Amikor jó minőségű audió rendszeren hallgatunk zenét, a lemezeink hirtelen teli lesznek addig nem észlelt dolgokkal; ezek egy része magához a hanghoz tartozik, annak része, felharmonikusa, lecsengése, térbeli kiterjedése; a másik része viszont mindenféle zaj, zörej, madárcsicsergés, hangszer-roppanás, húr megpattanás, vonó csusszanás, láthatatlan háttérinformációk tömkelege – és, igen, sok légzés, sóhaj, akár halk nyögés, amelyek mind-mind jelen voltak a felvételnél. Amely így egy élő rendszer lenyomata.
A prána, a jóga tanítása szerint, minden energia ősforrása. Egy bonyolult rezgő energiarendszer, amely a levegőből, vízből, táplálékból és mindenféle egyéb forrásból kerül a testbe.
Nyilván, a légzés, az egyik elsődleges forrás.
Nem véletlen, hogy a jógában a gyakorlatok nagy része kilégzéssel indul.
Vannak fontos dolgok, amelyek viszont belégzéssel indulnak.
Tudunk példát?, hát, pl. itt. Egy finom, finom női sóhajtás.
Milyen ez lenyomat?
Milyen a zene?
Hát, sok dolog elsőre hallatszik.
Az, persze, hogy csembaló, az rögtön, de az is, hogy francia barokk. A Napkirály, és az egész pazar udvartartás. Milyen szép a nyelvünk, a pazar, ez a pazarló szelídebb, jóértelmű metajelentésében helyezkedik el. Mondhatni, trónol. Mert egyrészről, a zenei kultúra mérhetetlenül magas szintre emelkedett, annyira, hogy kérdéses, hogy valaha elérjük-e ismét, másrészt, pedig mérhetetlen tékozlás, pénzszórás, az őrület határát súroló extravagancia.
Jean-Henry d’Anglebert.
Ez a cipészfamília zenész-szülötte, aki aztán 33 évesen Királyi Csembalista lett, és a legfelsőbb körökben mozgott.
A francia barokk híres a díszítéseiről, pontosabban szólva, hírhedt a túl-díszítettségéről, különösen a régi billentyűsöknél. D’Anglebert sem volt kivétel, olyannyira, hogy táblázatokba foglalta a díszítéseket, egy bonyolult akkordikus rendszer szerint – rendkívül ügyes és használható segédlet volt, a mai zenekutatás is sokat merít belőlük a ’francia stílussal’ kapcsolatban – ezeket akkoriban, vagyis 80 évvel később, J. S. Bach simán lemásolta és használta…
Meghallgatva a lemezt, valóban szembeötlő a kidíszítettség, de az egész dolog valahová teljesen máshová fordul át.
Mert valami nem olyan, mint amit megszoktunk ebből a zenei környezetből. Valami jobb. Valami sokkal több.
Ismerős darabok, a Napkirály udvarában megszokott táncok, legtöbbjük lantról lehet ismerős. Valóban díszítettek. De az a feltűnő, hogy nem kidíszítettek, hanem inkább olyanok, mint a… mi is?,
Hát, pl. a csipke. Ami maga a dísz. A legváratlanabb helyeken is. Ami ott volt a királynő kézelőjén éppúgy, mint - a kötél helyett - a kalóz-admirális nyakában.
Itt van, ebben a zenében is. Csipkézettség. Olyan mesteri szinten, hogy lassan kiderül, hogy a darabok, a táncok így valóságosabbak; inkább ez az alapformájuk. Valamiféle plusz felbontás, egy finom érdesség, színről színre megjelenés. Amikor kitisztulnak a dolgok.
És ráadásnak, itt kapcsolódik be az előadó, Paola Erdas. Ő azt mondja ezekre a díszítésekre, hogy nem ’kiegészítő hangok’, hanem mélységesen intenzív zenei víziók. Teljességgel másképp mutatja meg nekünk azokat a táncokat, lant- és operaátiratokat, amelyeket esetleg már ezerszer hallottunk.
Mert nem az alapformát variálja egyre bonyolultabban, ahogyan ez szokás volt, és a jó lemezeken ma is az. Hanem áradó nyugalommal az első pendítéstől kezdve marad ugyanabban a szövetben, ugyanabban a csipkézetben. Ütemről ütemre mutatja be a szépséget. Tartja azt a fluid áramlást, amelyről annyira híres volt már d’Anglebert mestere és tanítója, Chambonnieres is. Majdhogynem tárgyilagosan görgeti elénk a komplikált mintázatokat; az eleje is csipke, a közepe is, meg a vége is.
Nem fáraszt, nem akrobatikázik, nem bonyolít. Egyenes vonalban játszik. Fest. De nem úgy, hogy felvázolja, majd kitölti színekkel és részletekkel. Hanem úgy, hogy elindul az egyik sarokból, és halad előrefelé, és minden kész, azonnal, teljes pompájában.
Igazából nem is akar semmit tőlünk, csak mutatja a világot, hogy igen, ilyen is van. Hogy lehetne egyszerűbben vagy funkcionálisabban. Lehetne inkább az ellenpontokkal meg a szólamokkal variálni. Lehetne komoly ’mondanivaló’, lehetne valami strukturális előremutató harmónia-építkezés.
De nincs. Csak finom geometriai alakzatok és konstans szépségmaximum.
A díszítések nemes céltalansága és haszontalansága. Annyira közvetlen haszon nélküli, hogy ez a létezés egyetlen értelmes megvalósítása.
Igen, ez a lemez egy valóságos ornamentika-metafizika.
Igen, ez a lemez egy valóságos ornamentika-metafizika.
Mert szépen öltözködünk. A kabát alatt is.
Ez a csembaló ott is szépen festett, belül, ahol csak hangoláskor nyílik ki.
Mert a tűsarkú cipőben alig lehet járni, de olykor a hölgyek szívesen hordják.
Mert virágot ültetünk, akkor is, ha pár hét alatt elhervad.
Mert bénázunk, és alig tudjuk kézbe fogni a vékony porcelán csésze törékeny fülét. De a kávé így más ízű lesz.
Ez a zene is más ízű lesz ilyen tálalásban.
A hangszer egy 1658-as Louis Denis csembaló. Magántulajdonban. Eredeti. Ez ritkaság, mert az előrehaladott kor a régi pengetősöknél szinte mindig a behangolhatatlanságot jelenti. Itt nem, a hangolás az tökéletes. Lazábbra engedett húrok, a szabvány 440 szorításából kiszabadulva; nem a divatos régizene-415 Hz, hanem az egészen merész 395 Hz körüli az alaphang. Ez a ’körüli’, ebben minden benne van… Lazábbra engedett húr-kilengés, nagyobb szabadság, színesebb felharmonikus-káprázatok.
Furcsa fatest-rezonanciák, billentyű-reszelések, halk nyöszörgések, emlékezések – nehogy azt higgyük, hogy a százévek alatt beszívódott zenék nem rejtőznek valahol fa belsejében… és ott vannak az illatok, a gyertyafények, a tekintetek csillogása, az ujjak finom érintése.
És legfőképp, az a finom pompa, amely lassanként, áradóan, kitölti az egész lelkünket, belsőnket.
Különösmód ajánlott.
* * *
______________________
Képek:
