Kábelteszt - PowerR-Live2

A véletlenek szövik életünket.

Egy kedves barátomnál, finom kávé, jó zene, a rendszere nem pont az én ízlésem, de nagyon jó hang, és azon nagyon kevés színhely, ahol csembalólemezeket is lehet hallgatni, mert jól szólnak, szóval, keverem a kávét, ja cukorral iszom, gááááz, és volt egy kis tápkábel-cserélgetés a csöves erősítőnél. Én már ezen túlvagyok, a csöveken is, meg a kábelcserélgetésen is, de illedelmes vendégként kommentálom, mit hallok, de csak úgy, értitek.

És egyszer csak meghallottam az egyik kábelnél, hogy hirtelen oda sodródott a hang, arrafelé, mint nálam otthon. 

Nagyon. 

Pedig a két rendszer erősen különbözik, csak pár CD a közös, semmi más. Vagyis, tetszett. Mert tetszik a hang otthon. Nagy nehezen, mert nem kábelezek már rég, csak megkérdeztem, miféle drót ez. 

Milyen kábel az, amin így felakadok, ráadásul, idegenben??

Hát, egy PowerR, egy tápkábel, én ezeket ismerem, de nem ismerem a típusokat, az újakat főleg nem, a cikk címéhez is kellett ezért egy külön telefon. Ez egy új fejlesztés, sosem láttam ilyet. Aggasztóan vékony, sima, laza sodrat, semmi geometriai különlegesség; a két szál, láthatóan teljesen különbözik, dugók nem drágák, semmi különös, nincs rhódium meg titánium meg arany, csak egy pici jelölés a fázisnak, az fontos a szisztémában.
A hifiben Rudi bá’-t ismerem, és ismeri az is, aki nem, mert jelenség. Estig mehet, meg ment is a vita, hogy hová kell ezt az egészet tenni, meg milyen gerillamarketingje van meg nincs, de tény, hogy egy érdekes színfoltja a honi gyártóknak, a honi kábelüzéreknek. Mert az, nem?, olyan, mint egy vállfaügynök, finoman nyomul, odaadja, elviszi, meg lehet hallgatni, a fórumokat felidegeli, a trollokat feléleszti a 20e vs. 1M arány lehetetlensége, kap hideget, meleget, kavar, fejleszt, néha besértődik azon, ha valaki egy bunkó f@sz, az AVX jól meg van ilyenekkel rakva, gyakorlatilag egy tenyészhely, a korbácsos zsandárok alig tudják féken tartani őket. 

De nincs mit tenni, a hifiseknek per pillanat nincs jobb hely, ide gyűlnek, a fórummotor nagyon jó, a hifis hirdetések java itt landol, közönség tehát van. A kereskedők, meg főleg a hazai kábelmanufaktúrák legszívesebben bérgyikosokat küldenének rá, mert sok drótot elad, és sok hasznot kihúz a zsebükből. 

Az övébe nem csorog azért sok, mert az árak nyomottak, még a hifiben is, a HighEnd-ben meg egyszerűen nevetségesek. Kicsit olyan Robin Hood feeling, neveli a népet drótilag, a kábelhazudozások nagy leleplezője. 

Lehet, ő is kamugenerátor?, de az csak 20e-be fáj, vagy ne adj' Isten 50e-be, nem pedig 500 ezerbe. Semelyik kábelgyártó nem kavart ekkora port itthon. 

Semelyik, bármennyit is feszülnek.

Szóval, elkértem Rudolftól egy párat a monoblokkjaimhoz, de pontatlan voltam, azt hitte, hogy duál-mono az végfokom, így csak egyet adott. Sebaj, elkérem azt, amit hallottam, a hossz ugyanaz, mire a barátom közli, hogy ő azt már szétszedte, beforrasztotta a helyére... ő ilyen, hardcore,  ultrakritikus és amúgy keményvonalas KSL-ista. Szóval ott álltam, kezemben az egy szál drót, és éreztem, hogy nem fogok egy hetet várni a másikra, hanem kipróbálom ott, ahol nem akartam. Hogy miért húzódoztam?, mert a blokkoknál kevés tápkábelt próbáltam, a Heed-ektől odavoltam már a szg dróttal is, és ott olcsók vannak most is, tehát érzek egy kis játékteret. De a forrásnál, ott nálam az 'ultimate solution' tápkábel van, mármint hangra, énnekem, nem nektek, ez fontos, és iszonyatosan sok-sok-sok próba után.
És öt év eltelt, és ki sem lett húzva, egyszer sem, tök por lett, a hang meg egyfolytában jó, minek akkor kavarni?
De nincs menekvés, legyen.

