Csörög a telefon. Felveszem, valami túlsok-jegyű szám, ismeretlen, bemutatkozom, így tanítottak. Egy vastag hang mondja, hogy Heló Petör, így, eö-vel, meg hogy in five minute I'm there, meg hogy canwehaveacoffee?, egyszuszra. Mondom Yes, persze, gyere csak, come in, töröm a fejemet, ki lehet az, megyek a kapuhoz. Mire kilépek, már ott egy nagy monstrum Harley-Davidson, idegen rendszámmal, meg egy sík kopasz meglett nagydarab ember, fekete bőrszerkóban. De hisz' ez a Harald, Norvégiából...
Kézfogás, ropognak az ujjaim, megölel, ott úgy szokás, alig kapok levegőt, betessékelem, örülök neki nagyon, leülünk, kérdezgetjük egymást, rég találkoztunk. Igen, Harley-Davidson találkozó lesz a hétvégén, arra jött.
Nyomok egy jó kávét, beviszem, az asztalon ott egy lemez, egy CD. Finom a kávé, a lemez piros-bordós-barnás, azt mondja, hogy Norvégiából hozta, nekem, neki egy barátja adta, rögtön kettőt, így a másik most az enyém.
Miféle?, nézem, azt hittem káprázik a szemem, mert ez egy magyar lemez, ja, a barátja Budapestről hozta neki.
Nézem, forgatom, látom, hogy régizene, ibériai pont, de kedves ez a Harald, ismeri, mit szeretek, és próbálom szép-választékos-igeidős BBC angolul elmagyarázni, hogy nálunk milyen komplikált a helyzet, mert nincs képzés a Zeneakadémián, meg hogy itt kissé aggasztóan le vagyunk maradva, ezért a színvonal, a lemezeknél, hááát, az olyan,........ félbeszakít, azt mondja, ne izguljak már annyit, menjünk, hallgassunk már bele, szerinte excellent.
Mert a Harald is hifista. Meg zenerajongó. Kedveli erősen a metált, meg valami kimondatatlan norvég hard-rock irányzatot. Szép AC/DC gyűjteménye is van.
Meg szereti Sosztakovicsot. A nagy orosz zongoristák, ez még a gyengéje. Meg a Kékszakállú. Azt mondja rá, mi itt nem is tudjuk, mink van. Meg sok Bach is volt. Mostanában, mióta ide jár, persze már szélesebb a régizenei horizont.
Lemez be. Leül a karosszékbe, aggasztó ropogás a 135 kilójára.
A track number two, mondja, elkéri a távirányítót, beleteker, na, listen, Petör, és hallom, hogy ismerős a dallam, persze, ez a Belle qui tiens ma vie, de szeretem, aztán egy hihetetlen ügyes átvezetés a Rodrigo Martinez-re, igen, vakarom a fejem, mindössze ötezer hallgatás kellett, hogy feltűnjön az, hogy az akkordok lényegében ugyanazok... A hangminőség káprázatosan jó, az előadás meg hihetetlenül magával ragadó. Finom egyenes énekhang, és, amihez meg magyaroktól nem vagyok szokva főleg, improvizáció, ezerrel.
Igen, a lemez erre a dologra épül.
A bűvös szó jegyzi, hogy 'improvizáció'. Amely most épp száműzetését tölti a komolyzenében; menedéket a népzenében és a jazz-ben lelt. Amelytől az igen magasan képzett zenész is zavarba jön, amikor le kell térni a kottától. Az előírásoktól. Amikor saját gondolatot kellene kifejezni. Amikor nem az a cél, hogy minél jobban lejátsszuk a lélegzetvételt is szabályozó kottából kihámozható művet, hanem valami, ami feltétlen több. Amikor nem kotta-lejátszó-automaták, hangszedők fogják a hangszert, mint általában minálunk.
Külföldön kicsit jobb a helyzet a régizenében, de ott is felfigyeltek erre a kilúgozódásra, és ott megszülethettek legendás lemezek, amelyek ezt a kérdést járják körbe. Emlékezzünk csak Savallra, vagy az Improvisando-ra.
