Ez az egész blog egyetlen, aránylag rövid időszakot
kerülget, nevezetesen az 1600-as évek első harmadát.
De mi az, ami ennyire fontos itt, hogy egy komplett
lemezgyűjteményt fel lehet rá állítani?
Hogy a lemezkiadók Early Music horizontján Bach már szinte felejtős
lett?
Ez a korszak pont a Reneszánsz – Barokk átmenet. Valami
kialakul és valami megszűnik, ugye?, akkor ennek a varázslata nyilván.
Igazából nem, mert a dolog jóval bonyolultabb.
Nagyon sokkal.
Kicsit hasonló ahhoz, amikor két réteg súrlódik, mindenféle
turbulenciákat gerjesztve, furcsa áramlásleszakadásokkal sápasztva a repülőgép
utasait. Pedig csak szokatlan irányú és hőmérsékletű szél keletkezett. Új szélek fújnak.
De szép a nyelvünk, nem?
Ráadásul, ez nem egy társadalmi vagy zenetörténeti evolúciós
lépés volt, amely mintegy szükségszerűen jött létre, ahogy a hazai tankönyvek
tanítják, hanem egy jól kigondolt, előre megtervezett akció. Egy zenefilozófiai
manőver.
A szálak Firenzébe vezetnek. Felfoghatatlan színvonalú
kulturális élet folyt. Volt egy kör a sok közül, a Camerata Bardi, amely
tulajdonképpen egy szalon volt, esténként és alkalmanként mindenféle
előadással. A tagok között filozófusok és építészek, festők és pénzemberek,
történészek és egyházi vezetők,
politikusok és talpnyalóik egyaránt előtalálhatók voltak. És különösen
sok zenész és komponista.
Erősen nagy divatja volt az antik művek újrafelfedezésének,
ez ugye a reneszánsz, de csak óvatosan, mert a zenében meg a Reneszánsz
legvégén járunk, tehát az már látszik, hogy a korszakolásnál jól összecsúsztak
a dolgok.
A Camerata Bardi proklamálta, hogy a kor zenéje alapvetően
alkalmatlan az emberi relációk kifejezésére, sem a Mennyeknek fölfelé, sem
pedig egymásnak oda-felé.
Ezért megalkották, úgymond teoretikusan, azt a zenét,
amelyet úgy neveztek, hogy Nuove Musiche.
Lassan rákanyarodunk a lemezre, ugyanis pontosan ez a címe.
Valóban, az akkoriban dívó Palestrina-féle polifónia mondjuk
az érzelmek kifejezésére csak korlátozottan volt alkalmas.
Ez az új zene, ez lett a kíséretes monódia, amely jóval
egyszerűbb dolog, mint ez a riasztó szak-nevezék. A szólamokból nem maradt csak
egy, általában a legfelső, és alatta pedig egy olyan basszuskíséret, amely
mindig széphangnyi távolságban tart tükröt, igen, ez lett a basso continuo. Az
egyszál dallam így hűen követhette a szöveget, gyakorlatilag szótagonként, így
a szöveg ismét prima lett, pont, mint a görög időkben, emlékszünk?, ez volt a
Camerata célja, valóban.
És indult, igen, az Opera is ide tartozik, amely ma, 400 év után pontosan
követi a lefektetett elveket, és maga után húzta a következő évszázadok komolyzenei repertoárjának legalább a ¾
részét. Meg még egy csomó mindent… pl. a Ha én rózsa volnék-ot gitáron…
A teoretikus-komponisták közül itt a legnagyobb szerepe
Caccini-nek volt, ő, mint felkért szakértő, precíz traktátust alkotott, még a
lélegzetvételek technikájára is kitért.
Az új zene futótűzként terjedt Itáliából kifelé gyűrűzve,
Velencében három operaház 15 év alatt, a semmiből.
A közönség?
Az egyszerűen megőrült. Tódultak az operaházakba, de kis
körben, otthon is mindenki az új stílus szerint játszott.
Fantasztikus
remekművek születtek.
Én ezekért vagyok oda.
Amikor még ott a Reneszánsz erős metafizikája.
Amikor még ott a Reneszánsz erős metafizikája.
A fenti történetet páran talán még itthon is ismerik,
nyugaton pedig avítt evidencia.
Rolf Lislevand is ismeri, le is írta, nem azért, hogy ő
legyen a Wikipédia, hanem azért, hogy értsük az ő történetét, amit ezen az
albumon mesél nekünk. Mert Lislevand egy nagyon merészet csavart a dolgon, egy
gyönyörű gondolati ív szerint.
