Lisszabon.
Bairro Alto kerület, a turistainvázió-célpontok árnyékában, csak egy saroknyira a zajos tülekedéstől. Kicsi bár, kívülről jellegtelen, belül 7-8 asztal csak, félhomály. A törzsvendégeknek saját üveg konyak, kint hagyva az asztalon. Lassú beszélgetések, de van, aki csak ül, nyugodtan, akár egyedül, ez itt nem gond. Éjfél után nem sokkal, a tulajdonos elhúz egy függönyt, mögötte pici emelvény és két szék. Az egyik asztaltól felállnak, az énekes és a két zenész, odamennek, még egyszer egyeztetik az akkordokat. Aztán teljes csend, a poharak letéve, még a villákhoz sem nyúl senki.
A Fado mindig a teljes csendből indul.
Elkezdik.
Folytatják, amit Maria Severa Onofriana elkezdett, valamikor az 1840-es években. A legendás ’Severa’, aki prostituált volt, és, illetve így, 26 évesen elvitte a tbc, és, aki egymaga egy teljesen új stílust, egy új műfajt hozott létre. Mondják, hogy valamiként a kikötők zenéjéből jött, a portugál tengerészek, az afrikai rabszolgák és az állandóan jelen lévő arab hagyomány mind-mind formálta, de a Fado, az jóval több, mint ezek keveréke.
Valami teljesen új dolog. Valami, amit aztán annyira megszerettek Portugáliában, hogy az első hangosfilmjük, 1920-ban, Severa-ról szólt.
Ma már a Fado a Világörökség része.
Paul Van Nevel.
Belgium szülötte.
Hardcore szivarkedvelő.
A szivarokban él. Állandó illatos füstfelhőben.
Közben folyamatosan kutatja a Reneszánsz polifónia korai lejegyzéseit, megalapította a Huelgas Ensemble-t, még 1971-ben, ez mindjárt fél évszázad, számtalan koncertet és számos remek lemezt indított az útjára.
Nagyon sok éven át havonta elutazott Lisszabonba, ez a város különösen érdekelte, annyira, hogy a könyve, a Dertig jaar verslaafd aan Lissabon, inkább egy szerelmi vallomás lett, mint útikönyv…
Sok dologra ablakot nyitott, de a Fado, az, természetesen egy külön téma.
Ez a sok-sok kanyarulat és örvénylés és lelkesedés egyik szép metszéspontja lett ez a lemez, a Tears of Lisbon.
Blokkokban 16. sz,-i portugál kórusművek és fado-k, így, egymás után váltakozva.
De mi az, ami miatt ezeket össze lehet fűzni, ennyire szorosan?
Hiszen, zeneileg nem is állhatnának távolabb egymástól.
A portugál Reneszánsz nem-egyházi művei, a villancico-k, az 1500-as évek közepéről, többszólamúak, szigorú ritmussal, bonyolult belső szerkezettel, az énekesek gyakorlatilag feltűzve a kottára, mintha különleges orgonasípok lennének, saját érzelmek nélkül, a szólamok, a hangok és a hangszerek a Reneszánsz metafizika szerinti egyenlőség elvét követve, teljesen egyenrangúak.
A Fado, ehhez képest egy érzelmeskedés, totál szentimentalizmus, megcsukló hangok, felhősödő tekintetek, teljesen szabad ritmus, egy igazi urban music, a századelő verseire.
A kulcs egy portugál kifejezés, egy szó, amely túl sok mindent jelent, gyönyörű szép nyelvünk itt vergődik egy jót, mert lefordítani rendkívül nehéz.
Saudade.
Az angol Wikipédia is bő két bekezdésben próbálja elmagyarázni, hogy mi minden rejlik benne.
Tehát.
Vágyakozás, nosztalgia, enyhe szomorúság, melankólia, a boldogság elmúlása felett érzett fájdalom, de egyben jelenti a kellemes emlékezést, az új lehetőséget a szerelemre, az eljövendő boldogság finom ígéretét, a dolgok jóra fordulását.
Nem túlzás azt állítani, hogy a saudade, amikor hangzó dologgá válik, amikor megpendül, az maga a Fado.