Akkor, milyen forráskészülékről van most szó?

Hát, egy CD játszó. Egy ML 512. 

Miféle lejátszó ez? 

Hát, leginkább olyan, hogy a legtöbbőtöknek soha nem lesz ilyen kaliberű lejátszója, ez a keserű igazság. 

Soha. 

Amivel az LP-seket fel lehet idegelni, mert jobb. Sokkal. 

Amihez képest a Lumin egy futottak még kategória. 

Amihez képest a nagy Esoteric egy más út, de semmiképp sem jobb – itt már aránylag értelmes vita folytatható, bár fültanúja voltam olyasminek, amire az a jó szó, hogy megaláztatás, és nem az ML ment utána pszichológushoz. 

Ahol a szg lejátszók alulmaradnak, még mindig. Persze mindez az én ízlésem meg előállított hangom szerint, meg az én lemezeimmel; egy Patricia Barber vagy egy 1960-as bluesfelvétel esetén más vélemények születhetnek, de az engem meredeken nem érdekel, meg a kojaniszkacsi, meg az a rengeteg f@stenger zene sem, amit sokan hallgatnak errefelé, ízlésekről kár is vitát nyitni.

Hogy mi volt eddig? Hát, ez a kérdés számotokra nyitva marad, mert nem lényeg.

De miért nem? Miféle teszt az, hogy nem mondjuk meg ki ki ellen van?

Azért nem mondom meg, mert ennél a kasztnál a noblesse oblige van, tehát muszáj volt bepróbálkozni tápkábelileg a HighSociety-vel, meg olcsókkal, meg közepesekkel, meg mindenfélével, és, ami legjobban tetszett, az maradt. Sok rossz emlék maradt az ide-oda hangolódásokról, itt a drága kábelek különösen jeleskednek, de azt egy szóval sem mondom, hogy rosszak a drága kábelek, sőt, némelyik igen kiváló, de itt az óvatosság kifizetődő erény.

Meg az a fájdalmas igazság, hogy ez a szerkezet akármilyen krumpli dróttal is q..vajó, ez elvárható, ennyi pénzért, de tényleg így van, az alaptónuson, amiért ennyire szeretem, a zeneiségén, azon  nem tud változtatni semmilyen rossz vezeték.

És a nem-alap-tónus? Azzal, mi a helyzet?

Hát, a hifizés jó része, főleg, a kábelmanőverek pont erről szólnak. Meg az egész cikk, ez, amit olvastok.

Na, teszt már.

Drót kicserél, lemez be.

Vannak kedvenc lemezek. Annyira, hogy minden rezdülésüket ismerem. Érzem, ahogy öregszik a műanyagjuk, ahogy karcosodnak finoman. Némelyiket annyira szeretem, hogy adjatok egy kockás füzetet, felírom az első tracket egyesekbe meg nullákba. 

Hogy miféle lemezek ezek?, itt a blog, azt képzeljétek el, hogy véletlenül pont egy komolyzenei ajánlóba csöppentetek, lehet nézelődni, kicsit jobbra a szemet, még, még egy kicsit, rákattintani a más-színű címre, és, b@szki, kinyílik egy cikk valamelyik klasszikus zenei lemezről, tökre hidegrázós szitu, nem?, gyorsan visszalapozni a böngészővel, fú, ez kemény volt...:) 

Ráadásul a legtöbbje hangmérnöki mestermű. Legtöbbeteknek, hifiseknek ezek a zenék kínaiul vannak, erről én nem tehetek, nem az én dolgom, de a hifis kihívás olykor extrém nagy, tehát ide most pont jók.

Na, teszt már.