De minálunk, ahol annak is kell örülni, ha nagy nehezen Vivaldi kerül valahol repertoárra, meg ahol a Zeneakadémiára Savallt elhívják, a Musicalisches Opfert-t végigszenvedni, ott, ahol régizenei koncertek ab ovo erősen ritkák, az improvizációról, főleg a reneszánsz zenében, álmodozni lehet maximum.
Persze, a sivárság, a szárazság, mindig ellenhatást is generál. Mert van, aki szomjas. Nem csak közönségként, mint én, hanem zenészként is. Expedíciók indulnak vizet keresni.
Nagyon szép és színvonalas próbálkozások tetten érhetők, koncertek, házikoncertek, a Régizene Fesztivál, írtam is erről eleget, de kiadott lemez, ami olyan, az nincs. Legalábbis ma délutánig, nekem nem volt.
Az előadásmód, az nagyon különleges. Többszöri hallgatásra jövök rá lassan, hogy miért is tetszik ennyire. Az énekhang az első, nyilván, amire felfigyelek. Mi itt páran a világ legjobb lemezeit hallgatjuk, ez lehet nagyképűség, de attól még tény. Olyan dívákkal, akik nyomába érni itthon konkrétan lehetetlen. Rögtön lejön, hogy nem Jaroussky vagy Sonja Prina, vagy Montserrat Figueras; ők valahogy az attraktivitásukkal másodpercek alatt lehengerelnek. Itt nem ez történik. Szép, egyenes énekhang, kellően pontos, semmi különös. De pont ez a különös benne. Figyelmünk nem horgonyoz le a felszínen, hanem valahogy mélyebbre hatolhat.
Befelé, a zene belsejébe. A látszólagos simaság, ha kicsit jobban odafigyelünk, teli lesz pici egyenetlenségekkel, rejtett mégis-hangsúlyokkal, óvatos véleményekkel, finom rá-irányítással. Különös rajzolatokkal, és sok-sok rejtőzködő szépséggel.
A hangszereseknél valami nagyon hasonló történik. Nincs akrobatika. Nincs ornamentika-metafizika. Nincs 'Virtuózok'. A vihuelás nem akarja Lislevandot lenyomni. Nincs színház, nincs cirkusz. Valami finom egyenesség hallható, megint csak, végig. Amely az összjátékban valami olyasmi lesz, amire azt mondjuk, hogy 'stílus', hogy igen, ezt ők pont így gondolták, és ezek ők maguk. A hangzó véleményük valami fontos dologról.
És ez végigvonul az egész lemezen.
Az improvizáció?, na, az egészen zseniális. Sok merész dolgot hallottam már, de ezt a szabadságot, ezt lemezen nagyon ritkán lehet elcsípni. Vagy szimplán nem merik, vagy ha igen, akkor kiugranak a rendszerből, és akkor az már valami crossover-féle lesz. Itt nem. Lemegy egy Ortíz, ezerszer hallottam, elég jó most, aztán a záró akkord összekapcsolódik egy nyitóval, és újra kezdődik minden, de egy másik variációban, a viola után a hegedű veszi át, aztán vissza, aztán egyszerre.
Egymás hegyén-hátán henteregnek a különböző szerzők megoldásai ugyanarra a dallamra, olykor egy ütemben, olykor nem, az egyik alsó szólama kíséri a másik felsőjét, a billentyűs egy harmadik verzióval áll elő, a furulyás egy tökéletes negyedikkel. És mindezt finom ritmusvezetéssel, dobokkal, csörgőkkel, ez ide majdnem túl-jó, megnéztem, igen, őt a jazz világából kölcsönözték ehhez a felvételhez.
És még jó pár unikum megoldás. Az énekhang alatt, a felső fekvésben, néhol, ott az orgona, uniszónóban, annyira pontosan, hogy először csak az tűnik fel, hogy egy érdekes aurája lesz a hangnak. A hangolásban is lehet valami trükk. Olykor a fals-határon egyensúlyoznak. Aztán hirtelen elkezd a zene beszélni. Szépen, tagoltan, érthetően. A basszus kíséret gyönyörű, végig jól hallható.
