A távolság mint üveggolyó

In memoriam M.F.

Most kivételesen induljunk a borítótól. Mert először nem volt világos, hogy az AliaVox  megszokott reneszánsz festményrészletei helyett mit keres a lemezen ez a kép.

Hát igen, Picasso, az avantgárd festőzseni. Inkább ezeket ismerjük:

Meg persze a Guernica

Viszont volt egy kék korszak, 1901 és 1904 között, a város neve pedig Barcelona, így már rögtön világos, Savall meg Cardona, ahol a lemezeket veszik fel, innen kb. 50km északra - összeállt a kép.

Ninna Nanna: a ninna az kb. alvás, a nanna az kb. álom, meg fordítva is, szóval ez így igazából altatódalt jelent, a Mediterránum összes nyelvén. A lemezen tehát altatódalok vannak, de ez így kicsit elnagyolt meghatározás. Időben a szóródás igen nagy, gyakorlatilag a kora reneszánsz anonim szerzőitől Arvo Partig terjed a skála; vagyis 1500-2002-ig. 

Van néhány tényleg altató-szerű dal, de akad szefárd dallam, kora 16.századi Marokkóból, ami jóval bonyolultabb belsejű, van arab hagyományos zene keleties díszítésekkel, katalán dal nyilván szerepel, de ott van Merula híres Hor c'he tempo di domine-je, amely egy régi (altató)dallam osztinátójára íródott, komoly spirituális tartalommal; Byrd 1500–as évekbeli Angliája is felvillan, akad Muszorgszkij betét is éppúgy, mint Max Reger századelős szerzeménye. A hangszerkíséret ennek megfelelően nagyon változatos, az arab laudtól a nagy fekete zongoráig terjed, természetesen Savall gambája is sokszor feltűnik.

Na, eddig úgy látszik, hogy jó nagy az összevisszaság.

De meghallgatva mégsem az. Miért?, mert van két nagyon erős kapocs, amely egyben tartja ezt a lemezt. Az egyik, az a titokzatos valami, ami az altatókból mindig szivárog; az emberi kommunikáció kezdeti, intim és mélyen fekvő része; bárhová is léptetünk, azonnal hallható. 

A másik, az pedig Montserrat Figueras hangja, ami egy külön fejezete lehetne a szopránéneklés történetének.  Mindegyik szám nagyon különleges, de az összes ismertetéséhez kevés lenne a blog tárhelye, szóval nézzük most egyet, ami a track No. 8. a lemezen.

Mareta – egyszerű cím; csak egy név; színhely a régi Valencia, közelebbről, Alicante, a szerző már akkor ismeretlen volt, amikor lejegyezték. 

Kezdés – egy halk csengőszó; valahol hátul, finoman rázzák. A hangrendszerek között már itt, az első három másodpercben óriási különbség van. Van vascsengő, van ezüstcsengő, van, hogy szinte nincs, és van, hogy azt hiszed, hogy itt a szobában szórakozik valaki veled. Egy finom pengetős kezd, akkordváltáskor csusszanás a húrokon, erősen élő.

Aztán kezdődik az ének; anya és a lánya.

Montserrat és Arianna Savall együtt, elképesztő duett; egyik szebben ragyog, mint a másik. A dallam nem bonyolult, kifejezetten szép, teli terc-  és kvintváltásokkal, nagyon harmonikus. Először Arianna énekel egy versszakot; szép, iskolázott hang, kellően színes és atompontos; szerencsére sok ilyen éneklést hallhatunk mostanában. 

Aztán indul Montserrat…..hát, itt valami elképesztő varázslat történik. Mélyről jövő, teljesen fekete hang, egy nagy hang, felharmonikus színek tömkelege, még szinte alapgázon; egy érdekes hhhhhh rárakódással, ami miatt a lábunkból az erő kiszáll; tökéletesen és mennyeien tiszta, akkora ragyogással, hogy világít, komolyan…. egyszer valaki azt sóhajtotta egy koncerten, hogy az angyalok leszálltak…– teljesen igaz az érzés. Kicsit most rendesen kiereszti; akkora dinamika, hogy a tranzisztorok felizzanak, a hangszórók kapacitásuk felső határán túl egy kicsit, repülős nyelvre lefordítva, kompresszorfordulat 115%, az áram érezhetően szívódik ki a konnektorból, az utcai fények megvillannak, a négyes metró kissé lelassul, a villamos a körúton picit beránt, mert Pakson a turbinák befékeződnek az óriási terheléstől, a gőzt úgy kell kiereszteni hirtelen, szinte bekapcsol a vészáramkör…pedig ez csak egy szopránhang….

