A Fattyúkirálynő

Az 1612-es kiadású Vocabolario dell'Accademia della Crusca szerint a 'bastardo' szóra ezt adja, 'nato d’inlegittimo congiungimento d’huomo e di donna', ill. a 'tutto  cio che traligna', vagyis, férfi-női illegitim egyesülésből született, ill. minden, ami eltérő, deviáns. Aztán az ötödik kiadásban már ott van példaként az ágy, amely túl nagy egy embernek, kettőnek meg túl kicsi… ez is ’bastardo’…

A zenei életben, mindig kétféle formában képviselteti magát a kifejezés, ez a viola bastarda, a hangszer, és az alla bastarda, egy előadásmód-féle. És előfordulhat, hogy a kettő ugyanaz.

Paolo Pandolfo új lemeze ezekről szól.

És még sok dologról, amelyek ide kapcsolódhatnak.

Az angol Royal Geographical Society, jóformán már az 1830-as megalakulása óta célkitűzésének tartja a szigetország geográfiai leírását, amelyben benne foglaltatik a partvonalak hosszának korrekt meghatározása is.

Lewis F. Richardson, a XX. század első felében megkísérelte ennek a látszólag nem túl bonyolult feladatnak az áttekintését, de nagyon furcsa elvi problémákba ütközött, melyek miatt azt találta mondani, hogy ’nem lehetséges’. Mert minél kisebb mérési egységet választott, annál pontosabb lett az eredmény, de ugyanakkor, mérföldben kifejezve, aggasztóan növekedett, annyira, hogy 100-as nagyságrendű (nyilván, elméleti) ’pontosodás’ után a partvonal hossza már bőven meghaladta a Föld – Nap távolságot.

50 évvel később, Mandelbrot ugyanebbe a problémába ütközött, amikor a tőzsdei árfolyamgörbéket, a villámokat és a spanyol/portugál határszakasz adatait vizsgálta.

1975-ös dolgozatában lefektette ennek a jelenségnek a matematikáját, amelyet azóta úgy ismerünk, mint ’fraktálelmélet’. Nagyon elegáns megoldással jött: nem rémült meg, mint sok régi tudóstársa, nem kerekített, nem vezetett be állandókat, amelyek szőnyeg alá seprik a problémát, hanem rámutatott, hogy ezek a rendszerek önhasonlók, minden további finomítással megőrzik alapjellegüket, a ’csipkézettségüket’, és pont a lényegük ez az állandó ’töredezett’ állapot, ezért is az elnevezés, és ez az önhasonlóság nem túl bonyolult függvényekkel szépen leírható.

Miért akkora lövés ez?, hát, mert eddig olyan matematika volt, amely szerint pl. egy körív darabja, egyre közelebbről szemlélve, egyre hasonlatosabb lesz egy egyenes szakaszhoz, a végtelen felbontáshoz tartva pedig egyenes vonal lesz az ív. Mert ez elmélet, egy modell, és a valóság alapjaiban egyszerűen hazudik. 

Mert nem ilyen a világ. 

Hanem olyan, mint Mandelbrot fraktáljai. Ha közelről nézünk valamit, ahelyett, hogy kisimulna, még érdesebb lesz.

Tudunk fraktálokat?, ja, jó sokat, a villám meg a brokkoli, a gyökerek meg az ereink, és még mi is?, hát, pl. maga a zene… A felezett/szakaszolt húr, a hangok rendszere pont az.

A viola bastarda valóban deviáns, legalább ennyire nem illeszkedik a zenei viselkedési mintázatokba, mint a partvonalmérés a normál matematikába. A hangszer, viola lévén, a gambához hasonlatos, de mérete kicsit nagyobb – mások szerint kicsit kisebb -, és a hangolása is eltér, nagyobb átfogást és skálalehetőségeket ad, mint a ’tisztavérű’ viola da gamba. Ehhez jön még a deviáns húrozás, a bélhúrok speciális belső fonatba rendezése, valamint a vékony fémszálak hozzáadása a ’normálishoz’.

De mire is kellett mindez?

