A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cavalli. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Cavalli. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. március 7., hétfő

Operabál a házban – Heed Nexus végerősítő




A Heed Audio aránylag ismert Magyarországon; külföldön majdnem jobban; azon kevés hifis manufaktúrák közé tartozik, ahol lemezekről több szó esik, mint pl. a kábelekről. A Heed rendszereket épít, a komponensek egymáshoz tervezettek, a kaszton kívüli kirándulás nem gyakori, a szervkereskedelmet nem szeretik,  itthoni High End Show-kra nem járnak, viszont klub van, közösség, élőzene, sőt, viola da gamba is volt egyszer… lassan már magam sem hiszem el, annyira jó volt.
A paletta széles, CD játszótól az LP tápegységen át a hangdobozig minden fellelhető, a Heed Enigma egy különlegesség lett az audiofil világban. Készülékekből mindig is volt  többféle sorozat, felül nyilván az arisztokrácia trónol; pont, mint a régi időkben. Néhányan emlékezhetnek a Nexus névre - a  vérvonal eredete valahol belevész a magyarországi hifitörténet hőskorába. A régi Nexus, amelyről mindig is három dolgot susogtak, hogy jó hangú és jó ritka és jó drága. Ez utóbbi két dolog miatt a hangi tapasztalat aránylag kevés, legfeljebb régi emlékek gomolyognak régi berendezésekkel. Most egy prototípus új Nexus monoblokk pár került terítékre. Tehát még fejlesztés alatt, ne keressétek, lehet, hogy nem is ilyen lesz majd, sőt, az sem bizonyos, hogy egyáltalán beáll a Heed csatasorba. Akkor miért is a teszt?, egyszerű, mert a cikk igazából nem a technikai részletekről vagy a topológiáról szól, hanem a Heed zenei filozófiájáról és a megközelítésről, a viszonyról, a Nexusról.






Esetenként adódik egy-egy olyan alkalom, amikor az arisztokrácia összejön, beszélgetnek, esznek-isznak, jól megnézik egymás ékszereit és ruhakölteményeit, egy jellemző példa erre a bál, ahol mindez kulturált körülmények között történik, a kétes ingatlanügyletek és  tőzsdecápa megbeszélések alatt sok a zene, ami köré remélhetőleg egész hifis létezésünk tekeredik. Egy ilyen illusztris összejövetel szerveződött nálam a napokban.


Érkezés lefüggönyzött hintóban, tökéletes professzionális csomagolásban, a dresszkód fekete nagyestélyi, valóban, a megjelenés elegáns, fél rack, nem túl vastag, egyetlen kapcsoló hátul, elöl csak a feliratok és egy kék led  -  tiszta fajta, dörmögi hátul egy szivarfüstbe burkolózó aranyláncos, arca nem látszik, kövér és rasszista, ha nem kell fajelméletről társalogni vele, tök jó fej, rhódiumbányái vannak és titokban mp3 ellenes felvonulásokat pénzel - a szokásos csatlakozók igen jó minőségűek.


Az első találkozás az idegen és előkelő családokkal, az a kábel, mert most nem a Heednél megszokott normál jó minőségű vezetékek, hanem az Acoustic Zen Absolute hangfalkábel és XLR interkonnekt fogadja, a hardcore amerikai kábelmágus saját aláírásos darabjai, az árról mindenki tapintatosan hallgat, a Nexus enyhe szégyenlősködéssel kínálja magát, a saruk finoman csusszannak a helyükre, nagyon jól meg lehet szorítani, erősen tartja a másfél kilós drótszörnyet, ezen az estélyen a banándugó csak félmosolyt kapna.



Ilyen körökben van pár téma, amiről folyamatosan tudni kell társalogni, mielőtt az illegális fegyverszállításokra kerülne a szó, ez a golf, a tenisz, a sportkocsik és a szimmetrikus jelvezetés. Heed és XLR???, igen, a kékvér Nexus ilyet is tud, ráadásul nem trafós-csalós kivitelben, hanem igazi balanced operation az üzemmód.


