Piccinini húrjai és a középkori felhőkarcolók

Bologna.

Mi jut eszünkbe, elsőre?

A spagetti. 

Nincs mit tenni. Nekem is, nem kell izgulni.

Gyönyörű anyanyelvünk rögzült és lassan mozgó szférái elől nincs kitérés.

Valóban, Bologna az egyik híres itáliai gasztronómiai központ, de jegyezzük meg, hogy nem a spagetti a nagy dobás itt, hanem a tortellini, amit Lucrezia Borgia köldökéről mintázott egy felhevült fogadós, aki a kulcslyukon át leste, szóval legyünk gasztro-társalkodóképesek, akkor is, ha van, ami most jóval érdekesebb.

Mint például az, hogy 180 torony volt a városban az 1200-as években. Ma csak találgatjuk, hogy mi célt szolgált ez a rengeteg, 60-80 m magas középkori felhőkarcoló, nem olyan túl nagy területen. 

Ez több, mint elképesztő. 

Mert ez pont egy mai húszemeletes épület magassága, de úgy, hogy nem ismerték a feszített vasbetont, sem az acél tartósíneket, és kétöklömnyi téglából és kőből építették ezeket a gigászi és karcsú furcsaságokat, melyek belsejében csak egy bonyolult lépcsősor volt, hogy ki lehessen menni a tetőre.

Ma a számuk ’csak’ húsz, közöttük a Két Torony, amely többek között az Ikertornyok tervezőjét is inspirálta. 

Az egyetem. A legrégebbi, ami csak Európában létezik, 1088-ban már működött.

Könyvtárában az akkori világ tudása, könyvügynökei pedig csak a Nagy Falnál fordultak vissza.

A gigantikus San Petronio bazilika, a keresztény világ legnagyobb templomának indult, aztán IV. Piusz pápa megelégelte az elképesztő pénzszórást, így csak 47 m magas lett belül, hogy levegőt és spirituális perspektívát kapjon a publikum.

Az a 25 ezer ember, aki befér.

Ülve.

És itt élt Alessandro Piccinini.

Aki lantos volt, szerző és előadó. Ebben a furcsa tornyos városban lakott és sétált, ahol a hosszított kiterjedések különös árnyéka úszott a levegőben, ahol a bevitt vertikális horizont-többlet hatással volt mindenre és mindenkire. Piccinini sem volt kivétel: a reneszánsz lant felszerszámozása plusz húrokkal és hosszabb nyakkal az ő nevéhez fűződik, ma ezekre a nyújtott és hosszított instrumentekre azt mondjuk, hogy theorba, meg archiluto.

Két kötetet nyomtatott ki a fia Intavolatura di Liuto et di Chitarrone, libro primo (Bologna, 1623) és az Intavolaturo di Liuto (Bologna, 1639).

Az első, 1623-as kiadás gyakorlatilag egy traktátus is, oldalakon keresztül szól a játékmódokról, akkordokról, húrozásról, és külön fejezetet szentel a dinamikának és a falses alkalmazásának.

Ez az időszak volt a monódia előretörésének kora; innen datálódik a barokk előadásmód alapja, a basso continuo; a hosszú basszushúrok megjelenése így egyenesen nyilvánvaló, mint ahogyan a a felfelé-nyújtott város is, mint színhely…

Ezekben az évtizedekben a basso continuo még úgy értendő, ahogy maga Piccinini írta, hogy úgy kell pengetni az alsó húrokat, mintha egy orgonapedál lenne.

A lemezen a felemelkedő virágkort hallhatjuk.

A hangszerelés igen különleges, mert Monteilhet szó szerint értette Piccinini traktátusát, és kíséretnek néhány darabban felbukkan egy igazi orgona, egy kis portatív. És sok helyen ott van egy barokk gitár, legtöbbször uniszónóban, a ritmust erősítendő.

Piccinini sokat utazott, hosszabb kitérők voltak Ferrarában és Nápolyban.