És hifisként, azt kell megállapítanom, hogy a hangminőség simán partiban van az Alpha-val, vagy akár egy AliaVox SACD-vel.
Zenekápolna, meg Harmónia Hangstúdió?, ennek még utánanézek, miféle audiofil társaság lehet, aki így tud felvételt készíteni.
Él a dolog, nagyon.
Szóval, tetszik erősen. El sem hiszem, hogy magyar együttes magyar lemeze.
...... aztán még sok zenét hallgattunk, akkor, délután. Nagyon jó külföldi lemezeket. Jól szól a rendszer; mindig megérzi, ha a megfelelő ember ül a fotelben. Aztán még egy kávé, Harald mondja, lassan mennie kell. Még tegyük be az utolsó számot erről, please, mutatja a bordó lemezt. Merthogy ő mennyire szereti Ortizt. És ezt olyan tűzzel mondja, hogy valahogy ott belül, egészen elmelegedtem... mert sok-sok éve, amikor még haja is volt, nálam hallotta először.
Az átvezetés, a hegedű belépése, az egyszerűen fantasztikus. Hangerő a maximum közeli. Nagyon élvezi. Mondja, Pandolfo should listen it, yeah, meg hogy listen that recorder, neki van goosebumps ettől, mutatja a karját, ami számomra olyan, mint Schwarzeneggernek, 1970-ben, meg de gyönyörű ez a basszus... a Spendorok hangszórója lebegteti a porvédőket, az ablaküvegek diszkréten zörögnek, a Tratado de Glosados kéziratból a forgószél még az udvaron is megkergeti a port, a szomszéd néni másnap ezt dúdolja, miközben pucolja az ablakot....
Aztán kikísérem. Felül a Harley-re. Mondom, félve majdnem, it's not for children, odanyúlok, próbálom a bowdenes fékkart meghúzni, de alig bírom, mekkora egy kőkemény monstrum, óvatosan megjegyzem, hogy nekem a biciklimen is hidraulikus a fék, azt egy ujjal is lehet, 2000 után vagyunk már, a viking nevet egy harsogót, legyint, hogy 'it 's for the elit, only'.
Aztán felteszi a II. világháborús nikkelezett sisakját, beindítja a gépszörnyet. Iszonyatos, kimondhatatlan, ízléstelen, bődületes robaj, a Mekiből mindenki minket néz,
Good by, Petör, harsogja, Have a nice trip, ordítom, meg hogy köszönöm nagyon, thanks a lot for the CD, nevet, elindul, valamit még mond, nem értem, de a sebességváltást még Fehérváron is hallották szerintem.... aztán nagy sokára elhalkul a robajlás.
Sistereg a csönd a szobában. Ott a lemeztok az asztalon. Beleteszem a korongot, szagolgatom, elolvasom.
Leülök. Hosszan forgatom a fejemben a történteket. Meg ezt az egész helyzetet itt Magyarországon.
És közben nézem a polcon, hogy hová fogom tenni.
Az elitsoron lesz. Ez teljesen biztos.
* * *
Szabó Zsolt - viola da gamba; meg a művészeti vezető, igen a zsinórpadláson ő volt.
Andrejszki Judit - ének, csembaló Demjén András - violon, viola da gamba Győri István - vihuela Horváth Kornél - ütőhangszerek Kállay Katalin - furulyák Takács Szilvia - orgona Vitárius Piroska - hegedű
Közeledik a Mester születésnapja, számtalan, de tényleg megszámlálhatatlan rendezvény és koncert tiszteleg a jeles alkalom előtt.
Szép dolog ez.
Nádor terem.
Két zenész, két renitens lantos, ők nem álltak be a fősodorba, ők másképp hajtanak fejet a Zene előtt. Nem, nem fogják eljátszani a lantszviteket, nem lesz BWV 995, sem a BWV 1000. És nem lesz barokk lant sem, pedig jól játszanak rajta, elhihetitek, és nem lesz nagy közönség sem, akik a biztosra mennek, és tanulták és mondják, hogy igen, azért ez tényleg a Barokk megkoronázása.