A társulat egy másik tagja a Mark Levinson No. 512. SACD játszó, épp azt sztorizza, hogy a No az nem a Numero rövidítése, hanem a válaszolandó szó, amit mondani kell a kérdésre, hogy van-e jelenleg a piacon jobb CD játszó, enyhe mosoly a gyenge poénon, de valóban egy Rolls Royce a CD játszók között, nagy, fekete, belül Esoteric ipari remekmű mechanikával, 12 hengeres motorjában duál-differenciál üzemben 4 pár dac csip, és egy valódi, digitálisan vezérelt analóg hangerőszabályzó.áramkör.


A hangdoboz egy keverék, hangjával meg a nagy nevekre hivatkozva felrágta magát a klubba; gyári AN hangszórók, AN E klón doboz, amely igazából a Snell ötlete, rá már csak a legöregebb maffiózók emlékeznek a teremben, és belül egy Snell J keresztváltó. Igazi nagyarc, a 27 Hz-es alsó határfrekvenciájával dicsekszik, folyamatosan hazudozik, hogy a szobát is leigázta, használja, mint egy rongyot, a mélyhangok előállítására. Az öltözet nagyon szép, a furnér valódi, de a hangszórók papírja olyan, mint nagyanyám csöves rádiójában, sima és fekete, a magassugárzók meg modifikált 8e forintos Vifák, a váltóban 10 centes elkók, na erről megy a hallgatás, inkább a full ezüst AN tesó 30M ára a téma.

A Nexust szép nagy, köbméternyi helyre ültették, mert a hiányzó erősítő a DP 6C33C, a MIG25 vadászgép végcsöveivel, 2×25 kilójával, 600W oldalankénti tápjával meg a 280 Celsious felszíni csőhőmérsékletével, olyan, mint egy repülőgép-anyahajó. Nagyon-nagyon szeretem. Cső - az egy másik galaxis. Egy zenegenerátor. Most szárazdokkban, mert az egyik atomreaktor biztonsági vezérlőjét szereli Dénes Péter; ez így pont jó, mert nem lesz összehasonlítódsi, meg gyorsan-visszadugom megőrülés, csak a bál és legfőképp a zene, amit hallgatunk.

Egy órácska csevej, ismerkedés, bemelegítés – ki is megyek a szobából, rezegjenek össze, hadd társalogjanak.



Kegyed nem túl nagy termetű, max egy 100W toroid, ha elfér, az meg mire is elég?  – rosszindulatúskodik egy tranzisztormágnás műgyűjtő.
Frida Kahlo pontosan 151,5cm volt, jön a válasz, amaz nyel egy nagyot, mert mindenki tudja, hogy előző nap fizetett ki három milliót fontban  egy képéért.



Két lapos cipős doboz, egy csizma bele sem férne – szemétkedik egy sajtócézár, vasmű birodalommal a háta mögött, rézből készült limuzinnal érkezett, mert Al-Ni-Co mágnesbizniszben utazik mostanában. 
Nálunk Pesten, a Reviczky kastélyban eddig csak márványon vagy intarziás parkettán kellet járnom, csizmát apám vadászain meg a párizsi divatbemutatón láttam…
Ezen már nevetnek.
Magácska csak ne lenne olyan hideg – (mert feszített üzemben még kézmeleg sem lesz a Nexus) próbál békíteni egy A osztályú tag, aki első millióit goffrisütők gyártásából szedte össze.
Nálunk a palotában központi gőzfűtés van, nem kell több meleg, a zenét meg belülről szoktam hevíteni.
Erre már koccintanak, be is fogadták.

Nyitótánc.


Nagyon szépen forog a Nexus; tűsarkúja nem akad össze, amikor bejön a csembaló, nincs egy botlás.sem. Gyors, részletező, nagyon jó alsó oktávval; általános balansza így elsőre – pont jó. Semmi hirtelen kényszer egy kis drótozásra. Fú de fontos ez, ha tudnátok…
Aztán néhány előétel. Lantdarabok, fantáziák, egy Folia futam SACD-ről. 
Zenei – ez az első bátortalan bók, amit megkap. Ennek az egy szónak a bonyolított szinonimái aztán végigkísérik az egész estélyt.
Van egy Bach darab, amelynek a prelűd része viola da gambán igen szép. A heedonisták közül páran emlékezhetnek Zsolt arcára, mikor benyögtük, hogy játsszuk le ezt a percet lemezről, aztán meg Nóri eljátssza igaziban… jó móka volt.


