2018. március 16., péntek

Monteverdi: L'Orfeo - koncert - L'Arpeggiata








Budapest.

Király fürdő. 
Régi, 500 éves, omladozó, tiszta, de minden kissé mállik, vizek folynak mindenfelé, olyan csapok és szerelvények néhol, amelyek bizonyosan még a háború előttről valók. 



Viszont mindenhol az elképesztő szépség jelenléte. Olyan színek és árnyak, mint sehol máshol. Gyér lámpafény, félhomály, a kupola nyílásain át egy napsugár-pászma süt be, mint egy fénykard, csak jóval hosszabb. 


Ülünk a forró vízben, barátokkal, és én azon gondolkodom, hogy miért szeretem én ennyire a L’Arpeggiata-t?

Talán a név. Mert kedvenc szerzőmet, Kapsbergert idézi, aki megálmodta a Toccata Arpeggiata-t, amely Christina-t is megérintette, éppen csak annyira, hogy ezt választotta az együttes nevének.


Sok jó lemezt adtak ki, felsorolni sem lenne elég a hely. A régi táncokkal, a Tarantellával meg a Chaconne-al, a Reneszánsz-Barokk érzékeny határmezsgyéjén kezdődött minden, aztán a későbbi években tágult a horizont, műfajilag is, Monteverdi után jött Purcell és Handel, a jazz, sőt, népzenék szerte Európából, a Mediterráneumból és Keletről.


A lényeg mégis az, amit az All’Improvviso lemezen találhatunk. Nem a zenére gondolok, ami aztán legenda lett. Hanem egy láthatatlan tekintetre. Ott a tokban, a CD alatt, kicsit nehezen látszik, fényképezni szinte lehetetlen, de a lényeg nagyon átjön.


Egy fiatal, sovány,  frufrus csajszi és egy idősebb ősz-szakáll zenész a képen  Christina magyaráz valamit erősen, Gianluigi Trovesi, a jazz-klarinétos figyel, kicsit mosolyog, épp csak a fejét nem vakarja, hogy mi ez az egész, hogy kerül ő most megint a régizenébe, mit akar ez a nő tőle, a klarinét csak 100 évvel később jött a képbe, Christina csupa ragyogás, a szemében szikrák, pedig a képen nem is látszik, de az igen, hogy ő mindent kigondolt, és nem kell félni, jó lesz, gondoljon csak arra, hogy a Tarantella mekkora siker lett.

Aztán ez a pár lemez finoman megrázta az egész klasszikuszene-játszást Európában, és akkora divatba hozta a régizenét, amelyre senki sem mert gondolni. Monteverdi meg Cavalieri meg Caccini igazi sztár lett, a közönség egyszerűen megőrült, a fiatalság olyan rég elfeledett szerzőket hallgatott, amelyeket előtte nagyon keveset lehetett hallani. Új generációk kezdték utánozni az együttest, amelyhez a világ legjobb énekesei csatlakoztak egy-egy lemezfelvétel erejéig.


Hogy mi volt a titok, azt nehéz megmondani. 
Talán az a hihetetlen érzékenység, amellyel Christina vigyázta a hangszerelést. 
Vagy az a rejtett tartalom, amit kicsalogatott ezekből a régi dallamokból. 
Talán a zenei improvizáció újragondolása. 
Vagy az a nyílt szembefordulás a fásult és közönséggyilkos klasszikuszene-előadásmóddal, a lesatuzott szonátákkal, idegölő fúgákkal és szörnyűséges szimfóniákkal, amelyből azért nagykanállal kapunk mi is eleget.

Aztán múltak az évek, a frufrus sovány csajszi alaposan megváltozott, a L’Arpeggiata letért erről a különleges sínről, van egy kis összevisszaság most a repertoárban, de a legendás lemezeket itt hagyta nekünk. Én egy használt Tarantella SACD-ért annyit fizettem, hogy le sem merem írni, a Via Crucis utolsó számán, a Stu Criata-n én láttam nem egy embert majdnem sírni, a Landi album első számán pedig a mai napig szívdobogást kapok… én annyira nagyon szeretem ezt az együttest, hogy az új Handel Goes Wild egy kalap sz..r, senkinek sem ajánlom, de nem bánom, és nem is bántom őket, menjenek, amerre a kedvük tartja, ebbe senkinek sem kell beleszólni, énfelőlem lakodalmas rockot vagy Stockhausen-t is játszhatnak, az én szerelmemen ez mit sem változtat.



Ma viszont komoly dolog a színen.


