt hiszem, ez így rendben is van.
A rejtély nem létezik. Ha egy kérdést egyáltalán fel lehet tenni, akkor meg is lehet válaszolni azt.
Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.
Így végződik a Tractatus.
Hogy tudományosan túlhaladott?
Lehet.
De valami különös többlet van benne.
Valami végtelen egyenesség, valami világos céltudatosság, valami lobogás, valami olyan egészséges rendszer-szeretni-akarás, amelyet csak egy alig 30 éves fiatal zseni írhatott…
A zenei lenyomat, amely ezen az albumon megszületett, pontosan ezen a nyomvonalon halad.
A számtalan monográfia meg idézet meg Tractatus elemzés meg nyelv-filozófiai hivatkozás közül nekem ez a lemez, ez most a legszebb és legőszintébb tisztelgés Wittgenstein szellemisége előtt.
* * *
___________________________________________________________________
Idézetek, beemelések a következő helyekről:
___________________________________________________________________
Képek: