Elbűvölő kiszámíthatatlanság - D'Anglebert zenéje

 

 

Jean-Heny D'Anglebert.

Gazdag cipőkészítő-ivadék, a régi Lotharingiai Grófság székhelyén, Bar-Le-Duc városában született, 1629-ben. 

 

Tehetséges zenész volt, de a megfelelő származás nélkül. Akkoriban enélkül képtelenség volt muzsikusként érvényesülni és bármiféle karriert felépíteni. Így felvette a kissé pórias 'Henry' helyett a jól csengő 'Jean-Henry' nevet, aztán a későbbiekben is nagyon ügyesen manőverezett 'ál-nemességével', kapcsolataival, és persze a zenéjével. Ilyetén, egészen magas udvari körökbe tudott bekerülni.
Később Lully munkatársa és barátja, és a Napkirály kegyeltje lett, 'királyi csembalójátékos', és korának legkiválóbb billentyűs szerzőjeként vált ismertté.
1650-es évektől már sok művet komponált, 1689-ben adta ki csembaló darabjait, Conti hercegnőnek ajánlva, aki maga is amatőr csembalista volt.

 * 

Számos kiváló felvétel létezik D'Anglebert művekből, de van egy, amelyik nagyon-nagyon különleges.

Meghallgatva, azonnal feltűnik az a furcsaság, amelyet a 'Style Brise' fémjelez.
Mi is ez? 
Igazából, első körön, amolyan túl-díszítettség, az arpeggio-k sorozatos, szabálytalan használata. 
A megértéshez vissza kell kanyarodnunk a lanthoz, ugyanis ott van az eredet egy része. A reneszánsz lant, de később, a barokk lant is, egy kifejezetten halk hangszer, így a hangsúlyozás, a dinamika, amelyet a Barokk megkövetelt, az módfelett korlátozott volt. 

 

Ezt a 'gyengeséget' ellensúlyozandó, főként Frankföldről kiindulva, divatba jött az a ritmus-eltérések és a díszítések célzott, erőteljesebb használta. Vagyis, ha pl. ha az első hangokat szeretnénk hangsúlyosnak, akkor azok kapnak egy arpeggio díszítést, és valóban, meghallgatva az adott tételt, egyfajta dinamikai kiemelésnek tűnik ez a manőver.

A billentyűsök, és köztük főleg D'Anglebert, ettől jóval tovább ment: folyamatos arpeggio-füzéreket alkalmazott, gyakorlatilag állandó kibontásban tartotta az alapdallamot. Az első taktustól az utolsóig.
Ez egyfajta különös töredezettséget ad, és annyira betakarja az alapmelódiát, hogy maga a zenei motívum alig-alig kivehető marad. 

Mondhatnánk, szép analógiás ívvel, hogy igen, pontosan úgy, mint pl. a Napkirály udvarában a túldíszítődött öltözködési kultúra. 
Igen, ebben sok igazság van, de a helyzet azért jóval bonyolultabb.

Mert nem lehet teljesen ötletszerűen díszíteni; a kibontások belső struktúrája nagyon fontos; sok helyen amolyan ál-polifónia figyelhető meg, számos megkezdett fúga-részlettel, amelyek a rendszertelen, sőt, egyenesen a szabálytalan használat miatt sehová sem vezetnek, hiányzó lezárások, soha be nem következő motívum-visszatérések, félbemaradt szerkezetek - mindez egy elbűvölő kiszámíthatatlanságba burkolja az egész megszólalást. Akkor is, ha maga az alapdallam akár nevetségesen egyszerű. A díszítés-folyondár rárakódása pedig az irracionális terekre ad nyitást, a képletbe hirtelen bekerül a végtelenség érzete.

 * 

Itt érdemes kicsit mélyebbre menni.
Ez alapmotívum-kivehetetlenség igazából egy takarás, egy elrejtés, álöltözet, egy maszk, és rögtön Velencében találjuk magunkat.
Meg a Karnevál közepében.

Barnabás eleinte nem hitte el, és a vízilovat le is szidta.
Azt hiszi, hogy nem ismerem fel! Saját öcsémet! Kinek gondol ön engem –
Gambrinus vagyok, szólt a bálna.
Barnabás álarcát levette.
A tréfából elég, szólt, most vegye le az álarcát ön is.
Gambrinus erre kijelentette, hogy elismeri, álarc, de az anyagi természettől születésekor rászabott álarc ez, amelyet csak elköltözésekor fog tudni levetni –
Barnabást a válasz meglepte. Tüstént látta, hogy akivel szemben áll, nem közönséges ember.
Ön tehát tényleg nem Andrea.
Valóban, válaszolt az idegen, Andrea urat nincs szerencsém ismerni.
Önök akkor tehát nem utaztak álöltözetben.
Semmiféle álöltözetről szó sem volt. Ez így, ahogy mondom, igaz.
Akkor önök -
De kérem, nem tudták önök, ha az ember utazik, a leghelyesebb maszkban utazni, mert ezzel
a démonokat megtéveszti?
Talán, szólt Gambrinus, talán voltak közöttünk, akiknek erről tudomása volt. Én például
tudtam róla, de bevallom, nem gondoltam rá –
Elég könnyelműen, elhanyagolta –
Bevallom, el. Ha legközelebb utazni fogok, nem leszek ilyen gondtalan, már csak azért is,
nehogy a jövőben velem hasonló –

 

  * 

A 'díszítések' szóalak a régi forrásokban nagyon sokszor a 'kivirágoztatás' jelentésmezővel operál. Virágba borít. Vagyis, nem az ág a lényeg, nem is a fa, de még csak nem is maga a virág. Hanem a 'belseje' az egésznek, a 'kivirágzik' metafizikája, amely szerint nem lényeg még az eljövendő termés sem, meg a szaporulat sem, de még az új élet sem. Egyetlen igazi és romolhatatlan lényeg lebeg folyamatosan az Ég és a Föld között: a virágzás jelensége, az önzetlen szépsége és nagyszerűsége.

Mint egy folyamatos impresszió-sorozat. Nincs Fúga Művészete, nincs a Nagy Lezárás, csak a folyamatosan újrateremtődő virágzás misztikája.

*

Egy másik / sokadik ráközelítés szerint, ez az egész felfogható akár úgy is, mint a zene mikrostruktúrájába való igazi bemerülés. Mintha egy nagyfelbontású oszcilloszkóppal néznénk a dallamívet, ahol a kitartott hangon furcsa érdességek jelennek meg, még tovább nagyítva, kiderül, hogy ezek maguk is dallam-töredékek, amelyek nagyon pontos szisztéma szerint kapcsolódnak a külső, a 'nagy' dallamhoz. 

Akinek megy a matek, rávágja rögtön, hogy 'fraktál-szerkezet', igen pontosan erről van szó. És hogy még bonyolultabb legyen, ez a 'szisztéma', az hangtanilag, ezeknél az arpeggiok-nál, pszeudo-kromatikus mozgást is kap, amely a kifejezésteret még tovább növeli.

Hát, igen, ez most nem a mérnökembereknek való rész, akik azt hiszik, hogy a zene az a szinuszhullámok összessége...

 

 *

 

Elizabeth Farr előadása pedig egyszerűen zseniális. Mert ezt a fenti érthetetlenséget még fokozta azzal, hogy a két szólam, a jobb- és balkéz ritmusát olykor többé-kevésbé szétválasztotta, a metrumtól elszakadt, olyannyira, hogy van pár negyedperc, ahol teljes izoritmiába csúsznak a dolgok, emlékszünk?, az izoritmia Machaut kedves eszköze volt még az 1300-as években, a HighArt polifónia korában... 

Elsőre olyan, mintha két csembalista két különböző kottával egymás alá / fölé játszana, de aztán kiderül, hogy ez egy nagyon is szándékolt manőver, a visszatérések / összeérések szépen, egy-egy csomópontban, adott egyenes mentén zajlanak, és valami gyönyörűséges harmónia-érzet lesz belőle.
Ez maga a szabadság, nem?

Ehhez képest a metronóm idő-szakaszolása az teljesen természetellenes, ab ovo nem is a zenéhez tartozó dolog, több sivárságot hozott be, mint amennyi örömöt adott. Az élő rendszerek működése, sőt, az egész Univerzum működése sokkal inkább követi a fenti kiszámíthatatlanságot, mint az ember alkotta művi szakaszolásokat.

A kiszámíthatatlanság misztériuma pedig, mint annyiszor a régizenében, az egyenesen az ok-okozati kényszer helyett ad valami sokkal szebbet és sokkal elegánsabbat.

*

A kiválasztott két Keith Hill hangszer tónusa szépen illeszkedik ebbe a 'lovagmunkába'. 

 

A Blanchet csembaló egy korabeli Rückers hangszer akkori átépítésének hű utánzata, két manuállal, gyönyörű hangszínnel.

A másik pedig egy lantcsembaló, bélhúrokkal, nagyon különleges, finom megszólalással. Itt működő hangszer nem maradt fenn, a 2000-ben épített kópiát festményekről, régi megrendelés-iratokból kellett megalkotni; ez utóbbiak között sok papíron J. S. Bach aláírása van, ugyanis a lantcsembaló az ő 'házi' komponáló-hangszere volt.

*

A lassú tételek az igazi kedvenceim. Ezeknél valami különös, wurlitzer-szerű feeling van. Mint amikor a zenélő doboz tekerőjét megforgatjuk, és a furcsa pici alkatrészekből megszólal valami nagyszerű, egy teljesen másik síkról. 
A zene. 

Ha lassan tekerjük, akkor is, ha gyorsan, akkor is, a valóságát nem befolyásolja. 

Honnan is jön a zene? 
A fadobozból?
A kicsi fémlapokból? 
A lemezfelvételen, a hangszerből? 
Vagy egy független szellemi valóság, amely mindig is létezett?




 

Nem tudom.
Egy bizonyos, hogy ez maga a varázslat.

És ez a lényeg, és ez az egyedüli, amely számít.
 

*   *   *

 

 

_________________________
Képek
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10 Dr. Holló Zsuzsa -11-12-13-14-15-16-17-18-19

Harmónia Akadémia - Cordovil zenéje

 

 

 

 

 

 

Van egy lemez, amely már a megjelenésével felkeltette a figyelmemet.
A fizikai megjelenésével, amely egy high-art digipack, egy letűnő médiaformátum magas esztétikájú kézbe-foghatósága. Annyira szép az artwork, hogy már akkor tetszett a zene benne, amikor még ki sem bontottam.

Aztán a nálam való megjelenésével, merthogy egy kedves barátomtól érkezett Portugáliából. 3016 km-t utazott, amíg a postaládába került.

 

 

 

Cordovil.
Bármennyire is jó a régizenei tájékozottságom, ez a zeneszerző név most konkrétan teljesen ismeretlen. Az Internet sem segít; a portugál eredet stimmel, mert egy tartományt hívnak így a másik féltekén, Brazíliában, de csak ennyi.

Van viszont egy portugál zeneszerző, aki mostanában került elő a feledésből: José Ferreira Cordovil, 

Kb. Bach kortárs, csak sokkal messzebbről, nyugatra.
Életéről csak szórványos támpontok tudhatók.
A Coimbrai Egyetemen orvosi diplomát szerzett 1707-ben, aztán Castelo de Vide nevű kicsi településen élt mindvégig, ott praktizált orvosként.
Lukács evangélista is orvos volt. 
A zeneszerzői másik énjére egyrészt a fennmaradt kiterjedt levelezések mutatnak, melyekben a korabeli legfontosabb portugál zeneszerzők komoly értekezéseket folytattak különféle zeneelméleti témákban. Cordovil nem volt képzett zenész, laikus volt, ('praktikus', így nevezték), de innen látható, hogy ennek ellenére tisztelték, és szavai komoly súllyal szerepeltek ezekben a vitákban. Pl. elsőként vezette be  az akkori / ottani szolfézs tudományában a hét hang, valamint a különféle előjegyzések alkalmazását, elszakadva az isteni Hexachord régi, hatos rendszerétől.

 

Másrészt, amely most számunkra sokkal érdekesebb, a fennmaradt művei. Melyeknek lejegyzései aztán szétszóródtak, ill. belekerültek különböző kódexebe; a Coimbrai Egyetemen, a Portugál Nemzeti Könyvtárban és a Gulbenkian Alapítvány kottatáraiból kerültek elő. 

 

Ezekből készült ez a lemez.

Nyilván, a kiadásnál sok komplikáció adódott, mint minden régi pengetősnél. Eleve a beazonosítás kérdéses; aztán pl. a tabulatúrás lejegyzési mód miatt sokszor olyan alapdolgok hiányoztak, mint mondjuk az ütem jelzése... vagyis sok mindent ki kellett találni, meg kellett sejteni. Rá kellett hangolódni.

*

A fentiek, az max. érdekesség, adalékok, de a lényeg, az maga a zene. Hogy mi történik most, 300 év múltán, 2024. végén, amikor betesszük a lejátszóba.

És mi történik? Hát, szimplán, elvarázsol.
Finomság, intimitás, meghittség. Különös meghallgatni-akarás.
Egy lenyűgöző zenei birodalom bontakozik ki.

Van olyan darab, amelyik annyira melodikus, mint a legjobb Alfabeto szerzőké Itáliában,

És van, amelyik a meditatívabb irányba húz,

A dallamok egyszerűek, a zenei megformálás sem túl bonyolult, a 'mondanivaló', az mégis végtelenül bonyolult.
Hogyan lehetséges ez?
Nem egyszerű a válasz.

Az indirekt megközelítés és az analógiás gondolkodás adhat egy válasz-kísérletet.

Szóval, meghallgatva, teljesen olyan, mint egy lassú séta; körbevezet minket, a harmóniákat minden oldalukról megmutatja. Lassan egy 3D-s kép bontakozik ki a tudatunkban, különböző megvilágításokkal, mindenféle szögekből.

Nézőpont-váltások sorozata.
Ez mindig nagyon lényeges. 

Nézőpont.

Emlékszünk még Tom Sawyer kalandjaira?

[Tom büntetésben van, kerítést kell meszelnie; barátja közeledik, gőzhajót játszik]
„Horgonyt vetni, fiúk! Gyerünk, gyerünk! Csingiling!” - vezényelt. - „Állj a gépekkel!” - harsogott egyre, aztán mindent elnyomott a kiáradó gőz sistergése.
Tom nyugodtan meszelt tovább. Tudomást sem vett a gőzösről. Ben egy pillanatra csodálkozva nézte, majd megszólalt:
- Kitoltak veled, mi?
Semmi válasz. Tom műértő szemmel vizsgálta az utolsó ecsetvonásokat, gyöngéd kézzel még egyszer végigsuhant rajta a meszelővel, és az eredményt ugyanolyan szakértelemmel vizsgálta. Ben melléje szegődött. Tomnak folyt a nyála az alma láttára, de hősiesen kitartott munkája mellett.
- Kaptál jó munkát. Hogy ízlik, mi? - szólt újra Ben.
- Te vagy, Ben? Észre sem vettelek.
- Megyek fürdeni, nem jössz? Persze, majd elfelejtettem, te inkább dolgozol! Ugye?
Tom egy darabig szótlanul nézte.
- Mondd: mit értesz tulajdonképpen munka alatt? - kérdezte végre.
- Ezt a meszelést például.
Tom bemártotta a meszelőt, és közömbösen felelte:
- Lehet, de az is lehet, hogy a meszelés nem munka. Egy biztos, nekem tetszik.
- A végén még bebeszélnéd nekem, hogy szívesen dolgozol.
Tom csak meszelt szakadatlanul.
- Mi az, hogy szívesen! Csak azt mondd meg, miért ne csinálnám szívesen? Azt hiszed, mindennap meszelhetek kerítést?
Ez persze mindjárt más színben tüntette fel a dolgot. Ben abbahagyta az almarágást. Tom nagy lendülettel húzta végig a meszelőt a kerítésen, fölle, föl-le, hátralépett, hogy lássa az eredményt, itt-ott kiigazította munkáját, majd újra megnézte az összhatást. Ben percről percre nagyobb érdeklődést árult el, mindjobban figyelt, és egészen belemerült a munka szemlélésébe.
Egyszer csak megszólalt:
- Tom, hadd meszeljek egy kicsit.
Tom pillanatra habozott, már-már beleegyezett, de hirtelen megváltoztatta véleményét.
- Sajnálom, Ben, nem tehetem. Tudod, Polly néni szörnyű kényes erre a kerítésre. Hát még itt az utcán! Még ha a kertre nézne, nem szólnék semmit, és neki se lenne kifogása ellene....

[Aztán az összes arra járó barátját befogta így meszelni, cserében kincseiket elszedve.]

 *

 

Tudni nézőpontot változtatni. Ez nagy tudomány. Nem akkorát persze, 180 fokkal elfordítva, mint Tom Sawyer. Kisebbeket, és többször egymás után. És nem, nem a skolasztikus ízű inkább-elemzésekre gondolok, amelyek pl. a hangnem-beli különbségeken próbálnának végigvezetni, - azért csak próbálnának, mert félúton feltétlen megunnánk, és meddő érdektelenségbe fulladna az egész -, nem is olyasmi, hogy pl. nézzük a korabeli zenei struktúrák, vagy mondjuk az ibériai népi dallamok szempontjából az egészet.
Nem. Valami jóval bonyolultabb történik. Nem is egészen lekövethető. 

 

 

A variáció-formákban a látószögek változása nagyon kicsi; annyira, hogy felületesen szemlélve kb. ugyanannak tűnik. Viszont tudatunk, furcsa módon, az egyre csökkenő különbségekre egyre nagyobb érzékenységgel reagál. Az olykor egyetlen pendítésnyi különbségre jobban felkapjuk a fejünket, mint amikor akár hirtelen egy új téma kezdődik. Ezek a pici eltérések, mint amikor titkos kapuk nyílnak az aránylag kemény, stabil zenei / melódia felszíneken, utat mutatnak valahová befelé.
Leginkább felfelé.

Igazából tényleg olyan ez a zene, mint valami lassú séta, miközben elgondolkodunk a Szépségen. Cordovil, Tiago, meg most én is. Nincs elemzés, és nincs asszociatív mintabehívás, ami amúgy az alapvető tudati működésünk lenne. Ezek kikapcsolódnak. Nagyon hasonló a helyzet, amikor egy korty finom bort ízlelgetünk. Szép a nyelvünk nagyon. Mert ez a 'gyakorító képző', ez pont azt jelenti, hogy sok kicsi 'ízlésmanővert' végzünk, és megpróbálunk nem arra koncentrálni, hogy melyik másik évjáratra hasonlít, hanem keressük az igazi, a független, a valóságos, ab ovo ízt.

*

Nekem nagyon-nagyon jó matektanárom volt; lehet, hogy ezért is szeretem a mai napig a matematikát. Jól emlékszem, amikor egyszer azt mondta, hogy előállhat a matematikában is, és az életben is olyan helyzet, hogy egy riasztóan bonyolult feladattal kerülünk szemközt, amely elsőre számunkra megoldhatatlannak tűnik. Mert egyszerűen túl nehéz, vagy túl bonyolult.

Ilyenkor próbáljuk meg elfelejteni a többi hasonló feladat megoldásait, meg a képleteket, meg az eszköztárakat, sőt, a kategóriákat is. Ne álljunk neki rögtön a bonyolultság kifejtésének. Inkább nézzük kicsit messzebbről, próbáljuk meg ízlelgetni, próbáljuk meg valamit, pl. a szépséget, vagy akármit megkeresni benne. Kicsit üresítsük ki magunkat, és ne is gondoljunk a feladatra, hanem, csak mint egy képződményt tekintsük. Mintha csak körbenézegetnénk. És közben titkon figyeljük, milyen villanások, milyen képek, milyen, akár a képtelenség határán lebegő ötletmorzsák, vagy inkább megérzések jelennek meg.
Mert sokszor onnan érkezik a megoldás.

Itt pontosan ez történik.

Később, sok év elteltével, a középkori keresztény misztikában, Ekhart mesternél találkoztam ismét ezzel a megközelítéssel. Aki egy kristálytiszta, majdnem-naiv logikával azt mondta, 1300 körül, hogy amikor sikerül kiüresíteni a tudatunkat, akkor feltétlen az Isteni fog beáramlani, merthogy az a világ alaplétezése, az az egyedüli igazi valóság.

Nyilván, ha úgy hallgatjuk, mint a Fúga művészetét, nem nagyon fogunk előrébb jutni. Ha úgy hallgatjuk, hogy 'csak úgy' hallgatjuk, akkor viszont beláthatatlan horizontok nyílhatnak meg, amely messze más szinten van a strukturális akrobatika fölött.

Feltétlen szerepet kap itt még egy nagyon fontos tényező. Amely bizonyosan összefűzi Cordovilt, Tiago-t, és a mai hallgatóságot: ez a hangi szépség. Egyszerűen annyira szépen szól, hogy maga már a hangzás-esztétika lenyűgöző. Nekik kezükben volt a hangszer, amely ennyire gyönyörűen szólt / szól, nekem megadatott az a hifi rendszer, amelyik ezt ennyire át tudja adni.

Igen, kellett a zseniális hangmérnök is; hallom a keze nyomát, amely ízlésvilág már a Noa-Noa lemezekről jól ismert.

*

Tiago Matias.
Az előadás az osztályon felüli.

Hogy miért?, ezt valószínűleg kevesen értik igazán.
Hogy az aránylag egyszerű zenei szerkezetek, meg a variációformák, együttesen, így, egy rendkívül ingoványos terület. Talán a legnehezebb feladat egy előadóművésznek. Mert nem lehet elbújni a szerkezet-bonyolultságok meg a majdnem-lejátszhatatlanság védőpajzsa mögé, amelyek a sikeres leküzdés után garantált sikert jelentenek az ehhez szokott közönség számára.
Itt valami más kell, valami több kell; olyasmi, ami a variációformákat megmenti az unalomtól, és amely el tud bűvölni akkor is, ha csak egyetlen, szimpla akkord pendítése történik. Hogy a 4 vagy öt húr akár egyszeri, egyszerre megszólaltatása ennyire komoly tudományt igényelne?, attól tartok, igen.
Sőt, nagyon.

A régiek ezt pontosan tudták, ez volt az a megmagyarázhatatlan, híres-érthetetlen 'grâce'. Ami nem tanulható, nem tanítható. Vagy megvan, vagy nincs meg. Felülről jövő ajándéknak tekintették. Ami aztán nagyon egyszerűen eldönti, hogy jó-e hallgatni, vagy nem.

 

Múzsa-csók?
Lehet.

Azt hallom, hogy mind a kilencen ott hagyták az ajkuk nyomát. 

 

 

 Igen, itt, ezen a lemezen.

 

 *    *    *

 

 

 

 

 

 

_____________________________________________________
Képek:  1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Kapsberger: Metamorfózisok - Koncert - Nagy Csaba

 

Veszprém, Régizene Fesztivál.
A tizedik.

Üldögélek a padon a Jezsuita templom előtt. Még van egy fél óra a koncertig. Szép idő, madárdal, harmónia.
Nem annyira szeretek a múltba révedni. A Magyar Mozi csatornával pont úgy jártam, mint régebben a Retró Rádióval.

Mindkettő óriási ötletnek tűnt előszörre, aztán pár hónap után érezhető lett az avulás, a por, az aktualitás hiánya, vagyis az, hogy a planéták jócskán odébb forogtak, és mi sem vagyunk már ugyanazok, mint régen. Egyszerűen ki-rezonálódnak dolgok. Elmúlnak, és kész.
Előre kell nézni, persze, tudom.
De az elmúlt dolgokon alapul a jelenkor, minden, a mai koncert is. És emlékszem a régi Veszprémre és a régi Jezsuita templomra. Akkor, nem látszott, hogy templom, semennyire. Inkább egy romos, elhanyagolt raktárnak tűnt, sokan azt gondoltuk, hogy orosz katonai felszereléseket veri az eső odabenn. (igazából a Múzeum kőraktára volt)

Aztán megszépültek a dolgok: a park azóta gyönyörű, a templom a régi fényében ragyog, és tizedik éve, hogy egyházi híján 'zenei' felszentelést kap minden évben. Ez utóbbi, és az egész Régizene Fesztivál ötlete, ez Nagy Csabától származik. Aki a semmibe, az ürességbe, a nincsbe, bele mert álmodni dolgokat. És ami a legnagyobb emberi teljesítmény, realizálni tudta.
Az, hogy a vákuumban egyszer csak megjelennek dolgok, és működnek, és mozognak, és hatásuk van, ez egyszerűen megfoghatatlan tünemény. Kvantumfizika, konkrétan. Lesz még róla szó, furcsa mód, zenei téren is.

*

Csaba a színpadon.

Pont olyan, mint régen. Bár őszbe fordult a haja neki is, de több most is, mint a fizikai megjelenés. Meg sem fogja a hangszert, már akkor is. Valamiféle aura, ilyesmi.
Nem tudom pontosan.

Az egyetlen különbség, az pont maga a hangszer. Nem a megszokott reneszánsz lant, hanem egy theorba. Szép hangszer. Hosszú-hosszú nyakkal, egy sor basszushúrral, egy igazi bonyolultság. Amelyet a Barokk kor zenei komplikációi hívtak életre.

A húrozás most fontos. Szinte fontosabb, mint a hangzás maga. Mert Csaba, aki a bélhúrok szerelmese, teljes joggal, most mégis azt csinálta, hogy a felső szekció könnyen elhangolódó részére műanyag húrokat tett, a hosszúak, amelyek a zengést adják, azok pedig maradtak bélhúrok. Persze a műanyag most nem a megszokott természetellenes gusztustalanságot jelenti, mint a kiszállítós ebédek dobozkái, hanem kompozit anyagokat, űrkorszakos nanotechnológiával és igen-igen finom hanggal.

*

Kezdés.
Első pendítés. A hangzás?, ne feledjétek, én hifizek, nekem ez kulcskérdés. Szóval, valami csudaszép, annyira, de annyira gyönyörű és természetes és teljes, hogy az jutott eszembe, hogy erről feltétlen hangfelvétel kellene. És a kompozit húrok még valami sokkal fontosabbat is adtak: az egész koncert folyamán egyetlen egyszer sem kellett hangolni. Egyszer sem. Ez erősen ritka, és akkora nyugalmat és stresszmentességet adott Csabának és az egész előadásnak, hogy közönségként is tisztán érezhető volt.

Kapsberger.
Giovanni Girolamo Kapsperger, latinosan Johannes Hieronymus Kapsberger.
30 éve első számú kedvencem. Szóval, a hiteles koncertbeszámoló, az nem fog menni.
Egy teljesen különálló csillagzat a régizenében. Sem elődje, sem utódja nem akadt azóta sem. A Barokk kor elejére esik a feltűnése, amely valóban egy metamorfózis volt, a Reneszánsz szellemiségén alapuló új dolog, a 'Nouve Musiche' idején.

Négy kötetbe rendezte műveit, mindegyik saját ízzel és kiteljesedéssel, ebből három maradt ránk, a II. kötet elveszett, elnyelték az évszázadok. 1993-ban Rolf Lislevand hozta be zenéjét a köztudatba, azóta örvendetesen sokan felfigyeltek erre a különös képződményre, Hille Perl pl. a III. kötetre azt találta mondani, hogy egyenesen pszichedelikus, a világhíressé vált L'Arpeggiata pedig a névválasztásukkal adózott Kapsbergernek.