Amikor meghallgatjuk a Toccata Cromatica-t, erős lesz az érzés, hogy Nápolyban sokat kávézott együtt Venosa hercegével. Mert tényleg találkoztak, és az arábiai kávé akár jelen is lehetett, és Gesualdo volt az, aki a kromatikus aberrációkból nagyszerű zenét csinált. 

Itt is ez történik. Kb. a 45. másodperctől a dolgok egészen furcsa irányba fordulnak; jön néhány hamis húr, aztán az egész struktúra átcsúszik egy másik rendszerbe; az eleinte kétségbeejtő fals akkordokból óriási gyönyörűség születik, 

Nagyon merész. 

És hiába a mai zenék más hangolási és harmóniaépítési rendszere, 400 év után minden átjön, hangról hangra. Úgy tűnik, ezen a területen, belül, nem sokat változtunk.

Több helyen kapunk variációkból is egy-egy sort, a korabeli kedvenc dallamokra. A gitárral majdnem végig ugyanazon szólamban, de rendkívüli érzékkel, úgy, hogy az eltérő hangszínezetek szándékoltan ki-kilógjanak, de csak egy kicsit, pont annyira, hogy feltűnjön a szokatlan íz.

Az egész lemezt a nagyfokú dallamosság borítja be. Mint valami védőernyő, amely akkor is hallgatni vonz, amikor a szerkezetek kicsit bonyolultabbak vagy nehezebben adják oda magukat, vagy amikor a fals akkordok simogatnak visszafelé.

Védelmeznek, mint az árkádok a túlzott napsütés elől, hogy kedvünk legyen sétálni.

Árkádok, melyekből Bolognában 38 kilométernyit találunk..

A sors fintora, hogy később, vagy akár a mai zenekari előadásokban, a lant, és maga az egész hangszercsalád, mármint, ami megmaradt belőle, a nagyobbak, visszasilányult sima basso continuo kíséretté…Piccinini hosszú húrjai letaszították a trónról Apollón hangszerét, aztán maguk is szolgaságba vonultak, Bologna tornyai ledőltek.

Aztán az Early Music lett a nagy visszatérés; most tényleg van miből válogatni.

Mert nagyon kell válogatni, igen, mert ez egy rendkívül nehezen játszható és bonyolult hangszer, a rengeteg bélhúrjával, hogy alig találni olyan felvételt, amelyen a hangolás perfekt, olyan pedig még kevesebb, ahol jelen van valami egészen finom gördülősség és könnyedség, ugyanakkor komolyság és mélység is, amely egészen belülre hatol.

Mint ez a lemez.

Különösen ajánlott.















_____________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20

Új zenei újság - Nuove Musiche

Ez az egész blog egyetlen, aránylag rövid időszakot kerülget, nevezetesen az 1600-as évek első harmadát.

De mi az, ami ennyire fontos itt, hogy egy komplett lemezgyűjteményt fel lehet rá állítani?

Hogy a lemezkiadók Early Music horizontján Bach már szinte felejtős lett?

Ez a korszak pont a Reneszánsz – Barokk átmenet. Valami kialakul és valami megszűnik, ugye?, akkor ennek a varázslata nyilván.

Igazából nem, mert a dolog jóval bonyolultabb.

Nagyon sokkal.

Kicsit hasonló ahhoz, amikor két réteg súrlódik, mindenféle turbulenciákat gerjesztve, furcsa áramlásleszakadásokkal sápasztva a repülőgép utasait. Pedig csak szokatlan irányú és hőmérsékletű szél keletkezett. Új szélek fújnak. 

De szép a nyelvünk, nem?

Ráadásul, ez nem egy társadalmi vagy zenetörténeti evolúciós lépés volt, amely mintegy szükségszerűen jött létre, ahogy a hazai tankönyvek tanítják, hanem egy jól kigondolt, előre megtervezett akció. Egy zenefilozófiai manőver.

