A cselló.
Cselló.
A szó. Minden itt kezdődik.
Amivel megkülönböztetjük a többi létezőtől, a többi hangszertől.
Rendkívül erős nyelvi mögöttes jelentés. Olyan, mint a 'szomorú', vagy mondjuk a 'sárkányfűgyökér'.
Nem kicsi, mint a hegedű, nem nagy, mint a -bőgő. Középen van. De nem közepes, nem átlagos, hanem teljes. Teljesen emberi. A tónusra pedig főleg igaz.
Szép forma. Igen, lehet, hogy minden úgy szól, ahogyan kinéz. Amikor hölgy játszik rajta, merthogy mindig azt képzeljük róla, ott a lába között, ami érzéki, majdhogynem erotikus beszűrődés, bármennyire is prűdek vagyunk, ez van, - de jó, hogy van.
Valahogy minden szépen szól rajta.
A vonósnégyesben, -ötösben, a különböző méretű és összetételű zenekarban százévek óta megvan a pontos helye, szerepe, jellege, hangulata, mindene.
Szólóban nem gyakori.
J. S. Bach csellószvitjei rögtön, nagy dörömböléssel és legendás felvételek tucatjaival nyomulnának; valóban, megkerülhetetlen remekművek, és a szóló cselló műveket éppen pont a létezésbe emelték a közönség számára. Jómagam viszont nem szeretem őket, nagyon nem, ezért most tapintatosan mégis csak megkerüljük...
Nem tudok ám sok másikat felsorolni én sem; a csellónak nem volt fénykora, nem volt egy rövid és tündöklően független felfelé ívelése, mint a viola da gambának Marin Marais idején. Rögtön beállt a zenekarba szolgálni - cserében ma is létezik.
A szabad zenék idejéből, azért Frescobaldi canzonái ott vannak, aki szereti őket, soha, egyetlen másodpercre sem fogja feltételezni, hogy a világ létezhet nélkülük.
És, igen, itt van ez a dall'Abaco. Nem nagyon ismerjük, lemezeken csak elszórva bukkan fel.
Róla lesz most szó.
Joseph Marie Clement dall'Abaco
Lenyűgöző a homály és a titokzatosság, amely körbeveszi. Alig pár adat, amelyre lehet támaszkodni. Belga születésű, már 19 évesen udvari szolgálatban állt; sokéves szolgálat különböző helyeken, néhány németországi és angol kanyar után visszatért apja szülőföldjére, Itáliába.
Nem egy röpke 26 évről van szó, amelyet Pergolesi kapott, vagy szűk 36 esztendőről, amely Purcell számára telhetett.
Dall'Abaco olyan hosszút élt a XVIII. században, mint Énókh fia, Matuzsálem, a bibliai időkben - 95 évesen fejezte be szép hosszú életét Veronában, 1805-ben.
Képmás csak apjáról maradt fenn, Evaristo dall’Abaco, szintén zeneszerző, híres csellista, Torelli tanítványa volt; sok kamarazenét komponált; úgy tartják, hogy leginkább Vivaldi és Corelli nyomán járt.
Aztán neve beleveszett a rengeteg barokk szerző közé, éppúgy, mint a fiáé a későbbiekben.
A teljes és totális és fekete feledésből egyetlen, egy szem kézirat húzta ki, mint egy molekuláris pókhálófonál, kicsalogatta a napfényre, hogy elcsodálkozzon mindenki - egy sokadik másolat, valamelyik kései tanítvány hibákkal teli igyekezete, egy kissé össze-vissza lejegyzés, amely a 11 Capriccio-t tartalmazza.
És innentől minden komolyabb besorolási kísérlet csődöt mond.
A capriccio, mint műfaj megjelenése, története nem sok segítséget kínál. Mert ugyan a címe az, de a zene mégsem egészen.