Elismerő moraj fut végig a termen. Mert hallani, hogy a folyamatos egy vonásnyi hangban több helyen felbukkan egy ultra-enyhe bicsaklás, kicsi remegés vagy háromszor is, mintha direkt díszítés lenne. Hétszer hallgattam meg hirtelen – ez néha előfordul, ha hangulatba kerülök
A főételek következnek. Vivaldi operák, aztán az új L’Arpeggiata lemez, Cavalli remekműve. Versenyművek, komplikált szopránok, gasztronómiai költemények, gyönyörű dallamok. A Nexus gyorsan felveszi az ide illő társalgási stílust, mindig is ezek a zenék voltak a kedvenceim, különösen a kíséretes monódiáért vagyok oda, finoman ereszkedő hangsúllyal mondja, kb. mint amikor azt, hogy szép az idő. Az arcokról a kétkedés teljesen  elmúlt, a potrohos operaigazgató rögtön elkezd szemezni vele, valóban, nagyon jól hozza a komplex zenék bonyolultságát, a kontratenorok különösen szépek, ezt nagyon kevesen tudják. Finom lüktetés a continuóban, a kórustagoknál a lélegzetvételek szépen hallatszódnak. A Tecum Principium után páran megölelgetik, a nők megsírósodnak, annyira szépen énekli.





Gyertyákat gyújtanak, szakrális zenék következnek. Reneszánsz polifónia remekei, aztán Monteverdi vesperása, majd Cabezón, ismét lantzenék. Nagy templom lesz, óriási tér, enyhe tömjénszag és remek intonáció.
Közben a mosdóban az operaigazgató teljesen odavan; mossa a kezét, bőszen magyarázza mellette az orosz attasénak – itt a plutónium és a katonai csövek a fő profil – hogy nézze, kimondom ezt a szót, hogy pengetés, a p az elején, p, p, p, az a Nexusnál tökéletes, és úgy, hogy nem lesz nyálas a tükör…fejében legalább négy főszerep cikázik, amit a La Fenice-ben elénekeltetne a Nexussal – aztán rohan vissza a nagyterembe, ahol csembaló próbának pont vége, igen, a Nexus kezébe nyomják a kis aranyszegélyű tagsági kártyát, ahol a tagok képesek élvezetesen megszólaltatni ezt a felhangérzékeny instrumentet – nem sok ilyet osztogatnak, sajnos ez tény; sokmilliós, amúgy perfekt erősítők is elvéreztek már ezen a csatatéren.
Aztán dörömbölés, néhány kissé nem frakkos egyén betol egy portatív orgonát, gyorsan visszaszaladnak a barokk gitárokért és a dobokért meg a csörgőkért, és néhány furcsa fúvós hangszerért, gyertyákat elfújják, nagylángú fáklyákat aggatnak a falra, aztán elkezdik.


Félelmetesen jó hangulat kerekedik, a Nexus pazarul érzi magát, mindenki táncol, a férfiak ingujjban, a főkomornyik a homlokát masszírozza, ez hallatlan, nyöszörgi. Színházi közbetét darabok a Napkirály korából, majd a Le Poeme Harmonique chansonjai, velencei táncok és koloratúra áriák, aztán irány Mexikó, minden rázkódik és csörög, a basszus egyszerűen zseniális, ilyen csörgőt tranzisztorostól én még soha nem hallottam, hajnalig ropták….

Másnap délig alszanak, aztán pakolás. Nexus kikapcs, lecsatlakoztatva, a kék szemek világítanak még, nagyok a pufferek, viszem kifelé a hintóba, látom, hogy nézi az ML-t, aki készenlétre kapcsolva, pirosan pislog, egyre szaporábban, komolyan, nem tud lejönni az állványról a 20 kilójával, a kék meg csak nem alszik el, a tekintetek összefonódnak, na, ezek egymásba zúgtak teljesen, micsoda romantika, nevetek, a zenében ki nem állhatom, de itt szép; a dobozt becsukom, a hintóajtón a függönyt lehúzom, a ML még mindig gyorsabban pislog…egy álló hétig minden nap letöröltem a tetejéről a port, és csak kézmeleg SACD-vel etettem, mire ismét lenyugodott.
Este, lefekvéskor a két E doboz mind pusmog valamit, úgy tűnik, a Nexus zeneisége nyomot hagyott, nem arról agyalnak, hogy Peter Qvortrup és Peter Snell, miért ugyanaz a keresztnév, meg milyen belső kábelnek örülnének, meg milyen alátét kellene és hová, hanem simogatják meghúzódott membránszéleiket, micsoda beütés volt a Pandolfo lemezen, meg a gamba hogy átrezegtette őket, nem, nem fáj, sőt, egyenesen jó volt, aztán meg vitatkoztak arról, hogy Sandrine Piau vagy Jaroussky a jobb hang, meg Lezsnyeva hogy tud ekkorát énekelni, mikor ennyire pici a szája, meg miért nem voltak porondon hifis lemezek, viszont de jó volt a végén a spanyol gitár, aztán elkezdték nyomni a hangolási rendszereket, utána duplamanuálos csembalókat hasonlítgattak, jött a húrok egyenlőségének reneszánsz elmélete, … aztán azt hiszem, elaludtam.




