2018. szeptember 15., szombat

Koncert - Jaroussky - Baráth Emőke - Budapest, MÜPA







Kontratenor.
A mai napig megosztott véleményekkel találkozhatunk, most is, amikor az Early Music újkori felfutása már átformálta a klasszikus zenéről alkotott véleményeket.
Merthogy természetellenes. 
És ez régen a kasztráltak privilégiuma volt. Értitek??, azt csinálták velük, hogy vékony maradjon a hangjuk, hát ez deszörnyű, nem? 


Mert szűk hangterjedelem meg éles meg egyáltalán, egy férfiembernek miért is kell így énekelnie. Meg jaj, ez akkor biztos egy olyan, Úristen, minek engedik a színpadra az ilyeneket…


Ja. Meg a férfi legyen férfi, 100 kiló meg szőrös meg alfahím, meg az se baj, ha bunkó, meg sört iszik meg böfög meg büdös meg azt sem tudja, hogy Handel melyik költő vagy festő volt, de dudátnyomni meg tolni mindent és mindenkit, azt aztán tud.

Szerencsére 2018-at írunk; az a 300 év, ami kimaradt a kontratenorok királyságából, az csak a múlt. Mert szépen a helyükre kerültek a dolgok a mai széles palettán. Sőt, a mai régizenében majdhogynem a legnagyobb sztárok.


Philippe Jaroussky – pár kattintás, mindent meg lehet tudni róla. A legjobbak között van a világon, nem vitás, bármilyen is lesz ez a ma esti koncert.
Azt megtapasztalni, hogy a MÜPA 1700-nál több helyére hónapokkal ezelőtt nincs jegy, az valahol egy finom dolog. Mert a sznobéria kezd kicsit átváltani az igazi minőség igényére, itt, minálunk, ahol még mindig régizenei félsivatag van.


A másik név, Baráth Emőke. Pár év óta csak a köztudatban, felfelé ívelése gyönyörűen meredek. Csillog.


Ez óriási dolog. Kb. akkora, mintha a Forma I-ben lenne egy magyar versenyző, vagy, ha a magyar focicsapat VB döntős lenne. Mert igen. Early Music, igen, valóban szép dolog. de egy MÜPA koncert az kőkemény showbussiness, ne legyenek illúzióink, belül nagyon kemény világ, szóval, örömzenélésről szó nincs. 
Jó okkal került egy szorítóba Jaroussky-val, ez ki fog derülni.

Fiatalok, új generáció, új ráközelítés. A zenekar, az Ensemble Artaserse, gyakorlatilag a saját együttes, lemezekről jól ismerhetjük.

Kezdés.
Ez a MÜPA, ez kicsit mindig a bögyömben van. Mert egy gyár. Egy kultúr-hipermarket. Egy gyökértelen, gigantomán mélygarázs-felsőrész.  Nem normális dolog.


Viszont.
Igényesen kivitelezett. Ha életünkben nem jártunk Velencében, akár azt is mondhatjuk, hogy szép. És jó a hangulat. Nagyon jó technikai háttér, akkora csend a teremben, hogy ritkaság. És jó a hangzás, akkor is, ha a nagyterem egyszerűen túl nagy az ilyen zenékhez.


Handel áriák, ügyesen összekötve, szinte láncban egymással. Hogy miképp?, hát, concerto grosso tételekkel, melyek nekem pl. személyes kedvenceim. Néhol egy tétel, néhol egy szakasz, vagy csak pár taktus.

A hang jó. 
A zenekar nagyon jó. 
A hegedűs szekció elképesztő, ilyen nálunk nincs, ez kb. egy perc után kiderül.

Az énekesek? Hát, szó szerint, az egyik jobb, mint a másik.


Philippe, ő egy igazi, nagyvolumenű hang. Én most hallom először élőben. Lemezekről sokat; ott is nagyon jó, de itt feltűnő a tónusgazdagság, igen, ez az a dolog, amelyet pont nem a kontratenorokhoz társítanánk. Díszítésekkel úgy bánik, mint akinek óvodás korától ez a természetes, együtt a fakerekű teherautóval. Csupa zene ez az ember.


Emőke, a mi Emőkénk, egy tökéletes áttört fekete ruhakölteményben bevonul, mint egy királynő, ránk küld, a közönségre, egy köszöntés-tekintetet, csak egy villanás, aztán szépen, lassan felemel minket a hangjával, a lelkével, az egész valóságával. Lenyűgöző. A Jarousskyra-betódult közönség még levegőt is elfelejt venni a gyönyörűségtől.

Aztán megint Philippe egy áriával, bámulatos, ez a jó szó, majd ismét női szóló, majd néhány duett is színre lép, ez utóbbiakban valami különös szépség; kettőjük összhangja egyszerűen tökéletes. Annyira, hogy az egyik bonyolult szerelmestörténetes-bánkódásos panasz után végre megfogják kicsit egymás kezét, könny szökik a szemekbe…
Hangjuk egészen az égig szárnyal, finoman betöltve ezt a szép repülőgépszerelő-siló nagytermet.