Jóval régebbi korok felidézése történik. Igen, felidézés, mert a lejegyzések hézagosak, olyan tabulatúrákból játszanak, melynek láttán a szolfézstanárok szemöldöke felszalad, és főleg azért, mert átiratok, sőt, átiratok átiratai következnek.
Így lehet, hogy a szerzők között a Reneszánsz polifónia nagy mesterei, Josquin, Morales és Gombert, éppúgy megtalálhatók, mint Diego Ortíz, az 1552-ben kiadott viola da gamba traktátus szerzője, ott vannak a régi vihuelisták, Narvaez és Valderrábano, és az akkori lantos fenomén is, Francesco da Milano, akit Itália-szeret szimplán így ismertek, hogy Il Divino.
A közönség tényleg kicsi, de a hangulat nagyon jó; a reneszánsz lantok aurája 600 embert nem tud beburkolni, ezt mindenki tudja.
Minket viszont, akik ott ülünk, nagyon is. Az ismeretségek, baráti szálak szép szövedéke pedig olyan intimitást kölcsönöz, amely inkább a lakáskoncerteken, szalonokban megtapasztalható, és nagy térben vagy a MÜPA ipari lelketlenségében, nyom nélkül, észrevétlenül, létezéstelenül illanna el.
Kezdés.
A legtöbb koncerten, amelyet megéltem, az első hangjegy, az első akkord, a tónus megjelenése mindig megadja az alaphangot, amely, mint egy kezdőhang, majdhogynem az egész koncert feelingjét meghatározza.
Itt más történik.
A csend, ez az első hangjegy most. Csaba nagyon finoman, csak a szemével int, és megpendülnek a húrok. Végtelen-végtelen finomság, a bélhúrok semmihez nem hasonlító tónusgazdagsága, a két hangszer minden gyönyörűsége olyan mélységben jelenik meg hirtelen, hogy az első pár akkord nekem teljesen kimarad, annyira elcsodálkozom, hogy szólhat ennyire szépen egy ember alkotta instrument.
Szabad fantáziák régi dallamokra, aztán, ma már feledésbe merült misék részletei, olyan szerzőktől, mint Josquin des Prez, a zenészfejedelem, akinek kisugárzása az egész európai zenét átformálta, igen, annyira erős volt a hatás, hogy százévek múltán, nagy lantosok generációi még mindig játszották műveit, egy szál lanton, a maradék egy vagy két szólamot, amit pengetni tudtak, a főúri palotákban, vagy akár az utca porában, két Folia meg egy Bassa Danza között, ez azért tényleg nagyon elgondolkodtató.
Most a két lant, a két reneszánsz lant, néhány percre nagyon komolyan megbonyolítja a helyzetet. Uniszónóban gyönyörűen hallatszik a két hangszer színezetének különbözősége, az ujjak más tánca, a lelkek finom eltérései; amikor aztán nagy ritkán összekapcsolódnak a dolgok, és négy szólam hangzik, akkor a régi polifónia mennyei rendtartása kerül le a Földre.
Con que la lavaré, ismerjük, igen, a citromos víz, amivel a boldog nők mossák az arcukat, és a könnyek, amelyek a reménytelen szerelmeseknek jutnak, az aktualitás és a gondolati időtlenség egyenesen megdöbbentő.
Da Milano kánonja, most, a kánon a kánonban, ma, az űrkorszakban azt mondjuk, hogy fraktálszerű viselkedéseket mutat, a régiek valószínűleg csak annyit mondtak volna, hogy ’mint a felhők’, vagy, hogy ’mint ahogyan egy levél hullik’, a lényeg, az teljesen ugyanaz.