Aljas módon, mert pár éve béke van, semmi kedvem kibillenteni a jó hangot itthon, beteszem ez a 18-as tracket; L'Arpeggiata, a lemez fenomenális, ez a középpontja, ez érdekel engem nagyon. Kicsit-picit éles, picit, az ML analógos hangja is épp annyira szelídíti, hogy nagyon szeressem.

És az első hangnál tudom, hogy ez egy hosszú menet lesz. Ez biztos, érzem. Mert hisztis vagyok és türelmetlen, és kategorikusan bejáratódás-tagadó, vagyis, előfordul, hogy nálam 2 perc egy kábel-próba, aztán megy a levesbe…

Itt valami van. Valami más. A hangszerekkel lett valami. Ez a nő, ez egyszerűen elképesztő. Ez nem énekhang, hanem sztriptíz. Majdnem pornó, annyira transzparens. Hogy éles?, ki terjesztette ezt? Enyhe akcentus a hangon, eddig nem hallottam. Ill., nem figyeltem. 

Mert itt a lényeg valahol. Hogy az ott volt, csak én nem voltam ott.

Fura ez, nem?

Nehéz így írni, hogy mit hallunk. Mert amikor a rendszer hangja elér egy szintet, ami sokatoknál nincs meg, ahol még a vergődés meg a csere-bere megy, akkor a felbontás, a magas, meg a mély, meg dinamika, az engem q..vául nem érdekel, mert megvan, megszereztem, összehoztam rég. Itt valami többletet hajszolnak a szerencsések, az elitklub, ahol a hifis paraméterekről már tényleg nincs mit beszélni. Ne értsetek félre, nem a világ legjobb hangjáról van szó. Nem. Az 'én' meg a 'hang' harmóniájáról van szó. Hogy megtaláltam azt, ami érdekel a hangvisszaadásban. 

A zenében. 

Én, nem pedig ti, tehát, nem kell megsértődni, hogy a ti véleményetek egyáltalán nem érdekel és nem releváns.

Szóval, most valami itt simább. Az énekhang nem lágyul, hanem széjjelebb bomlik, felfelé tör.

OK. Ez valamennyire kommersz zene, nézzünk olyat, ahol kiderül minden hazugság.

Viola da gamba.

Aki nem tudja, mi az, ott a wikipédia, lehet nézelődni. Harry Belafonte meg a Brothers in Arms nem alkalmazta hangszerként. Meg Csajkovszkij meg Beethoven sem. Meg a jazzkocsmákban is ritka. Fogalmatok sincs róla, miféle hangszer ez, de nem baj, higgyetek nekem, nagyon alkalmas társ a hangzáshúség nyomozómunkájához. Élőben hallani pedig finom akusztikus élmény.

Rendkívül felhangdús, ez a titka, ráadásul 'Voix Humaine', evolúciósan erre vagyunk kiérzékenyedve, ti is, nem a szub-basszusra, ezért a legkisebb csúszás vagy színezés vagy szubminiatűr torzítás vagy hullám-diszkrepancia frankón hallható. Mennyi, de mennyi berendezés meg kábel elvérzett itt, ha tudnátok.

Két nagyágyú, egy régi, meg egy idei lemez. A régi egy remasterelt SACD, AliaVox, legendás lemez és legendás hangfelvétel. A másik az egy Alpha, Hughes Deschaux keze műve, vadul jó felvétel. A hifis lemezeket hangzásban mindenféle trükk nélkül előzik, majdhogynem szemérmetlenül.

Kicsit izgulok, mert itt eldől minden. Ha nem jó, 10mp. után dobom a kukába a kábelt, egy könnycsepp nem lesz Luciana után, bármennyire is jó volt az előbb.

És tátva maradt a szám. Komolyan. Pedig hallottam már pár dolgot ilyen alkalmakkor. Valami nagyon furcsa van a hangban. 

Rácsodálkozás. 

De mire? -  fogalmam sincs. Valami a hangulatban változott. Intimitás. Érdekel ez a zene. Savall hangszerén érezni a mit?, a kort?, a napsütést Cardonában?, nem tudom. 

