Szerelem női szemmel - Barbara Strozzi zenéje

 

Barbara Strozzi.

Ott kezdjük, hogy nő volt. Női zeneszerző. Ez akkoriban éppoly ritkaság volt, mint manapság. Amikor az évszámra nézünk, 1635, ez a ritkaság átvált a szinte-lehetetlenre, mert ne áltassuk magunkat, a férfi-női kérdéskörben Európában még 50 éve is feudális állapotok uralkodtak, 400 éve meg főleg.
Vagy mégsem?, a válasz most kivételesen 'de', sajnos nagyon is… csak volt néhány szigetszerű tünemény, ahol mindig másképp mentek a dolgok. Pontosabban, egy ilyen hely biztosan volt, és csak majdnem sziget, a kulcsszó inkább lagúna.
Igen, megint, sokadszorra, Velencéről van szó.

Ez az a furcsa város, ahol az utcák vízből vannak, és a lakosok csónakon mennek a dolgukra. Az első operaházak megnyitásának korszaka; a színházi és a zenei élet érthetetlenül meredek felívelése. 

A Barokk első kiteljesedése.

Barbara Strozzi 1619-ben született; figliuola elettiva, ez a kifejezés maradt ránk, amiből gyanítható, hogy fogadott leány volt. A legjobb neveltetést kapta, tanítómesterei között maga Cavalli is szerepelt. Giulio Strozzi vette a nevére - innentől apa-lánya projektről beszélünk, mert Strozzi versekre Strozzi zeneművek születtek – mert ő, amellett, hogy az egyik legbefolyásosabb firenzei család feje volt, a kor egyik legkiválóbb költőjeként rengeteg verset és jó néhány librettót is írt egy feltörekvő új műfajnak. Amit szimplán úgy neveztek, hogy a Mű, vagyis az Opera.

Az Accademia degli Unisoni létrehozója, amely, mintegy zenei fióküzeme volt az Accademia degli Incogniti körnek, ennek a már-már misztikus szektának, ahol a névtelenségbe, illetve álnévbe burkolózott tagok gyakorlatilag az összes művészet, a tudományok és a politika terén jelen voltak, bizonyos, hogy maga a dózse sem volt kivétel.

Amikor Barbara bekapcsolódott az Unisoni szervezésébe, 17 évesen olyan énekhangja volt, hogy néhány szerző neki dedikálva írta verseit, vagy zeneműveiben a szopránáriákat. Épp a 25. évét töltötte a Virtuosissima Cantatrice, amikor olyan történt Monteverdi szabad Velencéjében, ami eddig soha, egyetlen alkalommal sem: a nagy befolyású Incogniti engedélyével, sőt, kifejezett ajánlásával, egy hölgy kiadta 25 saját madrigálját apja versszövegeire
Ez azért  nagyon szép dolog…

A siker óriási volt; az előadások egymást követték, a közönség virágokkal borította el a csodás hangú szerző-dívát. Magas körökbe került, szépsége éppúgy kiteljesedett, mint ahogyan madrigáljai utolsó tetőpontra vitték Monteverdi és D’India olyannyira szeretett műfaját. Az ő nevük mellé került a később a gyűjteményes kiadásokban.

Annyira szép nő volt, hogy az intrikák beindulása szinte követelmény: kurtizán, sőt, az idősödő Monteverdi szeretője (!!!), ilyen Blikk-szerű híresztelések is keringtek, ne feledjük, ez elfért egy olyan színes városban, ahol állandóan a messzi földről hazatért utazók hazudozásait hallgatták, és simán elhitték, hogy néhány távoli szigeten a fejlábúak gyémántot termelnek virághagymában…

Zenéje ma is él. Sőt, most itt a kezünkben, egy olyan lemez, amely színvonala megkívánta ezt a kicsit részletesebb felvezetést.

Capella Mediterranea, vezetőjük Leonardó Garcia Alarcón, argentin születésű, a Falvetti CD kapcsán volt szó róluk. Ne feledjük, La Paz és Velence között több, mint 11.000 km a távolság; ez annyira sok, hogy egy hagyományos mágneses iránytűnek már akkora deklinációs hibája van, hogy Dél-Amerika helyett a Sarkvidékre vagy az Óceán közepére irányítana… ő egyetlen CD-vel áthidalta ezt a távolságot, szögmásodpercnyi hiba nélkül.

A lemezen keretként két Monteverdi, középen egy D’India mű is szerepel, iránytűnek,  hogy milyen fajta zene is volt akkoriban ’használatos’, így 400 év után ez a hangulati behelyezkedés valóban hasznos. Mert úgyis hasonlítgatni fogunk, nincs menekvés, valamihez mindig viszonyítani kell.