A szálak Firenzébe vezetnek. Felfoghatatlan színvonalú kulturális élet folyt. Volt egy kör a sok közül, a Camerata Bardi, amely tulajdonképpen egy szalon volt, esténként és alkalmanként mindenféle előadással. A tagok között filozófusok és építészek, festők és pénzemberek, történészek és egyházi vezetők,  politikusok és talpnyalóik egyaránt előtalálhatók voltak. És különösen sok zenész és komponista.

Erősen nagy divatja volt az antik művek újrafelfedezésének, ez ugye a reneszánsz, de csak óvatosan, mert a zenében meg a Reneszánsz legvégén járunk, tehát az már látszik, hogy a korszakolásnál jól összecsúsztak a dolgok.

A Camerata Bardi proklamálta, hogy a kor zenéje alapvetően alkalmatlan az emberi relációk kifejezésére, sem a Mennyeknek fölfelé, sem pedig egymásnak oda-felé.

Ezért megalkották, úgymond teoretikusan, azt a zenét, amelyet úgy neveztek, hogy Nuove Musiche.

Lassan rákanyarodunk a lemezre, ugyanis pontosan ez  a címe.

Valóban, az akkoriban dívó Palestrina-féle polifónia mondjuk az érzelmek kifejezésére csak korlátozottan volt alkalmas.

Ez az új zene, ez lett a kíséretes monódia, amely jóval egyszerűbb dolog, mint ez a riasztó szak-nevezék. A szólamokból nem maradt csak egy, általában a legfelső, és alatta pedig egy olyan basszuskíséret, amely mindig széphangnyi távolságban tart tükröt, igen, ez lett a basso continuo. Az egyszál dallam így hűen követhette a szöveget, gyakorlatilag szótagonként, így a szöveg ismét prima lett, pont, mint a görög időkben, emlékszünk?, ez volt a Camerata célja, valóban.

És indult, igen, az Opera is ide tartozik, amely ma, 400 év után pontosan követi a lefektetett elveket, és maga után húzta a következő évszázadok  komolyzenei repertoárjának legalább a ¾ részét. Meg még egy csomó mindent… pl. a Ha én rózsa volnék-ot gitáron…

A teoretikus-komponisták közül itt a legnagyobb szerepe Caccini-nek volt, ő, mint felkért szakértő, precíz traktátust alkotott, még a lélegzetvételek technikájára is kitért.

Az új zene futótűzként terjedt Itáliából kifelé gyűrűzve, Velencében három operaház 15 év alatt, a semmiből.

A közönség?

Az egyszerűen megőrült. Tódultak az operaházakba, de kis körben, otthon is mindenki az új stílus szerint játszott. 

Fantasztikus remekművek születtek.

Én ezekért vagyok oda.
Amikor még ott a Reneszánsz erős metafizikája.

A fenti történetet páran talán még itthon is ismerik, nyugaton pedig avítt evidencia.

Rolf Lislevand is ismeri, le is írta, nem azért, hogy ő legyen a Wikipédia, hanem azért, hogy értsük az ő történetét, amit ezen az albumon mesél nekünk. Mert Lislevand egy nagyon merészet csavart a dolgon, egy gyönyörű gondolati ív szerint.

Amely merészsége nekem legalább annyira tetszik, mint maga a lemez. 

Így született meg ez a cikk.

Azt kérdi, hogy tudunk-e hasonló történetet a közelmúltból? 

Egyet feltétlen.

Kb. 40 évvel ezelőtt Európában pár gondolkodó, komponista, zene-teoretikus és zenész megalkotta a mai régizenejátszás alapelveit. Emlékszünk?, a korhű hangszerek, a 415, meg a régi források, meg a régi hangszerábrázolások, a bélhúrok meg a tabulatúra-kifejtések? Meg a viola da gamba? Meg hogy ki is volt Harnoncourt?