Az új Alpha meg egészen megszélesedik. Ez a Deschaux, ez konkrétan egy zseni, a makacs kétmikrofonos teóriájával együtt. Egyfajta hangtér-növekedés lett. Az élethűség eddig is jó volt, most jobb?, nem tudom pontosan, valami más van itt.

Egyfajta egyenesség. Mintha a hangszerhang-összemosódások, amelyek az élő zene sajátjai is, ott változna valami.

Pihentetőnek kicsi NoaNoa, na, ezen is olyan az artwork, hogy már akkor tetszett a hang, amikor a CD a kezemben volt. Döbbenetesen jó. Kifejezetten attraktív. A mélyekkel is lett valami, mintha combosabb erősítő lenne, tisztára olyan.

Egy másik Alpha, a Nova Metamorfosi, ez most igen komoly feladvány, mert olyan, hogy sok helyen konkrétan hallgathatatlan; teli fúvósokkal meg Claire süvítő szopránja, a pöttyös ruhájában, azt kell mondjam, a zene, az nagyon jó, de fárasztó kissé. 

Ez kissé rétegzene, legtöbbetek soha az életben nem fogja hallgatni, ez tény. Nem számít, hogy emiatt ez nektek használhatatlan információ.

Most viszont valami más. Belefeledkezés. A trombitás részbe...!!! - miket megél az ember. 

Jobb a hang, nincs mit tenni, bármennyire is akarom az ellenkezőjét, itt nincs pardon.

Még pár lemez, pl. a Pergolesi Stabat Mater, a gyerekkórus, az egészen fantasztikus lett. Zongora kiváló, csembaló még annál is többet nyert. 

A csembaló, szólóban, az külön történet. Csoda lemezek vannak. Most meg úgy szólnak, hogy el sem hiszem, hogy ilyen létezik. Hogy ti miért nem hallgatjátok, még a komolyzenekedvelők sem nagyon, abban a rossz hifi is nyakig benne van.

Eddig is jó hang volt ezeken.

Egy átlag IQ-val persze feltehető a nagy hifis kérdés, hogy akkor ez most egy oldal-leágazás, ugye?, hát, a válasz annyi, hogy a lemezeink kedvessége, ha fokozódik, az eltérhet a hifis paraméterektől, de az egész kábelezés-maszlagnak talán ez az egyetlen igazi értelme.

Legvégén, na, gyere, Particia, fizettem 90 Eurót az SACD verzióért, lássuk, mi lesz, ha már kissé szemétkedtem az elején vele. Nem rossz annyira a zene, nekem kissé már nagyon kevés, a felvétel rendkívül igényes, a kiadás kifejezetten szép. 

Most is jól szól, olyan highendesen. Az előző lemezekhez képest kétségbeejtően műanyag hangszerhangok. Próbálom elképzelni, hogy mi tetszik ezen nektek, mármint nem a zenén, mert az tényleg ízlés kérdése, hanem a hangon, de sehogy sem tudom kitalálni.

Drótilag minimális különbséget hallok. Nincs nagy varázslat a hangban, most sem. Nem rosszabb. Mégis, talán, egy hangyányit jobb? Bizonytalan vagyok. Húha, ez most nem jó hír  nektek, de ne legyen már minden könnyű az életben nektek sem...

Vágyom egy kis nosztalgia után, hogy a régi kábel varázsolt, meg de jó mégis. Mert jó volt ám, nagyon. 

De nem jön a kívánás.

Pár nap eltelik, sokszor el is múlik a csoda ennyi idő alatt. Hogy szokott lenni a szokásos dramaturgia? Egy óvatlan pillanatban vissza a régi, és mégis csak az eredeti felállás a jobb, egy perc alatt kiderül, mennyire ostobán ismétlődő hifis sz@rakodás...

És nem ez lett. Minden lemez jobb, nincs kivétel. Legalább egy lenne, valami elb@szott felvétel, csak a káosz kedvéért. 

Nem találtam.

Vissza a régi? Hogy akkor jön elő ám az igazság, ez a nagy hifis bölcsesség.

Nem. Ott marad. Nincs késztetés visszarakni. Nincs aggódás, nincs verseny. Több a zene. Az ML csak forog, forog, a rubin csapágyain, néha felpörög, amikor nehezebbek 0 - 1 különbségek, de tolja ki magából a gyönyörű hangot.