Egy sor Mille Regretz következik. A nevek, a lejegyzések szerint, Josquin, Narvaez, és Neusidler, igen, ez a titokzatos dallam mindenkit megmozgatott akkoriban is. Gábor eljátssza, Csaba figyel, aztán fordítva, aztán ketten egyszerre próbálják meg ezt a metafizikai göngyöleget kibontani. A szépség áramlása annyira erős, hogy egyszerűen nem lehet bírni, és, teljesen megértem Csabát, hogy őrült diminúciókkal próbálja megőrizni a láthatatlan egyensúlyt, ez nekem pont olyan érzés most, mintha a szomszéd nénit kirángatta volna a fotelből, a TV elől, és megrázta volna a vállát, hogy ébresztő, és kiabálta volna a fülébe, hogy ez mennyire, de mennyire gyönyörű…
És megint eszembe jut Krasznahorkai László, aki azt írta, hogy
...egy civilizáció legmagasabb szellemi rendjét a tökéletes szépség létrehozása teremti meg, és élteti...
És most egészen pontosan érzem és tudom, hogy mennyire igaza van.
A két lant közötti összhang teljesen élő; nem művi és nem metronómos és nem hajszálpontos, amely utóbbi a lelketlenség enyhe szinonimája, hanem olyan, mint egy komoly beszélgetés, amikor lesötétednek a tekintetek, valami beúszik a levegőbe, és hirtelen az élet alapkérdései karcolódnak.
Ortíz átiratok, gambán ismerem, viszonyom itt több, mint elfogult, most, a két lant, valami különös többletet varázsol az egyszerűnek tűnő akkordokból.
A vége felé, egy monoton, lassú, meditatív átirat, és teljesen azt érzem, mint Pompeiben, amikor ott áll az ember egy festett szoba előtt, amely csak egy lakószoba volt, de az úgy van kifestve, hogy rádöbbenünk, hogy itt és most egy eleddig ismeretlen esztétikai színvonal sejlik fel, melynek magassága semmilyen összehasonlítást nem tűr el a későbbi korokkal, valahogy az eredeztetése teljesen más…
Búcsúzás.
Egy sokadik Mille Regretz, a fények finoman megnyúlnak, a két lant húrjai meghosszabbodnak, egészen messzire, és tökéletesen beilleszkednek abba a bonyolult mátrixba, amelyet most egy rövid pillanatra megláthatunk, és amelynek szálai szellemiségükkel összetartják a Mennyeket és a Földeket.
Hazafelé.
Sötét és hideg és szeles és Hungária körút és 1-es villamos.
Semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy szép ez a Budapest.
Az örvények viselkedése aránylag találóan írja le azokat az eseményeket, amelyekről szó lesz. És persze kellően és szépségesen érthetetlenül.
A messzi légóceánok forgásrendszerei egymástól távol eső területeket összekötnek; a kölcsönhatások bonyolult mátrixba rendeződve, frontokkal és ciklonokkal, keresztszelekkel és mikroburst-ökkel, izobárokkal és gradiensekkel, szigorú törvényszerűségek mentén zajló jelenségeket okoznak.
Más szavakkal ugyanez:
Esik az eső.
Akár így:
Volt egy koncert.
Előzmények?
Nyilván a meteorológiai kiindulási adatok, amelyekből csak néhányat ismerünk, máskülönben lenne tényleg komoly időjárás-előrejelzés, mint ahogyan nincs.
Tihany, nem túl rég, egy szép fagerendás házban, végtelen kedvesség, Régizene Szalon, kis körben; egy szép álom még szebb megvalósítása.
Veszprém, Jezsuita templom, nagy közönség, reneszánsz lant és vihuela, a város, ahol rég elfeledett szerzőkről már folyékonyan beszélnek, ahol a Lipóti pékségben kérdezek a Llibre Vermell után, és azt mondják, hogy ja, az a piros könyv, meg valami régi zarándok-cucc?…. Egy nagy álom realizálása. A Prima-díj, amit régizene-együttes kapott.
A Rózsavölgyi Zeneműbolt, ahol egy jazz-rajongó barát kissé akadozva, de megkérdezi az eladót, hogy Narvaez CD van-e. Amitől pár embernek valami megmelegszik, ott belül.
A tradícionális gondolkodók köre. Színvonalas kiadványok, könyvek, újságok.
Az Arcticus Kiadó. Amely rég megszűnt, vége. De ragyogást hagyott maga után. Meg fontos köteteket. Az ebay-en néhányuk százdollárokért ma már elérhetetlen unikum.
Hamvas Béla.