Ezen a vonalon indultak a régizene-akadémiák, már a harmadik generáció készíti a lemezeit, az új Early Music pedig akkora siker lett, hogy valószínűleg a halódó lemezipar utolsó aktív szereplője lesz.

Lislevand pedig ezen a felvételen semmi egyebet nem tesz, csak visszatér ismét a Camerata Firenzéjébe, és az akkori, oda összesereglett szerzőket játssza úgy, ahogyan halljuk a lemezen, ahogyan ő gondolja.

A szemöldökök hangos koppanással szaladnak fel itthon, hogy akkor ez egy feldolgozás, talán csak kicsit jobb, mint a klasszikusok diszkóritmusban…

Hát nem.
Ekkora tévedésre nem mentség a nagyfokú tájékozatlanság, amely csak lassan oszladozik nálunk a Bach-szürke Zeneakadémián.

Az odakinti fogadtatás jóval szakértőbb és megértőbb volt, bár az ECM, az egy kortárs zenei kiadó, tehát látszik, hogy nem a Baroque Highlights címkét kapta.

Mert Lislevand ügyesen érvel: nézzük meg, hogyan is kezdődött ez el 40 éve?, hogy mindenki a romantika tengerében úszott, és onnan kellett lépésről lépésre kikászálódni; amely előadásoknak örülünk ma, azok igazából a régi előadások fokozatos ráncfelvarrásai, szép sorban. 

Az emberi elme csak viszonyítani tud, mindent mindenhez hasonlítunk, az egyszerűen nem megy, hogy 1980-ban, Mendelssohn-szagú levegőben hirtelen úgy játsszunk Vivaldit, mint 2015-ben, és tényleg nem úgy játszották, tehát akkor ne is menjünk vissza Firenzéig, elég csak egy 40 évvel ezelőtti restart….ez így egy másik leágazás, amely teljesen párhuzamos lehet a ma divatossal…

Beszélik, hogy néhány zenész emberben van egy belső hang, és az egész életüket annak szentelik, hogy ezt megszólaltassák – egy őszi délután, Oslóban ezzel a gondolattal jöttek össze, Rolf és néhány dzsessz-zenéz barátja, elkészíteni a lemezt.

Mindegyikük gyakorló-improvizálós arc, és íme, itt az egyik leágazás Harnoncourték traktátusától. Mert Pellegrini és Foscarini, és aztán később Gaspar Sanz kifejezetten javasolta az improvizációt már a tanulás első fázisában is, aztán meg még inkább, mindig, ha csak lehetett, az előadás alatt pedig főleg.

Hallgatva a lemezt, valóban, ezen a téren nincs semmi álszerénység. A rögtönzések ficánkolása a kötött formában, lenyűgöző. 

Megérint. 

Mi is ez a forma?, pl. a toccata, amikor Bach és Vivaldi még meg sem született, amikor még nem egy szerkezeti kényszer-prés volt, hanem az, amit a szó jelent igazából, érinteni, ami egy kimondottan különleges szó, mert egy speciális időpillanatot is jelent, a pillanat, amikor a kéz megérinti a húrt, amikor a csendből nem-csend lesz lesz, amikor valami a nemlétből előlép, 

És amikor a közönség belülről megérintődik.

Vagy a Passacaglia, amely az egész lemez szerkezeti keretét adja. Mi is ez?

Ez a régi spanyol színházi kísérőbetét, ezt tudjuk talán, de honnan jött ez ide, hát, igen, helyes a sejtés, az Újvilágból, ahol a mexicói eredet verseng a Fekete-Afrika őslakosainak őskultúra-maradványaival, na, ez azért finom, hogy európai kékvér-arisztokrata színpadokon ez a rabszolga-cucc kavarja a port …..