Viszem visszafelé a cuccot, gondolkodom, hogy a következő pihenőnél leállok kicsit, meg hogy van-e imbuszkulcs a kocsiban, csak bele kéne nézni, megkeresni, hátha valami cső van a dologban, mert az lehetetlen, hogy egy félvezetős így szóljon. Zsoltnak aztán mondanom kell valamit, ha megkérdi, milyen volt, majd a dugóban Pesten valamit kitalálok, próbálom összeszedni a gondolataimat, nem egyszerű, hogy meg ne sértődjön, vagy el ne bízza magát, majd a helyzet adja magát.

Valahogy így kéne, hogy Szia Zsolt, a Nexus tényleg jó erősítő, tetszett, köszi még egyszer – igen, azt hiszem, ez pont jó lesz..




*         *         *


2016, március 7.




_______________________

2020. április

Tart-e még a szerelem?
Szerintem kitaláltátok, hogy azon a tavaszon a Nexus nem került vissza a Heed Audio-hoz. És utána sem.


Aztán eltelt 4 év.
Pár hónap után kapott a végére egy pár Spendort.
Azóta csak zene. Ez a legfurcsább, hogy amióta a Heed betette a lábát a szobába, megszűnt az a hangi diszkomfort, ami a vég nélküli cserélgetéseket generálta. Ja, mondhatnátok, egy ML512-vel könnyű. Nem tudom, más forrással hogy muzsikál, nem is biztos, hogy érdekel. Meglehet, hogy a Nexus kedveli az arisztokráciát? Próbáljátok ki, meglátjuk.:)
Hogy mitől ennyire szerelmes egymásba a három berendezés, azt én nem tudom.
HighEnd Show-k mentek, meg jártam sok helyen. Ezt a különleges zeneiséget, amit a Nexus generál, sehol máshol nem hallottam, azóta sem.



*         *         *

2015. december 9., szerda

Cavalli: L'Amore Innamorato

Vannak elveszett dolgok.
Ilyen lehet egy cirkáló; egy jelentés; egy lélegzet; az Aranyvonat; egy odafirkantott margószéli pár sor, ami miatt matematikusok garmadája szívott. És persze maga a Paradicsom. Zenében ilyen az antik kor zeneisége – semmi lejegyzés nem maradt; vagy Monteverdi legkedvesebb operája, az Arianne, ebből csak egyetlen ária, amit ismerünk. És ilyen Cavalli L’Amore Innamorato operája, amely talán bemutatásra sem került, senki sem tudja az igazságot.



Ami nem kerülhet elő, arra szép helyreállítási kísérletek léteznek, mint például ez a lemez; Christina Pluhar elkészítette a Cavalli-féle operák Operáját, vagyis összerakott egy komplett művet, egy Cavalli-kivonatot, prológgal, áriákkal, sinfoniákkal, lamentekkel, beletűzve pár korabeli népszerű dallamot, mint ahogyan szokás volt akkoriban. A lemez kb. a 6. track–ig egy korabarokk opera, kifejezetten szép hangszereléssel, gyönyörű áriákkal és lamentekkel – aztán jön egy pár szokatlan fordulat, ami, mint egy friss fuvallat, kiszellőzteti a jaj-de-komolyzene feelinget.