Monteverdi és az Orfeo. 
A nulladik kilométerkő a Barokk zenében és az opera világában. 
A kezdet, a szingularitás.

A MÜPA, az épület, a belső tér megint vegyes érzéseket ad. Kívül a színes megvilágítás hihetetlenül gagyi, a nagyterem meg hihetetlenül túlnagy, belül azért rendben van, szinte megszokom, de most nagyon jó helyen ülünk, lent, első harmad  közepén.




Kezdés.
Jól ismert dallamok, amelyek a keretet adják az emberiség egyik leghíresebb szerelmi történetéhez. Az első másodpercektől valami furcsán különleges érzés. Olyan hangszerelés és megszólalás, hogy az az érzésem, hogy felszakadt a kárpit a horizonton, és mi kinézhetünk, valahová nagyon-nagyon messzire földekre.

Hogy ezeket a fúvósokat hogyan édesgette magához Christina, én azt nem tudom, de így én sehol máshol nem hallottam az első fanfár részt, a hideg futkározott a hátamon. 


Aztán szépen besétált Baráth Emőke, igen, a mi Emőkénk, egy finoman áttört ruhakölteményben, mint Música, és valami tökéletes, angyali hangon elénekelte a felvezetést, hogy mit is fogunk hallani.

Aztán elkezdődött a történet. 
Meg az ámulat-sorozat. 
Az a két hegedűs, mert csak két hegedű van, ők valahogy annyira másképp játszanak, mint az évek alatt itt hallott többi zenekar többi hegedűse, hogy talán itt van rögtön a titok egy része. Finom, pontos, szépen kidolgozott, bla..bla.., de egészen belül valami forrongás, valami nyugtalanítóan szép.
A lemezeken is feltűnő; ugyanezt hallom, mindig.

A continuo sor nagyon erős, két billentyűs, gambák, cselló, hárfa, theorba, barokk gitár, és minden a szöveg alá rendelve, ne feledjük, ez a híres Nuove Musica, ahol a szöveg nincs a kottára feltűzve, mint egy szólam a sok közül, hanem a Prima, és tényleg, ki fog derülni, hogy valóban rendkívül fontos.


A hátsó sor, nimfák, pásztorok, egyebek, innen olykor meghökkentően nagyszerű szólók hangzottak, persze így könnyű, hogy Vincenzo Capezzuto kaliberű énekesek álldigálnak, várva a rövid szerepüket.

Orfeo, egy mexikói-francia tenor, Rolando Villazón, az elején nem  tetszett. 


Mert olyan olaszosan, nagyoperásan, nagylendületesen, nagyhangulatúan nyomta; itt viszont még nagyon korán vagyunk, ez majd 150 év múlva kellene, gondoltam, lehetne kicsit finomabban...


De aztán jött a hírnök, hogy mi történt Euridike-vel, és Orfeo elindult az Alvilágba, innentől viszont teljesen átfordultam, holott a hang kb. maradt ugyanolyan. 
Hogy miért?, mert ahogyan ott áll Kharon előtt, és mindent elkövet, hogy engedjék be, zenél szépen, aztán kesereg és hadonászik és kiáltozik, hogy ő akkor is a szép Euridike-je után akar menni, és miért nem engedik, mert ő annyira nagyon szereti, és akkor is ki fogja hozni, és ez akkor sem változott, mikor a Remény elengedte a kezét, és búcsút intett, értitek?, úgy nekivágni valaminek, akárminek, hogy nincs rá semmi remény, ki tudná ezt manapság?, hát én ezen egészen mélyen meghatódtam.


Már maga a történet, hogy valaki annyira szeret egy nőt, hogy utána megy az Alvilágba, ezen immár kétezer év óta borzongásos tisztelettel csodálkozik mindenki, igen, ez az 1700 ember a MÜPA-ban, ma is.

Aztán a könyörgés meghallgattatik. Szép lassan, egyre töményebb metafizikai beszűrődés. Mert Orfeo annyira akarja, hogy az istenek megszánják. Ha valamit nagyon erősen csinálunk, annak egyértelmű áthallásai vannak a felsőbb, láthatatlan világokban. És egyszer csak megkérdezi Plútó felesége, hogy ez a szerelmes trák hős annyira, de annyira akarja a nőt, hogy találjunk már ki valamit, hogy visszakapja végre…


A zene teljesen hűen követi az egyre bonyolultabb szöveget, a szellemiséget. Pont, ahogyan a Camerata Bardi elképzelte Firenzében, a visszatérést az antik hagyományokhoz.
Orfeo, a tenor Villazón, egyenesen remek. A zenében finom rezdülések, szép dallamívek, és megint, azok a fúvósok, ilyet én még nem hallottam. Kharon, egy vékonydonga soványság, John Taylor Ward, akkora hang jön belőle, hogy elismerő moraj fut át a nézőtéren. A szólisták csillognak, mindenki kotta nélkül énekel, játszanak, igazából, tiszta szívből.