Valóban, kezdés után rögtön észrevehető, hogy ez valami más dolog, mint amit eddig megszokhatott a közönség. Elsőre talán az tűnik fel, hogy a korszakolási kísérletek, aki nem ismeri, feltétlen csődöt mondanak. Nem a Reneszánsz varázslata a Levegő Égből; nem az Égi Harmóniák merőleges fel- leáramlása; nem is a Barokk formakényszeres megjelenése. Inkább valami finom kortárs dolognak tűnik.

Csaba előadásmódjában van valami nehezen körülírható, amely teljes mértékben rezonál ezzel a zenével. Annyira, hogy számomra épp csak az első helyre emelte a számos nagyon-nagyon színvonalas előadás fölé.
Hogy miért?
Talán érdemes oda visszamenni, most, amikor Kapsberger toccata-kat játszik, hogy mi is a 'toccata' úgy igazából.

A szó maga azt jelenti, hogy 'érinteni'. A nyelvi metafizika itt erős: a jelentésmezőben nem az van főleg, hogy fizikálisan mi is történik, hogy hozzáérünk, hogy erősen vagy gyengén, vagy hogy meddig, hanem az, ami a 'ráközelítés'; ami egyfajta szellemi hozzáállást jelent. Egy módus, egy szertartás, majdhogynem rítus. Hogy nem az van, hogy ott a kotta, ott a jelzés, hogy melyik húr pengetése következik, aztán püff, megpendítjük, pontosan, korrektül, időben. Nem. Bár sok zenész sajnos hajszálra ezt teszi, mintha lejátszó-automaták lennének.
Nem. Hanem valami teljesen más.

Weiner Heisenberg

Olyan, mintha beékelődne egy történet, a Történet, emlékszünk?, 'Mindig a Történet a fontos', mint amikor odamegyünk valakihez, akit ismerünk, vagy nem, és mielőtt megszólítjuk, elgondolkodunk, sokáig, hogy ki ő, mit is akarunk, mit érzünk ma, milyen volt az Ég reggel, hány árnyalata volt a zöldnek a délután, és hogy intuitíve hagyjuk, hogy alakuljon majd a helyzet, és annak megfelelő lesz majd a folytatás. Mindez töredék idő alatt, minden egyes hang előtt, és a lassú pendítéseknél ugyanúgy megvan, mint a leggyorsabb díszítéseknél.

A 'Passacaglia', most egészen különleges. Az alapdallam az a váz, amelyre az ismétlések különbözősége teszi fel a szöveteket, mint egy 3D nyomtató, elforgatja, és különböző oldaláról mutatja azt a képződményt, amely zeneileg egyszerűnek tűnik, de a valósága ilyenformán mégis rendkívül és szépségesen bonyolult lesz.

Hallom, hogy nem egészen a lemezekről ismert verzió, a koncert után kérdezem Csabát, hogy mennyi volt ebből kotta szerint Kapsberger, nevet, mondja, legalább a fele, a többit meg ő írta. Igen, ez a zene majdhogynem kívánja az ilyen fajta hozzáállást. Lemezeken is előtalálhatók olyanok, akik szintén nem voltak szívbajosak ezen a téren, és komplett szólamokat írtak hozzá, akár teljesen másik hangszerekre, vagy simán kihagyták azokat a fordulatokat, amelyen nem tetszettek...
Az, hogy ez miért van így, hogy ez miképp lehetséges egy olyan korból, ahol a lejegyzések már igen pontosak voltak, azon én is sokat gondolkodtam. Tulajdonképpen valahol itt a lényeg, és igen, már azért szeretem Kapsbergert, mert ennyire gondolatébresztő.



Egészen nagyon messzire vezetnek a szálak.

Célszerű segítségül hívni most Bach zenéjét, amely az átellenes ponton ragyog a zenei Galaxisban. Ott szerkezetépítés van, előre megtervezett manőverekkel, és tényleg gyönyörű megoldásokkal. Aki ismeri, hallgatásakor pár perc után már majdhogynem fejben van a harmónia jövőbeli megoldása / feloldása, a fúgák és szólamok egymásba fonódása egészen mesteri, a mélyebb teológiai, számelméleti és egyéb megfelelésekről köteteket írtak tele a szakértők. Kultusza teljesen érthető.
Tehát, a zenei folyamatok 'A' -ból 'B'-be egy meghatározott szisztéma szerint, egy precízen felépített útvonalon közlekednek, a véges matematika minden eszköztárát bevetve.

Mondhatnánk, igen, a Földi / Égi valóság hű leképezése, a dolgok alapvetően így működnek Fent és Lent.
Egy tisztán szellemi zene.