Itt egy portativ szóló, amire a konzervatívabb közönség fogadásokat kötne, hogy az egész társaságot ostorral zavarnák ki a korabeli velencei Operaházból – jómagam óvatosabb vagyok, itt mégis teljesen hitelesnek érzem a dolgot, sőt, …hogy mégis miért?, mert nézzük meg egy kicsit, hogy hová is ágyazódott be eredetileg ez a zene.
A színhely Velence, az évszám 1637 körül; a pestisjárvány utáni túléltem-hangulatot innen egyszerűen képtelenség megsejteni; ez eleve egy olyan város, ami maga az abnormalitás, az utcák vízből vannak, a lakosok csónakokkal mennek a dolgukra, hogy milyen dolgukra?, hát pont  Cavalli idejében épültek az első független operaházak méregdrága belépőkkel, a szerencsejáték iparilag hódított, pedig a Casanova-féle lottóig még 100 évet kell majd várni; a kispénzűek meg a fantasztikus színvonalú bábszínházak commedia de l’arte előadásait élvezhették. És közben 10.000 kurtizán kínálta bájait a 120 ezres lakosságnak…



Talán a leggyönyörűbb város, ami létezik. Ma is, pont, mint 400 éve, annyi palota sorakozik egymás mellett, mint sehol másutt a világon. Ilyen környezetben szükségszerűen másmilyen zenék születnek, mint a ködös Albionban, vagy az esőszürke protestáns Németországban; ráadásul, mint kereskedelmi központ, messzeföldről idesereglettek az utazók, hazudozásaikat szájtátva hallgatták, meg azokat a furcsa és idegen ízű dallamokat is, amelyek, mint színes aura, ráültek a korabeli zeneiségre, amely, mint egy bonyolult mátrix ciklon-közepe, a Firenze-Róma-Nápoly tengelyből is rengeteget felszívott. És itt volt a középpontja a híres, vagy inkább hírhedtt Accademia degli Incogniti társaságnak is, melynek tagjai álarcban találkoztak, álneveket használva, mint mi az internetes fórumokon, gyakorlatilag mindenben benne voltak; volt köztük közember és uralkodó, zenész és politikus, inkvizítor és titkos tanácsos, senki sem tudta, hogy ki is valójában az Il Divino (Mennyei) vagy az Il Fasolo (Zöldbab). És az előadások alatt teljesen megszokott dolog volt az evészet/ivászat, meg gyertyacsonkkal dobálózni….szóval úgy tűnik, hogy Christina XXI sz.–i zenei extravaganciája, amelyen a mai jólöltözött nagyérdemű esetleg felrántja a szemöldökét, akkoriban nagyon is szolíd és visszafogott lett volna.

A két énekes hölgy, Nuria Rial és Hana Blazikova, persze uralja a lemezt. Hasonló, de finoman más tónusú hang; a kettő; érzelmes, de nagyon egyenes éneklés, gyönyörű emelések – szerencsés korban élünk, hogy a régizene zászlaja alatt ilyen kaliberek gyönyörködtetnek.




A lamentók szorosan Monteverdi nyomdokában – szépek és finomak és kiabálnak, ha kell, érthető módon a közönség ezeket rendkívül szerette, és a dívák akkotájt nagyobb sztárok voltak, mint manapság. A közbetét darabok közül az egyik Kapsberger Toccata Prima–ja – ez majdhogynem szükségszerű és nyilvánvaló, mert a név kötelez, az Arpeggiata, vagyis hárfaszerűen (játszandó lanton) az eredetileg Kapsberger műve, a híres Toccata Arpeggiata – szóval ez a Toccata Prima az egyik leggyönyörűbb hangszerelés, ill. előadás, ami csak létezik. Annyira jó, hogy ha az összes többi track üres, akkor is jó lenne a lemez…J



Az utolsó, záró melódia a híres La Suave Melodia, amit a ’Nápolyból jött’ Falconieri hozott magával,  a furcsán egymásba ölelkező pár akkord, olyan erős harmóniával, hogy évszázadok után is szépségkivonatnak érezzük.

Összességében, most a L’Arpeggiata a komolyabb oldalára fordult.
Rendkívül jó a lemez.
Az All’Improvviso hőskori excentricitása kissé lenyugodott; a Purcell CD dohányfüstös felszínessége eloszlott, maradt az Opera., egy Cavalli kvintesszencia. És persze Velence, ezerrel.
Barokkopera-kedvelők feltétlen előnyben, L’Arpeggiata híveknek kötelező, Monteverdi-fanoknak nem kérdés..
A többiek…?
Nem tudom. Innentől rajtuk múlik.