Paul Van Nevel, áttanulmányozva rengeteg régi kottát, lejegyzést és szöveget, azt találta mondani, hogy, bármennyire is furcsa, és bármennyire is 500 év a különbség, a lényeg, a fundamentum, az alap a két zenében, amiért történnek a dolgok, az teljesen ugyanaz.
A saudade,
A portugálok egyetlen szóval elmondják, amit mi, vagy az angolszászok, két bekezdéssel. Ráadásul egészen pontosan érzik, hogy miből mennyi, és milyen hangsúllyal van benne.
Wittgeinstein diadala…. a lefordíthatatlan nyelvek tézise… szinte az a csoda, hogy azért kb. értjük egymást.
Paul Van Nevel, ráadásul, írt egy másik könyvet is, ami inkább egy tanulmány, amelyben részletesen kifejti, hogy a földrajzi meghatározottság a zenében mennyire tetten érhető. Azt mondja, hogy az ország, a táj, amit lát a szerző, főként gyermekkorában, annak lenyomata feltétlen ott lesz a zenében.
Igen, így kerek lett a történet ezzel a lemezzel. A reneszánsz kórusok és a Fado, mindkettő Portugália, nevezetesen Lisszabon élő lenyomata. Párlata. Vagy, akár, a könnyei, ez is a lemez címe.
A város, amely az Első Város Európa felé, és az Utolsó Város, az Óceán felé. Az igazi mélység, a végtelenség, ami nem a Földközi-tenger kényelmes párszáz kilométere, ahol Odüsszeuszék hajókáztak, egyik kalandos helyről a másikra, hanem, olyan hely, ahol, ha kiderül véletlenül, hogy a Föld mégis csak lapos, akkor visszatérés nincs…
Van Nevel megkeresett két híres fadistát ehhez a felvételhez. A régi iskolából. Beatriz de Conceicao és Antonio Rocha. Nem egyformák. Beatriz a nagyon mély kifejezés és a szomorú melankólia, az érzelmek hevessége és szélsősége, óriási dinamika; Antonio a fado-trubadúr, itt a szöveg, amelyek saját versek, nagyobb szerepet kap,
A két gitáros, ők a fiatal generáció, akikből, sokszor, egyszer csak. fadista válik.
A kórus, a Huelgas Ensemble, saját csapat, minden rezdülésben együtt vannak.
A kétféle zene erős különbözősége és erős egyezése nagyon különleges hangulatot generál. Erősítik egymást. És végig, folyamatosan, az első hangtól kezdve valami óriási tisztaság árad, Minden, amit ez az átható, finom szomorúság körbeölel, különös ragyogást kap.
Minden.
A Szűz Mária és Mária Magdaléna, Severa verseiben, 170 évvel ezelőtt. Később, a végtelen tenger, a szerelem. az elmúlás; vagy akár egy szép árnyék vonala - vagy egy félve elkapott tekintet, egy titkos sóhaj, egy mélyben felizzó vágy.
Minden.
A Szűz Mária és Mária Magdaléna, Severa verseiben, 170 évvel ezelőtt. Később, a végtelen tenger, a szerelem. az elmúlás; vagy akár egy szép árnyék vonala - vagy egy félve elkapott tekintet, egy titkos sóhaj, egy mélyben felizzó vágy.
Akkor, irány Lisszabon? 2700 kilométer, de van közvetlen repülőjárat, nekem még barátom is lakik ott.
Hát, nem tudom. Ez a felvétel 22 éve készült, akkoriban Paul már csak három ilyen helyet ismert az egész városban.
Eltelt az idő. Sok szépség ragyogott fel és múlt el azóta. Beatriz 3 éve, hogy meghalt; Antonio pedig 80 évesen, már csak emlékezik a régi dicső évekre.
Új generáció, új fadisták vették át a helyet; Lisszabonban ötvennél több fado-bár van.
Talán ez a hangulat is előtalálható valahol.
Vagy legalább hasonló.
Mert ezt a szépséget megtalálni nem fogjuk. Talán egy hasonlót. Mert a dolgok változnak, olykor végérvényesen eltűnnek, sajgó ürességet hagynak maguk után, akkor is, ha folyamatosan töltődnek és szövődnek az új szálak és az új lehetőségek.
Saudade.