Na, akkor, verdikt, mint a baromság-orientált lefizetett szakcikkek kérdezik?

Szaladjatok Rudi bá'-hoz venni ilyet nulla pénzért?

Hogy íme, az óriásölő előállt?

Hát, én azt igazából nem tudom.

Nincs verdikt, nincs tanulság.

Jól kihazudoztam magam, iszom egy jó kávét.

Hogy nálatok mi lenne, azt én nem tudhatom, nem is érdekel semennyire, Rudi bá' üzletmenete is hidegen hagy teljesen, az ellenvélemények is, a trollok meg a jóindulatú vitatkozók is. Az avx-et rég nem olvasom, bár, asszem, oda ezt a cikket benyomom, legyen valami hasznom belőle végre, itt a megjegyzések meg ki vannak kapcsolva, tehát, az utcán, ha esetleg leállítotok, de akkor meg lemezekről szívesebben társalkodom....

Akinek esetleg teljesen ilyen a cucca, ilyen kábelekkel, alátétekkel, lemezekkel, szőnyeggel, szobával, ízléssel, annak ez a fenti egy jó iránytű lehet.

Nektek, a többieknek, ez a cikk az égvilágon semmi egzakt információt nem nyújt.

Ráadásul, a többségetek, a közepes, vagy majdnem jó, de mégsem jó forráskészülékével, valami kitekert logika szerint a drága kábelektől várja a jó hangot, pedig az már a dac csip kimeneti lábán véglegesen és javíthatatlanul el van rontva, egy Odin sem tudna rendet tenni a hangi rumliban, de a psziché ezt nem veszi tudomásul. Én is ilyen voltam.

A kisebbség, páran, akiknél tényleg jó a forráskészülék, meg a hang, azok brutál sokat fizettek érte, ezek HighEnd masinák, szóval, ők meg a noblesse oblige ketrecéből kitörni nem tudnak, nem is akarnak, tehát nem szabad emberek, és nagyon drága drótokkal tápolnak, így nyugodt a lelkük. Másodszorra mondom, hogy van úgy, hogy a nagyon drága tápkábelek tényleg nagyon jók, tehát, itt a PowerR nem lesz bedugva, ezt higgyétek el.

Egy dolog bizonyos nálam.

Ez a kábel marad, akkor sem adom vissza Rudolfnak, ha azt kamuzza, hogy van ám jobb a polcon, a garázsban.

Marad. Megkérdem, mennyi, és szó nélkül kifizetem.

Aztán kitalálom már útközben, hogy melyik lemez lesz este a színen.

Régi polifónia, asszem az lesz, a Ciszterciek lejegyzése. Gyönyörű, új kiadás, amúgy a felvétel régi.

Emelje fel az a kezét, aki velem tart!

(:))

Na, helótok,

jó zenehallgatást mindenkinek, tényleg, ezt komolyan, mert az egész hifis káoszban, talán, ez az egyetlen igazi lényeg.

C.

*         *         *

______________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14

Monteverdi: L'Orfeo - koncert - L'Arpeggiata

Budapest.

Király fürdő. 

Régi, 500 éves, omladozó, tiszta, de minden kissé mállik, vizek folynak mindenfelé, olyan csapok és szerelvények néhol, amelyek bizonyosan még a háború előttről valók. 

Viszont mindenhol az elképesztő szépség jelenléte. Olyan színek és árnyak, mint sehol máshol. Gyér lámpafény, félhomály, a kupola nyílásain át egy napsugár-pászma süt be, mint egy fénykard, csak jóval hosszabb. 

Ülünk a forró vízben, barátokkal, és én azon gondolkodom, hogy miért szeretem én ennyire a L’Arpeggiata-t?

Talán a név. Mert kedvenc szerzőmet, Kapsbergert idézi, aki megálmodta a Toccata Arpeggiata-t, amely Christina-t is megérintette, éppen csak annyira, hogy ezt választotta az együttes nevének.