Akinek szellemisége és a régizene között szép analógiák húzódnak.
Nem túl ismert egyik sem, még manapság sem, de a legváratlanabb helyeken és a legkülönfélébb emberek között bukkan fel. Egy láthatatlan szövet, a Láthatatlan Történet. Mindkettő kiindulása a felettünk – alattunk – bennünk húzódó világok, a tiszta eszmeiség. A kezdők gyönyörködhetnek az Antologia Humana szép idézeteiben és a háromakkordos Folia harmóniájában.
Aztán finoman bele lehet bonyolódni a Scientia Sacra komplikált számelméleti-metafizikai traktátusaiba éppúgy, mint a Reneszánsz polifónia szólamelosztásaiba vagy Machaut izoritmiás motettáiba.
A Medio Kiadó, aki útnak indítja és egyengeti a Hamvas Béla kötetek sorát. Amelyek alapjai, a kéziratok, egy szép segítség révén egy elegáns belvárosi lakásban laknak, két lépésre az Országháztól. Az egyik nagyobb szoba különösen jó akusztikája és a fenti véletlenszálakból fonódott hálózat időbelisége egy finom feszültség forrása lett, amely végül egy lakáskoncertben oldódott meg.
Szép dolog?, feltétlenül.
Emlékszünk?
Szépség ott keletkezik, ahol feszültség támad a pillanat és az időtlenség között.
Kezdés.
Sötét, csak a kottafények égnek. Pár szó bevezetés.
Aztán megpendíti.
Borzongás.
Mint amikor átgémberedett tagokkal belecsusszanunk a forró vízbe a törökfürdőben.
Mint amikor benyitunk egy előkelő, szépen megterített terembe.
Mint amikor egy hatputtonyos Tokajiba kortyolunk.
Erős és sűrű.
Napsütés.esszencia.
Metafizika-párlat.
Nyilván az is világos lesz, hogy a reneszánsz lant, az tényleg az egyik leghalkabb hangszer, és az egyik legszebb ember alkotta tónus, meg hogy pont ekkora szobába való, és pont ennek a 20 körüli létszámnak, aki ott volt, de a mögöttes tartalom, az egészen meghökkentő. Hogy egyszerű a zenei szerkezet, és aránytalanul nagy a harmóniaérzet.
Dufay és Spinacino, Milano és Aquila. Régi szerzők, az évszám az 1500-as évek közepe. Annyira közel ülünk, hogy beleérünk az aurába, amely normál esetben csak az előadót és a hangszert fogja körbe. Tehát nincs műélvezet, nem szopogatjuk a MÜPA erkélyén egyedül a kultúra-cukorkát, húszféle másik dolgon pörgetve az agyunkat. Dráma van, folyamatos intellektuális ottlét, nincs oldalra pislogás. Cserében egészen különleges az élmény, teljesen a zene belsejébe kerülünk. Megrendítő.
.
…az érzéki világ nem egyéb, mint az alvajáró lény káprázata. A világ nem hely, hanem állapot, és ez az állapot a varázslat, a májá. Amikor ezzel az élménnyel találkozom, megrendülök. Nem valóság a ház és mögötte a felhő és mögötte az ég. Nem valóság a leány, aki szembe jön, és nem valóság a virág, amit a kezében tart. Megrendülök és keresni kezdek és a varázslat mögé nyúlok, hogy leleplezzem és megtudjam, mi a valóság. Ezt a reszketést és tudásszenvedélyt hívják gondolkodásnak.
Csaba játszik nekünk. Mert ő is gondolkodik. Mellette az a sok Hamvas Béla könyv és kézirat a polcok labirintusában olyan, mint egy titkos erőtér, amely a több millió betű és karakter esetlen halmazából egy nagyívű és merész rendszert csinált, és amely tökéletesen rezonál ezzel a zenével, mint a húr az oktáv- és kvintpárjával.
Vihuela művek következnek. A régi Spanyolország zenei ellenállásának jelképe a megszálló mór csapatok laud-jával szemben. Néhány szerző kevés műve maradt fenn. A hangszer kicsi, nagyon halk, a tónus finom, olyan, mintha a többrétegű megszólalásból a felső-külső attraktív csillogást levetné, és azt mutatná nekünk, ami a lényeg, ami az Egy. Szelíd és alázatos.