Kapsberger zenéjében minden másképp történik. Elindul valami 'A'-ból, itt is. Aztán teljesen váratlanul, mindenféle előzmény nélkül egy 'B' állapot következik. A harmóniák itt is gyönyörűek, ugyanúgy sokszor várunk pl. egy zárlatot vagy feloldást, ahogyan ez szokás, de nem történik meg, hanem egy teljesen más irányú dolog következik.
Totálisan más. Annyira más, hogy egyszerűen úgy tűnik, hogy nincs is előzmény.

Kitörés az ok-okozati kényszerből.
Nem a véges matematika, és még csak nem is a végtelen. Inkább tisztára kvantumfizika, nem?, mert ott is az elektron itt van, megmérjük, leírható akár, aztán pár nanoszekundum múlva hopp, valahol máshol lesz. Nem, nem odamegy, nem odakering, vagy arrafelé lebeg, egy útvonalon. Nem. Egyszerűen ott lesz, máshol, 'B'-ben, és kész. Lehet akár egy fal is közben. Senki sem tudja hogy kerül oda.

Nincs előzménykényszer.
Viták persze ma is erősek, de úgy tűnik, az igazi valóság a mélyben, az tényleg ilyen.

Sainte Exupery így  ír a Citadellában:

Tömény butasággal megvert vezéreim nem hagytak nekem békét bizonygatásaikkal, magától értetődőnek vélték, hogy az események levezethetők egymásból. Mert, bizonygatják, minden okozatnak van oka, és minden ok okozatot von maga után. És így okról okozatra következtetve, hangos bizonygatások közepette haladnak a tévedés felé...

Csaba mondja, hogy játék közben sokszor ő sem érti, hogy miért így, vagy miért úgy írta Kapsberger.
Hogy ebből az egészből zeneileg mi kerekedik ki?, hát, valami végtelen-végtelen szabadság. Igen, ezért bírja könnyedén a helyes belenyúlásokat. Egy szingularitás, egy totális jelenidejűség. Nincs szorongás a múlt miatt, nincs különösebb elképzelés a jövőre. Pillanatnyi harmónia-impressziók halmaza. És erős szépségkultusz, lehet, ezért is tetszik annyira.

                                       
Nyilván, a végén mégis fel van fűzve a zene egy szálra, ez érezhető, de ez a szál valahol mélyebben rejtőzik, más geometriájú és teljesen más lényegű. Ha egyáltalán 'szálról' van szó.

Nagyon tetszik ez a játékmód. Alig ismerek olyat, aki ennyire halkan mer pendíteni. Mintha nem is színpadon lenne. Ott ülök 2 méterre, alig hallom, pedig a theorba jóval hangosabb, mint egy reneszánsz lant.  A halk pendítés viszont végtelen felhangözönnel hálálja meg ezt a bánásmódot. Mert ez már nem is zenélés, hanem egy dialógus. Ő meg a hangszer, ki mit gondol erről a renitens német származású, velencei születésű római nemesemberről. Aki direkt ellenpont-hibákkal ejti kétségbe a lelkes de kissé szigorú utókort.

A hírhedt Toccata Arpeggiata. Azért hírhedt, mert annyira egyszerű és annyira bonyolult egyszerre. Valami nagyon erős érződik a sokadik réteg alól.

Egy furcsa belső ütem bontakozik ki, minden előadónál más és más. Mint egy retina-azonosító. Tényleg olyan, mint egy vers. A szavak mentén, a szimpla akkordok mentén lényegében kifejthetetlen.

A 'Capona'. Még jómagam is mai zenének hinném, hiába ismerem minden egyes hangját.

Néhányszor annyira magával ragad, hogy teljesen beleszívódok a zenébe. Minden más leáll, és kinyílik egy másik horizont, egy másik valóság. Ez minálunk, a nagyobb válfölötti-kapacitásúaknál, akik párhuzamos szálak mentén képesek vagyunk egyidejű gondolkodás-sorozatokra, ez nagyon ritka tünemény.

Hogy ilyenkor mi is történik pontosan, arra a neuro-pszichológia válaszait is kereshetjük, de én az Ulysses-ben találtam egy sort, amely ide kívánkozik. Igen, az az Ulysses, ami az első olvasatra nekem sem ment, de másodjára, a helyzet, mondhatjuk, 'biztató'.

'Bármely tárgy, ha erősen nézünk reá, az istenek romolhatatlan eónjai felé nyíló kapu lehet.'




Nem tudom igazából.
Csak azt, hogy ez a zene és ez a koncert, az egyik legszabadabb dolog volt, amellyel mostanában találkoztam.

Mindig emlékezni fogok rá.




Köszönöm mindnyájatoknak.

*         *         *

________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-14a-15-16