A continuo annyira tökéletes, hogy most kezdem megérteni, miért volt akkora siker ez a monódia a régi Velencében, és miért született egy teljesen új dolog, aminek hirtelen nem találtak nevet, és aztán így is maradt, hogy a Mű. 

Az Opera.

Aztán a tetőpont, a híres megforduljunk vagy ne forduljunk paradoxona, amely azóta is mutatja a keserű példát, hogy mennyire nehéz előre menni, nem visszanézni remegve, hogy jó lesz-e így, hogy vajon mit szólnak a dolgainkhoz, hanem csak csinálni, menni, egyenesen előre.
A bukás szükségszerűségéről könyveket írtak tele. Nagyon komoly dolog. Nekünk, férfiaknak nem kellemes pirula. Hogy mindenképp veszítünk; hogy Ámor parancsa erősebb Plútó tiltásánál, és hogy Emőke, mármint Euridike, mielőtt visszahull a sötétségbe, azt suttogja gyönyörűségesen, hogy a túl nagy szerelmeddel elveszejtettél….


Aztán a végén, a nagy szomorúság után, Apollón, Benoit Arnoult, akinek a hangján én leültem, felemeli magához Orfeo-t, maga mellé. 

Itt Monteverdi, mármint a szövegíró kissé szépített, mert fennmaradt, hogy Orfeo, búját feledtetni akarván, hosszú és számos szerelmeskedésbe fogott mindenféle nőkkel, nimfákkal, és menádokkal, akik, utóbbiak, megérezvén, hogy dicső lovagjuk még mindig azt a  … Euridike-t szereti, akkor is, amikor az ő karjaikban van, hát ezt a nők különösen gyűlölik, szóval széttépték, és bedobálták egy jó mély szakadékba… aztán kezüket megmosták a Helikon folyóban, és a víz egyszerűen eltűnt, elszivárgott a föld alá szégyenében...






De a lényeg, hogy most tényleg ott ül Apollón mellett, és a dicsőítő kórussal megszólaltak a dobok és a csörgők, és a színpadon a nők finoman elkezdtek táncolni, a hegedűk sírtak és nevettek egyszerre, a zenekar úgy szólt, hogy a nézőtéren a nők a könnyeiket nyelték, a férfiak erősen zavarban, ugyanígy, és a legvégén majdnem felugráltak páran az első sorokból a színpadra...










Óriási-óriási tapsvihar, a MÜPA majdnem összedőlt, és végre megfordult Christina, aki végig háttal nekünk vezényelt, csupa-csupa ragyogás az egész nő, és én pont azt a tekintetet láttam a szemében, mint amit azon a lemezbelsőn, 15 év eltelt, semmi sem változott, és én azt hiszem, ez örökkön-örökké így fog maradni.



*         *         *


















____________________________
Jövünk ki, emelkedettség, barátok, ismerősök, csillog a szemük erősen, kérdezik, hogy, na, Péter, hogy tetszett?, én hirtelen azt találtam mondani, mint Kharón, amikor meghallgatta a szép zenélést, és ingadozott, hogy beengedje-e Orfeo-t az Alvilágba, hogy:

Pengetései szívem gyönyörködtetvén, kissé meghatódtam…





____________________________
Szereplők:
Orfeo
Rolando Villazón
Euridice, Musica, a zene múzsája
Baráth Emőke
A nimfák hírnöke
Giuseppina Bridelli
Proserpina
Céline Scheen
Nimfa, Reménység
Benedetta Mazzucato
Egy pásztor
Vincenzo Capezzuto
Egy pásztor, Visszhang, Egy alvilági lélek
Aidan Coburn
Egy pásztor, Egy alvilági lélek
Jeffrey Thompson
Apolló, Egy alvilági lélek
Benoît Arnoult
Kharón, Egy pásztor, Egy alvilági lélek
John Taylor Ward
Pluto, Egy alvilági lélek
Dingle Yandell
Közreműködik:
Ensemble L'Arpeggiata, művészeti vezető: Christina Pluhar

Művészetek Palotája, 2018. március 10.
_____________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16