Napjainkban úgy tűnik, hogy két dolog adta ki ezt az elvárást. Az egyik, hogy a régi polifón művek intabulációi vonós hangszeren megszólalhassanak, a másik, hogy mindez, egy különös díszítés/játékmóddal, amit úgy mondunk ma, hogy alla bastarda.

Igen, ezért lett a viola bastarda a 'Hangszerek Királynője', a Regina Bastarda, ez egyetlen, aki erre képes volt.

A Fattyúkirálynő.

És mi is ez a játékmód?

Egy olyan előadás-forma, amelyben a díszítések, amelyek ma csak eszközként használatosak, mint pl. a diminúció és a ’passagio’, főszerepet kapnak. Annyira, hogy a hangok majdhogynem kivezetődnek saját regisztereiken, saját határaikon túlra. 

'Basztardizálódnak'.

A diminúció egy furcsa dolog; a lemezen jó sokat hallhatunk belőle.

Maga a szó az aprózódást, széttöredezést jelent; két hang közé beékelt rövid, de nagyon sűrű szövésű díszítés, hangok sokasága, saját belső dallammal, ritmussal, szerkezettel.

Tehát, jó lassan, de eljutunk a lényegig. Igen, pont, mint a partvonal mérésénél, A pontból B pontba el lehet jutni egyenesen is, meg csipkézetten is, sőt, ’fraktálosan’. Egyik hangtól a másikig el lehet jutni egyenesen, meg úgy is, hogy egy csomó mindent játszunk közben.

A partvonalnál nem kell nagy győzködés, hogy a világ természete az nem az egyenes vonal A-ból B-be, az csak egy durva egyszerűsítés.

A zenénél a helyzet vajon hasonló?

A válasz ott a lemezen.

Pandolfo megtette azt a szívességet, hogy a régi polifon darabokat, amelyeket a violán eljátszik, felénekeltette előtte egy kicsi kórussal. Csak hogy lássuk, hogy miből mi lett.

És mi lett?

Hát, egy nagyon különleges dolog.

Amelyet mindenki a saját lelkülete szerint gondolhat tovább.

Hogy ezek a díszítések, diminúciók, ezek egy része lejegyzett, a másik részük pedig nem. Vagyis, improvizációról van szó. Amit, és ahogyan Pandolfo gondolja. Elmondja a véleményét, hogy két hang között szerinte mi a történet.

Mert mindig a történet a lényeg.

Persze ne gondolja senki, hogy itt csak úgy lehet ötletelni, hogy benyomunk valami jó cifrát, aztán a közönség meg beeszi. Hát nem eszik be akármit; a harmóniatan és az ellenpont technika minimum kisujjban kell legyen; a rendszer igen szigorú, egyetlen nem oda illő hang felboríthat mindent.

Hogy az eredeti Vestiva Colli-ben nincs a két hang között semmi? Ott A-ból B-be megy a hang?

Hát, hogy mi van két hang között és mi nincs, az rendkívül bonyolult. Persze lesz, aki azt mondja, hogy erre való a kotta, és le van írva, és kész, minek kavarni. 

Énszerintem ez hasonlatos a szavakhoz, amelyeket nem mondunk ki. De ott vannak. 

Mert a világ az csipkézett, meg érdes, akkor is, ha nagy léptékű térképen nézelődünk ki a penge-éles fejünkből.

Vagy penge-érdes?

És Pandolfo?

Hát, ő meg úgy játszik, hogy, amikor hallgatjuk ez a szétdíszített, agyon-diminuált régi darab feldolgozását, ahelyett, hogy idegesítő töredezettség-érzetünk lenne, ehelyett valami simaság, valami finom flow érzet jön, valami olyan, mint amikor úgy kerülnek egysége a dolgok, hogy megpillantjuk a rejtett, igazi valóságukat.

Amiért létrejöttek.

Mint amikor kinyílik a virág.

Kivirágoztat.

Ez a szó szerepel némelyik régi lejegyzés traktátusában, amikor a diminúcióról van szó.

Ez mennyire szép, nem? 

Mint az egész lemez.

A külseje, a belseje, a mindene.

Különösmód, feltétlen ajánlott.

*         *         *

_____________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16