Sok jó lemezt adtak ki, felsorolni sem lenne elég a hely. A régi táncokkal, a Tarantellával meg a Chaconne-al, a Reneszánsz-Barokk érzékeny határmezsgyéjén kezdődött minden, aztán a későbbi években tágult a horizont, műfajilag is, Monteverdi után jött Purcell és Handel, a jazz, sőt, népzenék szerte Európából, a Mediterráneumból és Keletről.

A lényeg mégis az, amit az All’Improvviso lemezen találhatunk. Nem a zenére gondolok, ami aztán legenda lett. Hanem egy láthatatlan tekintetre. Ott a tokban, a CD alatt, kicsit nehezen látszik, fényképezni szinte lehetetlen, de a lényeg nagyon átjön.

Egy fiatal, sovány,  frufrus csajszi és egy idősebb ősz-szakáll zenész a képen  Christina magyaráz valamit erősen, Gianluigi Trovesi, a jazz-klarinétos figyel, kicsit mosolyog, épp csak a fejét nem vakarja, hogy mi ez az egész, hogy kerül ő most megint a régizenébe, mit akar ez a nő tőle, a klarinét csak 100 évvel később jött a képbe, Christina csupa ragyogás, a szemében szikrák, pedig a képen nem is látszik, de az igen, hogy ő mindent kigondolt, és nem kell félni, jó lesz, gondoljon csak arra, hogy a Tarantella mekkora siker lett.

Aztán ez a pár lemez finoman megrázta az egész klasszikuszene-játszást Európában, és akkora divatba hozta a régizenét, amelyre senki sem mert gondolni. Monteverdi meg Cavalieri meg Caccini igazi sztár lett, a közönség egyszerűen megőrült, a fiatalság olyan rég elfeledett szerzőket hallgatott, amelyeket előtte nagyon keveset lehetett hallani. Új generációk kezdték utánozni az együttest, amelyhez a világ legjobb énekesei csatlakoztak egy-egy lemezfelvétel erejéig.

Hogy mi volt a titok, azt nehéz megmondani. 

Talán az a hihetetlen érzékenység, amellyel Christina vigyázta a hangszerelést. 

Vagy az a rejtett tartalom, amit kicsalogatott ezekből a régi dallamokból. 

Talán a zenei improvizáció újragondolása. 

Vagy az a nyílt szembefordulás a fásult és közönséggyilkos klasszikuszene-előadásmóddal, a lesatuzott szonátákkal, idegölő fúgákkal és szörnyűséges szimfóniákkal, amelyből azért nagykanállal kapunk mi is eleget.

Aztán múltak az évek, a frufrus sovány csajszi alaposan megváltozott, a L’Arpeggiata letért erről a különleges sínről, van egy kis összevisszaság most a repertoárban, de a legendás lemezeket itt hagyta nekünk. Én egy használt Tarantella SACD-ért annyit fizettem, hogy le sem merem írni, a Via Crucis utolsó számán, a Stu Criata-n én láttam nem egy embert majdnem sírni, a Landi album első számán pedig a mai napig szívdobogást kapok… én annyira nagyon szeretem ezt az együttest, hogy az új Handel Goes Wild egy kalap sz..r, senkinek sem ajánlom, de nem bánom, és nem is bántom őket, menjenek, amerre a kedvük tartja, ebbe senkinek sem kell beleszólni, énfelőlem lakodalmas rockot vagy Stockhausen-t is játszhatnak, az én szerelmemen ez mit sem változtat.

Ma viszont komoly dolog a színen.

Monteverdi és az Orfeo. 

A nulladik kilométerkő a Barokk zenében és az opera világában. 

A kezdet, a szingularitás.

A MÜPA, az épület, a belső tér megint vegyes érzéseket ad. Kívül a színes megvilágítás hihetetlenül gagyi, a nagyterem meg hihetetlenül túlnagy, belül azért rendben van, szinte megszokom, de most nagyon jó helyen ülünk, lent, első harmad  közepén.

Kezdés.

Jól ismert dallamok, amelyek a keretet adják az emberiség egyik leghíresebb szerelmi történetéhez. Az első másodpercektől valami furcsán különleges érzés. Olyan hangszerelés és megszólalás, hogy az az érzésem, hogy felszakadt a kárpit a horizonton, és mi kinézhetünk, valahová nagyon-nagyon messzire földekre.