Térjünk le kicsit a szokásos 'beteszem a lemezt, lássuk' metódustól, kicsit nézzük ezt a tracklistát. Az utolsó szám nem a keret Monteverdi madrigál, hanem a Strozzi féle L’amante modesto. Valami halovány sejtés rögtön átsuhan, hogy itt valami kilépett a keretből, ezt üzeni Alarcón nekünk?, hajszálpontosan ez történik, szóval indítsuk el ezt, haladjunk hátulról, track No.10., lássuk.

Fenomenális.
Vártuk, hogy jó, de erre azért nem számítottunk. Fergeteges lendület, a szólamok egyenesen az égig szöknek. Ünneplés, aztán fájdalom, aztán finom magyarázkodás, kisiklás, kétségbeesés, megoldás, de megint valami nem jó…. igen, ráismertünk, a téma a szerelem, az összes ellentmondásával együtt. Mint egy jó színház. A zenekar teljesen egyben, a szólisták bizonyosan még hetekig álmodtak erről a hangulatról, amit ez a L’amante modesto most elénk varázsolt.

A többi szám valóban kicsit jobban benne van abban a imaginációs mezőben, amit elképzelünk általában erről a korszakról; némi hasonlatossággal Monteverdi műveihez;  amúgy az összes remekmű a lemezen, de talán ez a Che si puó fare lehet olyan, amely fennakad az érzékenyebb szűrőkön.

Egy lamentó, ezzel a Monteverdi óta híressé lett ereszkedő osztinátóval, amely tudattalanunkban szép horgonyt vetett. Itt egy érdekes többlet azért kiérezhető, ez pedig a női szemszög, ahogyan ők látják az egészet, a finom hálót csak másképp szövik egy picit, mint a férfiak, és most pont ez, ami rendkívül hitelessé teszi az egészet.

Még egyszer, a fúvósok belépése.  Nagyobb hangerőn egészen szíven üt.

Alarcón azt írta, hogy ez a lemez tulajdonképpen egy restaurálási kísérlet: ilyen lehetett az Accademia degli Unisoni egyik esti előadása, valamikor 1650 környékén, aránylag kis körben, Velencében, vagy a Strozzi palota dísztermében, Firenzében.

Vajon sikerült?
Részemről a válasz az, hogy,

Érezni a hölgyek parfümjét, amiért nehéz aranyakkal fizettek az előző nap a Fűszer-Szigetekről beérkezett hajó kapitányának; a ruhák és ékszerek összhangját; az intarziás padló viaszának illatát keveredve a gondolások csukott ablakon is beszűrődő távoli énekfoszlányaival.

Feltétlen ajánlott.

*    *    *

___________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12

Régizene Szalon - Tihany

.

Tihany.

Varázslatos hely.

Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a szemükben állandóan a Balaton tükröződik. Szép téli este, hóesés, ropogós hideg; az Apátság alatti utcában nádtetős ház; belül sok finom dolog, végtelen kedvesség, nagy, fagerendás szoba, gyertyafény, különleges, bennfenteseknek szánt borok, székek félkörben, középen faragott asztal, rajta egy archiluto. 

Ez hát a híres Régizene Szalon, amelyről annyit hallani mostanában. Egy kör, ahol minden hónapban összejönnek a kiválasztott meghívottak, nem többen, mint amennyien még tényleg körben tudnak ülni, úgy 10 körül a létszám, meghallgatnak egy koncertet, aztán kicsit beszélgetnek, gondolkodnak, sóhajtoznak és bort isznak, együtt vannak. 

Egy tökéletes zenei összeesküvés. 

Pontosan, mint Ottoboni bíboros szalonja, vagy korábban az Accademi degli Unisoni az 1600-as évek Velencéjében. Ez utóbbi egyik szervezője Barbara Strozzi volt –  hölgyként akkoriban ez ritkaságnak számított, még a szabad Velencében is – 400 év elteltével Tihanyban szintén hölgy a szervező, Suda Magdolna, énekes ő is, a kedvenc periódus is stimmel, de a ritkaság most már maga ez a műfaj. Rövid köszöntőt mond, amely mindig nagyon mélyre sikeredik; most Hamvas Bélát idézte, 'a forma a tartalom eksztázisa', csak hogy legyen min gondolkodni….tényleg, az egész este gyakorlatilag erről szólt.

Benkő Mihály. Fiatal, komoly, tökéletes megjelenés. Az új generáció, sokat még nem tudunk róla. A hangszer hosszú nagyon, egy sor basszushúr 1.5m körüli. Szépen fogja, érzéssel.

Kezdés.