Teljesen elzsibbadva támolygunk fel a székből, mikor vége.


Elalvásról ezúttal nincs szó, inkább a régi széki népdal jut eszünkbe, hogy
Kinyílt az ég háromfelé…



Nézzetek ki rajta, érdemes.

________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

A kristálytükör meghasadt - Egy velencei kontraalt

Megint Velence.

Ez az a város, ahol az utcák vízből vannak, a lakosok pedig csónakkal mennek a dolgukra.

Hogy ez több, mint furcsa?, vélhetőleg igen, ma is, de a régi kikötői kocsma-hazudozós versenyekben sokáig fej-fej mellett volt a sárkányokkal, meg a fejlábúakkal, akik gyémántot termelnek virághagymában. 

Valóban, legalább akkora abnormalitás, mint pl. a tükör. A tükörkép, amely nem valóságos, sem optikailag, sem sehogy – itt a tudomány és a misztika kivételesen egyetért. Egy látszat, egy tökéletes és szép hazugság, 100% alibi, Agatha Christie jól gondolta. Egy kép, amit ha visszatükrözünk, és várjuk az eredetit, feltétlen tévedünk. 

A jobb és bal oldalak gordiuszi keveredése, a nők fő szépítő-segédlete, a csapodárság jelképe.. Nem véletlen, hogy Velence kedvelte a tükröket, annyira, hogy ott alkalmazták először az ón-higany keverék amalgámmal bevont öntött üveget, ami már jobban hasonlított egy tükörre, mint az addig használt csiszolt fémlapok; hullámosságuk és torzításuk tényleg emlékeztet a lagúnák vizére.

Meg hogy folyik, mint a víz, csak jóval lassabban. Őrület, de igaz. Mérjünk meg tolómérővel egy régi kitört ablakszilánkot, egyet, ami felül volt, meg egyet, ami alul volt. Meglepetés garantált. Tehát maga a hazudás sem igazi, évek alatt változnak a szögek, változik a kép.

Később, a Napkirály alatt öntötték az első igazi nagy tükröket, Velence tonnaszámra vásárolta az addig elképzelhetetlen méretű üvegtáblákat, aztán rövid időn belül saját gyártás lett.

Ezek feszültségmentesítése nem volt megoldott. Hogy miért?, szerintem azért, mert a feszültségmentesítés szó talán nem is létezett…későbbi, üvegipari dolog ez. Ez azt eredményezte, hogy egy velencei nagy tükör egy instabil, sérülékeny dolog, nem csak a keret miatt drága. Elég egy rossz függesztés, elpattanhat. Vagy egy szub-miniatűr földrengés, amelyet csak műszerek jeleznek. Vagy egy erősebb, adott frekvenciájú hang. Igen, lassan rákanyarodunk a zenére. Akár egy speciális énekhang. 

Ami akár olyan, mint Sara Mingardo-é. Aki velencei születésű, így ez a kör be is zárult. 

A lemezen kantáták, áriák, a kor pedig a 17. század, amikor sok dolog változott a zenében, Velence az operaházaival igazi főszereplő. A zenekar és a csembaló Rinaldo Alessandrini keze alatt, benne vakon bízhatunk. Most sem tévedett sem ő, sem mi.

Nézzük rögtön az első számot. A többi is gyönyörűség, de ez annyira jó, hogy szinte orrnehéz lett a lemez; ezért az egy trackért már érdemes megszerezni az albumot.

A reneszánszból átszármazott gyönyörű műfaj a lament, a lamentáció, a szó alapján olyan panaszkodás-sírás-jajgatás-siránkozás lenne, de attól sokkal több, majd látjuk, ettől függetlenül kiáradó szépségük erős, minden mögöttes teória nélkül.

Tarquinio Merula, a cremonai orgonista, a Velencei Iskola egyik legszebb darabját hagyta ránk egy 1638–as gyűjteményben, ez a híres Hor ch’e tempo di dormire, ami igazából egy canzonetta spirituale – szinte könnyed szórakozást ígér a műfaj, bár ez a spirituale jelző mintha enyhén beárnyékolná felhőtlenségünket.. Elsőre egy olyan altató-féle, gyönyörű ének egy tényleg nagyon egyszerű kísérettel, ami konkrétan 2 (igen, kettő darab) hang összetételű osztinátó-basszus. Jó hosszú, majd’ 10 perc, nyilván, mert nehezen alszik el a gyermek… ennyi? Hát nem, ettől a dolog jóval bonyolultabb, ezt megszokhattuk a reneszánsz egyszerű dallamainál, kicsit érdemes mögé látni. A szöveg ehhez némi segítséget nyújt, a többi pedig csak úgy megéreztetődik.