A zene nagyon jó. A ködös Albionba az olasz mediterrán színek beáramlása, ez Handel. Dallamossága egyenesen Vivaldit idézi, harmóniái a Nuove Musiche traktátusai szerint, szinte szótagonként kísérik a szöveget. 


Ezek szépen lefordítva, kulturáltan kivetítve; ilyenek, hogy ’Ha ezer szívem lenne, mind neked adnám’, szóval kicsit egyszerűnek tűnnek, az persze erősen elgondolkoztató, hogy ennyi sok ember, régen is és ma is, pénzt és fáradságot nem kímélve eljött, összejött, hogy meghallgassa, hogy látszólag úgy tűnik, hogy kicsit elfordult tőle, de igazából, mégis csak őt szereti, nem pedig a másik nőt…


A zenekar előtt állva énekelnek, ez nem is fél-szcenírozás, inkább csak negyed-, de amikor picit játszanak, hogy Emőke hisztisen kirohan, Philippe meg tanácstalanul ottmarad, kérdi énekelve az Egeket, hogy szerelmének szíve vajh’ merre fordul ezután, vagyis, most mit is akar ez a Nő már megint - akkor teljesen érthető lesz, hogy igen, ez az Opera, és hogy ez egy nagyszerű dolog, és hogy 400 éve már, hogy a közönség nem tudja, egyenesen képtelen megunni ezeket a kirohanásokat. 



A két hang teljesen partiban; azon kapom magam, hogy Emőke után Philippe ornament-akrobatikája kicsit, nagyon enyhén, manírosnak tűnik, tudom, igen, ez egy direkt manőver, aztán meg fordítva, amaz tetszik jobban, szóval az egyenrangúság nagyon szépen és érzékenyen balanszírozza az egész előadást.


A végén, óriási taps, a ráadás előtt mondanak pár szót, először Philippe, hogy köszöni, meg deszépezaterem, meg dícséri a zenekart, Emőkét, meg a közönséget, amúgy teljesen normális férfihangja van, és rendkívül megnyerő, tényleg, az egész ember, úgy, ahogy van, nagyon bírom. 


Emőke mondandója kicsit rövidebbre sikerül, előzőleg, egyetlen bátor férfiember az orgonakarzatról bedobott neki egy csokor virágot, kicsit bénán, mert majdnem a fagottos fejére esett, de senki nem nevette ki, sőt,…  szóval a végén, ezzel a virággal a kezében, azt mondja, hogy köszöni mindenkinek, meg hogy sokfelé járnak ezzel a műsorral, de most, hogy itt, Budapesten, ezt el sem tudjuk képzelni, hogy neki mit jelent, és akkor itt meg is állt, és láttam a könnyeket a szemében, pedig jó messze ültünk, és nagy taps megint, én meg úgy maradtam, fent, a levegőben, még hazafele is, az M7-en, a töksötétben, úgy száguldoztam, mint egy helikopterrel….





*         *         *









Händel: Ariodante, HWV 33
- Nyitány
- Qui d'amor nel suo linguaggio
- ... Prendi da questa mano
Händel: Lotario, HWV 26 - Scherza nel mar la navicella
Händel: a-moll concerto grosso, op. 6, No. 4 - Larghetto affettuoso
Händel: Parnasso in festa - Dopo d'aver perduto... Ho perso il caro ben
Händel: a-moll concerto grosso, op. 6, No. 4 - Allegro
Händel: Almira, HWV 1 - Geloso tormento
Händel: Julius Caesar, HWV 17 - L'aura che spira
Händel: D-dúr concerto grosso, op. 6, No. 5 - Largo
Händel: Rodelinda, HWV 19 - Io t'abbraccio
 
Händel: D-dúr concerto grosso, op. 6, No. 5 - Nyitány
Händel: Xerxész, HWV 40
- Troppo oltraggi la mia fede
- Se bramate d'amar chi vi sdegna
Händel: g-moll concerto grosso, op. 6, No. 6 - Larghetto
Händel: Julius Caesar, HWV 17 - Che sento? Se pietà
Händel: c-moll concerto grosso, op. 6, No. 8 - Andante - Allegro, Adagio
Händel: Ariodante, HWV 33 - È vivo ancora... Scherza infida
Händel: Scipione, HWV 20 - Scoglio d'immota fronte
Händel: A-dúr concerto grosso, op. 6, No. 11 - Allegro
Händel: Ariodante, HWV 33 - Bramo aver mille vite


Baráth Emőke
Philippe Jaroussky


Ensemble Artaserse:

első hegedű
Raul Orellana
hegedű
Petr Ruzicka, Giorgia Simbula, Patrick Oliva, José Manuel Navarro, Koji Yoda, Paula Waisman, Katia Krasutskaya
mélyhegedű
Marco Massera, Ignacio Aranzasti Pardo
cselló
Elisa Joglar, Ruth Verona
nagybőgő
Guillaume Arrignon
csembaló
Yoko Nakamura
teorba
Miguel Rincon Rodriguez
oboa
Guillaume Cuiller, Vincent Blanchard
fagott
Nicolas André

Művészetek Palotája, Budapest
2018. szeptember 13.


__________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16