A tónus egyszerűen lenyűgöző. Felhangok özöne, végtelen finomság, az akusztika pazar. Kapsberger darabok; emlékszünk még?, az excentrikus nemes-leszármazott, az ellenpont-ellenzésével; most is csak kapkodjuk a fejünket; a cím néhol szimplán Toccata, de ez a zene simán átlibben a műfaji besorolásokon; futamok mindig más kanyart vesznek, mint gondolnánk. 

Voltaképpen egy repülés, pont, ahogy a fecske szokott inni a Balatonból, bele-belecsíp a harmóniaérzetünk felszínébe, aztán lezár, de mégsem, csak egy másik futam, fenomenális, ráadásul pont nekem való.. A játék pontos, elegánsan hűvös, mint az igazi nagyok; nem magát tolja előre, hanem a zenét, lemezről hallgatva valamelyik nagy cápa nevét saccolnám. Ugye emlékszünk, Kapsbergernél a színvonalat olyanok adják, mint Rolf Lislevand…?

Piccinini variációformái. Ártatlan, egyszerű akkordok, mesteri diminúciók, a pulóvert lefejti, és egy szempillantás alatt újraköti egy bonyolult mintával a nyakán; dallamos, lendületes és totálisan teljesen szabad Felsejlik, miért is szerették annyira az Alfabeto-kör szerzőit.

Misi komoly marad végig, megtartja azt az arisztokratikus távolságot, amely később a romantikában nullára csökken; ez még igazi pratum musicum. Egészen könnyedén játszik, ugyanakkor tisztán eszmei alapon; ebben az életkorban ez számomra eddig lehetetlennek tűnt. Nem nagy a tér, pici hangerő elég, ezt a hangszer gyönyörű akkord-átmenetekkel és lecsengésekkel hálálja meg; egyik részben kb. 15 másodpercig kicsit megtépi, a hangerő felszökik, a hang beszűkül, éles lesz, szóval úgy tűnik, a stílussal ma szerencsénk van. A hangulat intim; a hangszer két méteren belül van hozzánk, minden rezdülés és csusszanás hallatszik; ez így annyira közeli, hogy a közönséget eléri a titkos aura, a hangszer láthatatlan második kiterjedése, amely általában csak az előadót burkolja be; itt most részt kell venni, mondhatni intellektuális erőpróba, nem tudunk elbújni saját gondolataink privát függönye mögé. Cserében soha máskor meg nem tapasztalt az élmény.

Pietro Paolo Melli, a tájékozottabbak sem ismerik, ugyanúgy 1600-as évek első fele, zenéje döbbenet, mennyire megérint. Kromatikus harmóniariadók, a szövet rendkívül tetszetős így is, de állandóan a kérdőjeleket érezzük, nincs válasz, azt a tudattalanunknak kell megkomponálni, az egészből nagyon szép és mesteri harmónia kerekedik ki. Ha nem néznénk az évszámot, akár 3-400 évet is tévedhetnénk előrefelé, szinte a kortárs zenéig.

Utolsó darab egy Zamboni szonáta, az évszám 1718., Velence, szintén, csak 80 évvel később. Szép zene, de teljesen üres; szabályos formák, mint az öntősablon, belül csak a homok pereg kifelé. Ott a csuka a tányéron, ízletes, megesszük illedelmesen, beszélgetünk közben okosan, és arra gondolunk, hogy most ez a hal számunkra egy magas gasztronómiai színvonalra emelkedett, kinéz akár egy Michelin csillag is, igen, ez igaz, de sehogy sem tudjuk kiverni a fejükből, amikor az előző nap láttunk a sajkodi parton egy halrajt szétrebbenni, egy sötét árnyékot villámgyorsan lecsapni, mint egy víz alatti pöröly, nevetséges, de a parton beleáll a félsz a lábunkba, ma nem lesz több fürdés, az biztos, igen, ezt úgy hívják arrafelé, a rablás….szóval az előző darabok emlékével ezt most nehéz végigülni, de mégis jó volt ez így, kellett, hogy megtudjuk, hogy mi történt a zenével másfél emberöltő alatt. Igazi rizsporos Bach előfutár…a későbbi időkben rengeteg ilyenben kell majd gyönyörködnünk…

Vége, nagy taps, emelkedettség. A kromatikus spirálok hosszan ott tekeregnek valahol egészen belül, még napokig. Aztán sokáig beszélgetünk, mindenféléről, a pogácsa annyira finom, hogy még tovább képes emelni a lelkünket, pedig csak egy pogácsa; a diós sütemény egy ősrégi velencei recept szerinti, a borok pedig megterítik olyan aromákkal és érzésekkel a szobát, amelyek most odakint még vastag hó alatt várják a következő évet.

Mint ahogyan már most várjuk a következő ilyen koncertet.

Régizene Szalon, Tihany.
Az emberi létezés egyik nagyon felemelt szintje.

Feltétlen ajánlott.