Dátum híján, csak találgatni lehet, hogy a Barokk idejéből való-e, de érezhetően nem nagyon. A régi szvit, és az új, hódító forma, a szonáta között lehet valahol félúton. Van, hogy mindkettőre hasonlít, de leginkább egyikre sem.
Első hallásra feltűnik, hogy igazából ez már nem régizene; sokkal individuálisabb az indíttatás; a jóval későbbi korok zenéjét előlegezi meg. Ez persze nem feltétlen fejlődést jelent, ne feledjük, inkább valamiféle elágazás/leágazás. Ugyanakkor a harmóniák még gyönyörűek, a szabályok erősek, mármint nincs szétesve olyan elfolyós-szentimentálisra, viszont jó adag érzelem megjelenik, de nem csak felülről, hanem belülről is. Az átvezetések különösen gyönyörűek, mint egy finom hártyavékony lehelet. De ne higgyük, hogy egyszerű ez a nyelvezet: szerkezetileg lehet, hogy igen, de mélységében rengeteg a tévedési lehetőség.
Van egy olyan előadó, aki egészen zseniálisan rátapintott erre az egész dologra, és az elsők között játszotta fel lemezre ezeket a capricciókat a modern korban. Aztán aránylag sokan felfedezték maguknak, de ezt a ráközelítést, ezt a módozatot-vagy-mit, ezt keveseknek sikerült elérni.
Kristin von der Goltz – német csellista hölgy, sokáig a Freiburger Barockorchester-ben játszott; az előadás egészen finom, a hangszer, egy barokk cselló, Widhalm-féle, 1785-ből. Egy eredeti mesterhangszer, nagyon-nagyon szép hangú. Nem hallatszik az a felhang-áradat, amire egy viola da gamba képes, cserében viszont az a sima, de nyomulós hang sem, amelyet egy modern csellónál megszoktunk. Talán az sem igaz, hogy átvezetés a kettő között, mint ahogyan a tankönyvek erőltetik, tehát, ez inkább egy harmadik-féle hangzás.
Tiszta, nagyon-zengő, de az egész tónuson rajta van egy különös 'reszelés', egy furcsán gyönyörű felhang-lenyomat, amely sem a violákhoz, sem a csellóhoz nem köthető. Nagyon ritkán hallani ilyet lemezről. És ne feledjük, minden egyes hangon ott van Kristin keze nyoma, szó szerint, az ujjlenyomata, mert ez cselló, itt az előadó odateszi saját magát, konkrétan, fizikailag, mert nincsenek érintők, a fogólapra közvetlenül nyomja a húrokat, a húr rajta végződik, tehát nem csak az derül ki, hogy szerinte hol a ’G’, hanem az is, hogy milyen kézkrémet használ…
A kiadó a RaumKlang, tehát a hifisek tudják, hogy a felvétel az átlagostól jóval nagyobb odafigyeléssel készült; valóban, jó rendszeren különleges élményt kapunk.
Ezek a capricciók - dallamosak, szépek, finomak; olykor telve nagyon váratlan fordulatokkal. Amikor kilépnek a régi rendszerből, a forma teljesen beáll a zenei gondolat megformálására - de nem lépnek be a halott szonáták vagy a szürke protestáns struktúra-akrobatika, de a romantika ömlengései közé sem. Hanem maradnak maguk, teljesen önmaguk, valami belső ragyogással telve. Olyan a harmónia- és dallamvezetés, amely nem következik még a saját előzményeiből sem.
Szabadság.
Igen, a szabadság totális jelenléte, engem ez fog meg ezen a lemezen, azt hiszem.
Meg az a gyönyörűséges hangszín.
És a komolyság, amelyet végig érzek.
Mert komoly dolog.
Talán a szülővárosból is jött.
Mert komolyan gondolta.
Mint az a srác, Veronában, 400 éve.
Igen, ott, az erkély alatt.
Teljesen, és a szíve mélyéből komolyan.
* * *
__________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17