Szűz Mária ringatja az újszülött Jézust, közben még szoptatja is. A ringatás kérlelhetetlen monotóniája itt egyfajta transzállapotot hoz létre, figyelmesen hallgatva, még ránk is valami finom leplet terít. A versszakokban, a stanziákban, számuk a vészjósló de beteljesülés-előtti 11, aztán váltakozik az elnyugvó gyermek harmonikus képe a vízionált jövendővel, a kereszthalállal és a keserűséggel.

A vége felé, a 9.szakaszban a nő gyakorlatilag megőrül. Fokozódó, óriási, szívszaggató kiabálás-siránkozás, bármilyen tükröt vagy üveget szilánkokra tör; – aztán az egyetlen akkordváltás, gyönyörű harmónia ömlik be, és arról énekel, immár visszaszelídülve, hogy amit most tehet, az csak az, hogy ringatja és szereti…Nagyon szép hosszú ív, ekkora átfogás ritkaság; ez azt is jelenti, hogy kell némi türelem, amíg elérünk a végére, de megéri, megéri belecsatlakozni a reneszánsz bőkezű időbeliségébe.

Így persze hirtelen nagyon bonyolult project lett ezt hitelesen előadni, altató meg nem is, látomás is meg nem is, monoton meg nem is, boldogok vagyunk meg nem is, meg közben megőrültünk, de csak átmenetileg…

Sara Mingardo hangja itt semmihez nem hasonlítható, hatalmas közép-terjedelem, nagy hangerőnél olyat tud, hogy rendszereinket, sőt, az egész mesterséges hangvisszaadás lehetőségét simán megkérdőjelezi. Az egyik legkülönlegesebb énekhang, amit valaha hallottam: 

Aztán sorban a többi track. Monteverdi és Carissimi, Salvatore és Legrenzi, az újonnan megjelent monódia remekei, és persze ha Velence, akkor az amúgy is altmániás Vivaldi sem maradhatott ki, sőt, még egy Handel ária is szerepel.

Mindegyik szám tartogat valami finomságot. Menet közben tónust váltani?, nem egyszerű, én kevés dívánál hallottam, itt több helyen hallatszik. Suttogásból kiáltásba váltani úgy, hogy kívánjuk a női megőrülés betetőzését – legalább egy tucat helyen. Dinamika-átfogása akkora, hogy a Naivé erre a lemezre hifis stúdiószakértőket hívott, gyakorlatilag egy külön felvételi szisztémát alakítottak ki a rögzítésre. Meg függönyt az összes üvegfelület elé….Adott énekhangra dedikált felvétel – micsoda finomság.

És mindezt úgy, hogy teljesen egyenes az éneklés, nincs a későbbiekben megszokott vibrátó, amely, mint egy rossz maszk, elfedi az igazi kifejezést.

Hogy élőben milyen lehet? Egyszer volt alkalmam megtapasztalni. A MÜPA hipermarket nagytermében a fejünk fölött lóg egy 20 tonnás leereszthető fával burkolt betonszörny, emlékeztek biztosan. 

Áriák mentek, emeléseknél, amikor kicsit megfeledkezett magáról, annyira berezgette, hogy óvatosan, de kilengett ez a szörnyű hintaszerkezet…komolyan féltem ott alatta. Meg arra gondoltam, hogy ha túlélem ezt az estét, utánamegyek, minden koncertjére, inni fogom a hangját, szolgálni, a küszöbén aludni…

Ez a hang tükröket pattinthat; ha az üvegre ilyen hatása van, akkor vélhetően a kristályokra is. Azokra gondolok, amelyek szeretik lefagyasztani a zenét, azon keresztül meg a szívünket. 

És úgy járunk, mint Han Solo a Csillagok háborújában, Fekszünk, mint egy darab szén; életfunkcióink rendben, de a zene belülre nem jut el. Vagy enyhébb esetben, ahogyan Gerda a Hókirálynőben. 

Járkálunk, esetleg még beszélgetni is tudunk, sőt, akár zenéről vitatkozni is, de jégszívvel, jégzenékkel, jég-kottával, jég-sztárokkal, jég-kékkel, jég-léttel. 

Ez a hang kiolvaszt, letördeli a burkot, és jó alaposan felráz, aztán, ott, egészen belül, valami melegség ömlik szét. 

Szép lesz a kék ismét.

*         *         *

_______________________

Thank you for the images.

Especially for the first one.

Created by Erik Johansson. His website: http://www.erikjohanssonphoto.com/

 

2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16