Hogy ezeket a fúvósokat hogyan édesgette magához Christina, én azt nem tudom, de így én sehol máshol nem hallottam az első fanfár részt, a hideg futkározott a hátamon. 

Aztán szépen besétált Baráth Emőke, igen, a mi Emőkénk, egy finoman áttört ruhakölteményben, mint Música, és valami tökéletes, angyali hangon elénekelte a felvezetést, hogy mit is fogunk hallani.

Aztán elkezdődött a történet. 

Meg az ámulat-sorozat. 

Az a két hegedűs, mert csak két hegedű van, ők valahogy annyira másképp játszanak, mint az évek alatt itt hallott többi zenekar többi hegedűse, hogy talán itt van rögtön a titok egy része. Finom, pontos, szépen kidolgozott, bla..bla.., de egészen belül valami forrongás, valami nyugtalanítóan szép.
A lemezeken is feltűnő; ugyanezt hallom, mindig.

A continuo sor nagyon erős, két billentyűs, gambák, cselló, hárfa, theorba, barokk gitár, és minden a szöveg alá rendelve, ne feledjük, ez a híres Nuove Musica, ahol a szöveg nincs a kottára feltűzve, mint egy szólam a sok közül, hanem a Prima, és tényleg, ki fog derülni, hogy valóban rendkívül fontos.

A hátsó sor, nimfák, pásztorok, egyebek, innen olykor meghökkentően nagyszerű szólók hangzottak, persze így könnyű, hogy Vincenzo Capezzuto kaliberű énekesek álldigálnak, várva a rövid szerepüket.

Orfeo, egy mexikói-francia tenor, Rolando Villazón, az elején nem  tetszett. 

Mert olyan olaszosan, nagyoperásan, nagylendületesen, nagyhangulatúan nyomta; itt viszont még nagyon korán vagyunk, ez majd 150 év múlva kellene, gondoltam, lehetne kicsit finomabban...

De aztán jött a hírnök, hogy mi történt Euridike-vel, és Orfeo elindult az Alvilágba, innentől viszont teljesen átfordultam, holott a hang kb. maradt ugyanolyan. 

Hogy miért?, mert ahogyan ott áll Kharon előtt, és mindent elkövet, hogy engedjék be, zenél szépen, aztán kesereg és hadonászik és kiáltozik, hogy ő akkor is a szép Euridike-je után akar menni, és miért nem engedik, mert ő annyira nagyon szereti, és akkor is ki fogja hozni, és ez akkor sem változott, mikor a Remény elengedte a kezét, és búcsút intett, értitek?, úgy nekivágni valaminek, akárminek, hogy nincs rá semmi remény, ki tudná ezt manapság?, hát én ezen egészen mélyen meghatódtam.

Már maga a történet, hogy valaki annyira szeret egy nőt, hogy utána megy az Alvilágba, ezen immár kétezer év óta borzongásos tisztelettel csodálkozik mindenki, igen, ez az 1700 ember a MÜPA-ban, ma is.

Aztán a könyörgés meghallgattatik. Szép lassan, egyre töményebb metafizikai beszűrődés. Mert Orfeo annyira akarja, hogy az istenek megszánják. Ha valamit nagyon erősen csinálunk, annak egyértelmű áthallásai vannak a felsőbb, láthatatlan világokban. És egyszer csak megkérdezi Plútó felesége, hogy ez a szerelmes trák hős annyira, de annyira akarja a nőt, hogy találjunk már ki valamit, hogy visszakapja végre…

A zene teljesen hűen követi az egyre bonyolultabb szöveget, a szellemiséget. Pont, ahogyan a Camerata Bardi elképzelte Firenzében, a visszatérést az antik hagyományokhoz.

Orfeo, a tenor Villazón, egyenesen remek. A zenében finom rezdülések, szép dallamívek, és megint, azok a fúvósok, ilyet én még nem hallottam. Kharon, egy vékonydonga soványság, John Taylor Ward, akkora hang jön belőle, hogy elismerő moraj fut át a nézőtéren. A szólisták csillognak, mindenki kotta nélkül énekel, játszanak, igazából, tiszta szívből.