Az E-moll Passacaglia pedig értelemszerűen átvált a Con qué la Lavare dalra, nem is lehet másként, mert teljesen ugyanaz, ez bevallom, nekem is furcsa, nem az, ahogyan megszólal, hanem, hogy hova tettem eddig a fülem, hogy ez eleddig nem jött le, 7 cm a két CD között a polcon, mekkora szakadék a fejünkben, mintha félnénk észrevenni dolgokat, szinte nevetséges…

Kapsberger és Piccinini modern formáinak újraszekvenciálása történik. Amit a toccata befejezés után kíván, ők ott folytatják. 

A Frescobaldi-féle Aria pedig arra válasz, hogy a zene és a szöveg találkozásánál tényleg a költészet adja a helyes irányt.

És Frescobaldi Passacaglia-jában, ott visszhangzik az utolsó szó, addio, Arianna szopránja igen szép, tényleg egy szép elköszönés.

A mai, korhű régizenejátszástól. 

Vagy az előítéleteinktől?

Vagy szimplán, csak így éjfél felé, egy nagyon-nagyon kedves lemezünktől?

Heiligenblut, 2017. augusztus 

_____________________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17 

Régizene Szalon - Tihany

.

Tihany.

Varázslatos hely.

Ahol levendulát lehelnek az emberek, és a szemükben állandóan a Balaton tükröződik. Szép téli este, hóesés, ropogós hideg; az Apátság alatti utcában nádtetős ház; belül sok finom dolog, végtelen kedvesség, nagy, fagerendás szoba, gyertyafény, különleges, bennfenteseknek szánt borok, székek félkörben, középen faragott asztal, rajta egy archiluto. 

Ez hát a híres Régizene Szalon, amelyről annyit hallani mostanában. Egy kör, ahol minden hónapban összejönnek a kiválasztott meghívottak, nem többen, mint amennyien még tényleg körben tudnak ülni, úgy 10 körül a létszám, meghallgatnak egy koncertet, aztán kicsit beszélgetnek, gondolkodnak, sóhajtoznak és bort isznak, együtt vannak. 

Egy tökéletes zenei összeesküvés. 

Pontosan, mint Ottoboni bíboros szalonja, vagy korábban az Accademi degli Unisoni az 1600-as évek Velencéjében. Ez utóbbi egyik szervezője Barbara Strozzi volt –  hölgyként akkoriban ez ritkaságnak számított, még a szabad Velencében is – 400 év elteltével Tihanyban szintén hölgy a szervező, Suda Magdolna, énekes ő is, a kedvenc periódus is stimmel, de a ritkaság most már maga ez a műfaj. Rövid köszöntőt mond, amely mindig nagyon mélyre sikeredik; most Hamvas Bélát idézte, 'a forma a tartalom eksztázisa', csak hogy legyen min gondolkodni….tényleg, az egész este gyakorlatilag erről szólt.

Benkő Mihály. Fiatal, komoly, tökéletes megjelenés. Az új generáció, sokat még nem tudunk róla. A hangszer hosszú nagyon, egy sor basszushúr 1.5m körüli. Szépen fogja, érzéssel.

Kezdés.

A tónus egyszerűen lenyűgöző. Felhangok özöne, végtelen finomság, az akusztika pazar. Kapsberger darabok; emlékszünk még?, az excentrikus nemes-leszármazott, az ellenpont-ellenzésével; most is csak kapkodjuk a fejünket; a cím néhol szimplán Toccata, de ez a zene simán átlibben a műfaji besorolásokon; futamok mindig más kanyart vesznek, mint gondolnánk. 

Voltaképpen egy repülés, pont, ahogy a fecske szokott inni a Balatonból, bele-belecsíp a harmóniaérzetünk felszínébe, aztán lezár, de mégsem, csak egy másik futam, fenomenális, ráadásul pont nekem való.. A játék pontos, elegánsan hűvös, mint az igazi nagyok; nem magát tolja előre, hanem a zenét, lemezről hallgatva valamelyik nagy cápa nevét saccolnám. Ugye emlékszünk, Kapsbergernél a színvonalat olyanok adják, mint Rolf Lislevand…?