Csaba beszél róla kicsit.
Úgy fogja, hogy ez jut eszembe:
…Érzékeny és törékeny, ártatlan és egyszerű. Gyengéd volt. Olyan gyengéd volt, hogy ahányszor csak arra gondolok, milyen gyengéd volt, megrendülök, szemembe könnyek gyűlnek. Azóta szeretem őt. Azóta szeretem őt mindenek felett és határtalanul és szenvedélyesen és reszketve szeretem és azóta értem, hogy a gyengédség az ő legnagyobb ereje. Ez a szelídség. Ez az alázat. A finomság, a tapintat, az előzékenység, az udvariasság, a báj, a türelem, a diszkréció. … Azért olyan erős, mert olyan gyenge. …Az ő félelmetes hatalma azért mennydörög, mert ő a leghalkabb.
Differencias.
Nem, nem az analógiás gondolkodásmód kifejtése következik. Vagy mégis? Így hívták a variációformákat, amelyeket most Csaba játszik. Valderrabano – a szerző neve a feledés határán, Folia futamai viszont olyanok, hogy szép tömeg gyűlik az utcán az ablak alatt, pedig a második emeleten vagyunk.
A kettes villamos megáll, a külföldiek tátott szájjal hallgatják a kiáradó csodát. Csaba kicsit megfeledkezik magáról, beszívta az örvény, virtuozitása lenyűgöző, nekem furcsa, de Jimmy Hendrix jutott eszembe, amikor 'beszippantotta a gitárja'…mi pedig bámuljuk a rozettát, mintha valami mandala lenne…
Három lélegzetnyi szünet; hangszerváltás, most a barokk lant lép színre.
Csaba szeretettel fogja, fűzi át a szíjat, de a szemében az van, hogy mit tettek veled, te szegény…beszél arról, hogy a zene fejlődése bizonyos szempontból a hangosság fokozása mentén haladt.
Valóban, a hangerő kb. dupla, óriási hangi kiterjedés, komoly basszushúrok.
Az irány azonban csak horizontális. A merőlegesség szűnőben. Német késő-barokk, Bach kortársai, Kellner, Eckstein és természetesen Weiss.
A villamos hangos csörgéssel továbbmegy, a Hamvas-kötet becsukódik. Szép hangzás, kellemes, langyosvíz. Atompontos. Szerkezetek szorítása, rizspor, üresség. Zeneiskolásoknak kötelező. Jobb pillanataiban karcolgatja a felszínt.
Saját koordináta-rendszerében rendkívül jó zene.
Viszont sima koncert-feeling, valahol a jobb 15. sor, 9. szék, 4.900+ÁFA a jegy, parkolás a mélygarázs –2. szint, egy piros Audi mellett állunk, ezt próbáljuk megjegyezni. Öt más dologra tudok párhuzamosan gondolni, pedig figyelek, higgyétek el. A francia barokkra gondolok, amely ugyanekkor, ugyanezen a hangszeren el tudna varázsolni.
A kontraszt az előzőekkel őrületes. Átsuhan rajtam, hogy ez így, ez az egész, egy direkt összeesküvés, zseniális, tényleg.
Vége, nagy taps.
Erős.
Tapshőmérséklet, újabban ezt figyelgetem mindenhol. Mert a közönség tudja, mi a jó, ne becsüljük le soha.
Szemekben szép fények.
Néhány üveg bor előkerül.
Beszélgetünk, gondolkodunk, sóhajtozunk. Barátok, ismerősök.
Kézről kézre jár egy új AliaVox-os Llibre Vermell, tapogatjuk a celofánt, ki sem merjük nyitni.
Az új Hamvas kötet, A valóságban felébredni, ott van pár az asztalon. Gyönyörű kiadás. Az egyik felbontódik, még az illata is jó. Nevetünk, mert találomra belenyitva, Hamvas teljes komolysággal arról beszél, hogy szerinte a hársfának van a legsűrűbb árnyéka…