A continuo annyira tökéletes, hogy most kezdem megérteni, miért volt akkora siker ez a monódia a régi Velencében, és miért született egy teljesen új dolog, aminek hirtelen nem találtak nevet, és aztán így is maradt, hogy a Mű. 

Az Opera.

Aztán a tetőpont, a híres megforduljunk vagy ne forduljunk paradoxona, amely azóta is mutatja a keserű példát, hogy mennyire nehéz előre menni, nem visszanézni remegve, hogy jó lesz-e így, hogy vajon mit szólnak a dolgainkhoz, hanem csak csinálni, menni, egyenesen előre.

A bukás szükségszerűségéről könyveket írtak tele. Nagyon komoly dolog. Nekünk, férfiaknak nem kellemes pirula. Hogy mindenképp veszítünk; hogy Ámor parancsa erősebb Plútó tiltásánál, és hogy Emőke, mármint Euridike, mielőtt visszahull a sötétségbe, azt suttogja gyönyörűségesen, hogy a túl nagy szerelmeddel elveszejtettél….

Aztán a végén, a nagy szomorúság után, Apollón, Benoit Arnoult, akinek a hangján én leültem, felemeli magához Orfeo-t, maga mellé. 

Itt Monteverdi, mármint a szövegíró kissé szépített, mert fennmaradt, hogy Orfeo, búját feledtetni akarván, hosszú és számos szerelmeskedésbe fogott mindenféle nőkkel, nimfákkal, és menádokkal, akik, utóbbiak, megérezvén, hogy dicső lovagjuk még mindig azt a  … Euridike-t szereti, akkor is, amikor az ő karjaikban van, hát ezt a nők különösen gyűlölik, szóval széttépték, és bedobálták egy jó mély szakadékba… aztán kezüket megmosták a Helikon folyóban, és a víz egyszerűen eltűnt, elszivárgott a föld alá szégyenében...

De a lényeg, hogy most tényleg ott ül Apollón mellett, és a dicsőítő kórussal megszólaltak a dobok és a csörgők, és a színpadon a nők finoman elkezdtek táncolni, a hegedűk sírtak és nevettek egyszerre, a zenekar úgy szólt, hogy a nézőtéren a nők a könnyeiket nyelték, a férfiak erősen zavarban, ugyanígy, és a legvégén majdnem felugráltak páran az első sorokból a színpadra...

Óriási-óriási tapsvihar, a MÜPA majdnem összedőlt, és végre megfordult Christina, aki végig háttal nekünk vezényelt, csupa-csupa ragyogás az egész nő, és én pont azt a tekintetet láttam a szemében, mint amit azon a lemezbelsőn, 15 év eltelt, semmi sem változott, és én azt hiszem, ez örökkön-örökké így fog maradni.

*         *         *

____________________________

Jövünk ki, emelkedettség, barátok, ismerősök, csillog a szemük erősen, kérdezik, hogy, na, Péter, hogy tetszett?, én hirtelen azt találtam mondani, mint Kharón, amikor meghallgatta a szép zenélést, és ingadozott, hogy beengedje-e Orfeo-t az Alvilágba, hogy:

Pengetései szívem gyönyörködtetvén, kissé meghatódtam…

____________________________
Szereplők:
Orfeo
Rolando Villazón
Euridice, Musica, a zene múzsája
Baráth Emőke
A nimfák hírnöke
Giuseppina Bridelli
Proserpina
Céline Scheen
Nimfa, Reménység
Benedetta Mazzucato
Egy pásztor
Vincenzo Capezzuto
Egy pásztor, Visszhang, Egy alvilági lélek
Aidan Coburn
Egy pásztor, Egy alvilági lélek
Jeffrey Thompson
Apolló, Egy alvilági lélek
Benoît Arnoult
Kharón, Egy pásztor, Egy alvilági lélek
John Taylor Ward
Pluto, Egy alvilági lélek
Dingle Yandell
Közreműködik:
Ensemble L'Arpeggiata, művészeti vezető: Christina Pluhar

Művészetek Palotája, 2018. március 10.
_____________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16