Piccinini variációformái. Ártatlan, egyszerű akkordok, mesteri diminúciók, a pulóvert lefejti, és egy szempillantás alatt újraköti egy bonyolult mintával a nyakán; dallamos, lendületes és totálisan teljesen szabad Felsejlik, miért is szerették annyira az Alfabeto-kör szerzőit.

Misi komoly marad végig, megtartja azt az arisztokratikus távolságot, amely később a romantikában nullára csökken; ez még igazi pratum musicum. Egészen könnyedén játszik, ugyanakkor tisztán eszmei alapon; ebben az életkorban ez számomra eddig lehetetlennek tűnt. Nem nagy a tér, pici hangerő elég, ezt a hangszer gyönyörű akkord-átmenetekkel és lecsengésekkel hálálja meg; egyik részben kb. 15 másodpercig kicsit megtépi, a hangerő felszökik, a hang beszűkül, éles lesz, szóval úgy tűnik, a stílussal ma szerencsénk van. A hangulat intim; a hangszer két méteren belül van hozzánk, minden rezdülés és csusszanás hallatszik; ez így annyira közeli, hogy a közönséget eléri a titkos aura, a hangszer láthatatlan második kiterjedése, amely általában csak az előadót burkolja be; itt most részt kell venni, mondhatni intellektuális erőpróba, nem tudunk elbújni saját gondolataink privát függönye mögé. Cserében soha máskor meg nem tapasztalt az élmény.

Pietro Paolo Melli, a tájékozottabbak sem ismerik, ugyanúgy 1600-as évek első fele, zenéje döbbenet, mennyire megérint. Kromatikus harmóniariadók, a szövet rendkívül tetszetős így is, de állandóan a kérdőjeleket érezzük, nincs válasz, azt a tudattalanunknak kell megkomponálni, az egészből nagyon szép és mesteri harmónia kerekedik ki. Ha nem néznénk az évszámot, akár 3-400 évet is tévedhetnénk előrefelé, szinte a kortárs zenéig.

Utolsó darab egy Zamboni szonáta, az évszám 1718., Velence, szintén, csak 80 évvel később. Szép zene, de teljesen üres; szabályos formák, mint az öntősablon, belül csak a homok pereg kifelé. Ott a csuka a tányéron, ízletes, megesszük illedelmesen, beszélgetünk közben okosan, és arra gondolunk, hogy most ez a hal számunkra egy magas gasztronómiai színvonalra emelkedett, kinéz akár egy Michelin csillag is, igen, ez igaz, de sehogy sem tudjuk kiverni a fejükből, amikor az előző nap láttunk a sajkodi parton egy halrajt szétrebbenni, egy sötét árnyékot villámgyorsan lecsapni, mint egy víz alatti pöröly, nevetséges, de a parton beleáll a félsz a lábunkba, ma nem lesz több fürdés, az biztos, igen, ezt úgy hívják arrafelé, a rablás….szóval az előző darabok emlékével ezt most nehéz végigülni, de mégis jó volt ez így, kellett, hogy megtudjuk, hogy mi történt a zenével másfél emberöltő alatt. Igazi rizsporos Bach előfutár…a későbbi időkben rengeteg ilyenben kell majd gyönyörködnünk…

Vége, nagy taps, emelkedettség. A kromatikus spirálok hosszan ott tekeregnek valahol egészen belül, még napokig. Aztán sokáig beszélgetünk, mindenféléről, a pogácsa annyira finom, hogy még tovább képes emelni a lelkünket, pedig csak egy pogácsa; a diós sütemény egy ősrégi velencei recept szerinti, a borok pedig megterítik olyan aromákkal és érzésekkel a szobát, amelyek most odakint még vastag hó alatt várják a következő évet.

Mint ahogyan már most várjuk a következő ilyen koncertet.

Régizene Szalon, Tihany.
Az emberi létezés egyik nagyon felemelt szintje.

Feltétlen ajánlott.