Amely merészsége nekem legalább annyira tetszik, mint maga a
lemez.
Így született meg ez a cikk.
Azt kérdi, hogy tudunk-e hasonló történetet a közelmúltból?
Egyet feltétlen.
Kb. 40 évvel ezelőtt Európában pár gondolkodó, komponista,
zene-teoretikus és zenész megalkotta a mai régizenejátszás alapelveit.
Emlékszünk?, a korhű hangszerek, a 415, meg a régi források, meg a régi hangszerábrázolások,
a bélhúrok meg a tabulatúra-kifejtések? Meg a viola da gamba? Meg hogy ki is
volt Harnoncourt?
Ezen a vonalon indultak a régizene-akadémiák, már a harmadik
generáció készíti a lemezeit, az új Early Music pedig akkora siker lett, hogy valószínűleg a halódó
lemezipar utolsó aktív szereplője lesz.
Lislevand pedig ezen a felvételen semmi egyebet nem tesz,
csak visszatér ismét a Camerata Firenzéjébe, és az akkori, oda összesereglett
szerzőket játssza úgy, ahogyan halljuk a lemezen, ahogyan ő gondolja.
A szemöldökök hangos koppanással szaladnak fel itthon, hogy
akkor ez egy feldolgozás, talán csak kicsit jobb, mint a klasszikusok
diszkóritmusban…
Hát nem.
Ekkora tévedésre nem mentség a nagyfokú tájékozatlanság, amely csak lassan oszladozik nálunk a Bach-szürke Zeneakadémián.
Ekkora tévedésre nem mentség a nagyfokú tájékozatlanság, amely csak lassan oszladozik nálunk a Bach-szürke Zeneakadémián.
Az odakinti fogadtatás jóval szakértőbb és megértőbb volt, bár az ECM, az egy
kortárs zenei kiadó, tehát látszik, hogy nem a Baroque Highlights címkét kapta.
Mert Lislevand ügyesen érvel: nézzük meg, hogyan is kezdődött ez el 40 éve?,
hogy mindenki a romantika tengerében úszott, és onnan kellett lépésről lépésre
kikászálódni; amely előadásoknak örülünk ma, azok igazából a régi előadások
fokozatos ráncfelvarrásai, szép sorban.
Az emberi elme csak viszonyítani tud,
mindent mindenhez hasonlítunk, az egyszerűen nem megy, hogy 1980-ban,
Mendelssohn-szagú levegőben hirtelen úgy játsszunk Vivaldit, mint 2015-ben, és
tényleg nem úgy játszották, tehát akkor ne is menjünk vissza Firenzéig, elég
csak egy 40 évvel ezelőtti restart….ez így egy másik leágazás, amely teljesen
párhuzamos lehet a ma divatossal…
Beszélik, hogy néhány zenész emberben van egy belső hang, és
az egész életüket annak szentelik, hogy ezt megszólaltassák – egy őszi délután,
Oslóban ezzel a gondolattal jöttek össze, Rolf és néhány dzsessz-zenéz barátja,
elkészíteni a lemezt.
Mindegyikük gyakorló-improvizálós arc, és íme, itt az egyik
leágazás Harnoncourték traktátusától. Mert Pellegrini és Foscarini, és aztán
később Gaspar Sanz kifejezetten javasolta az improvizációt már a tanulás első
fázisában is, aztán meg még inkább, mindig, ha csak lehetett, az előadás alatt
pedig főleg.
Hallgatva a lemezt, valóban, ezen a téren nincs semmi
álszerénység. A rögtönzések ficánkolása a kötött formában, lenyűgöző.
Megérint.
Mi is ez a forma?, pl. a toccata, amikor Bach és Vivaldi még meg sem született, amikor még
nem egy szerkezeti kényszer-prés volt, hanem az, amit a szó jelent igazából,
érinteni, ami egy kimondottan különleges szó, mert egy speciális időpillanatot
is jelent, a pillanat, amikor a kéz megérinti a húrt, amikor a csendből
nem-csend lesz lesz, amikor valami a nemlétből előlép,
És amikor a közönség
belülről megérintődik.
Vagy a Passacaglia, amely az egész lemez szerkezeti keretét
adja. Mi is ez?
Ez a régi spanyol színházi kísérőbetét, ezt tudjuk talán, de
honnan jött ez ide, hát, igen, helyes a sejtés, az Újvilágból, ahol a mexicói
eredet verseng a Fekete-Afrika őslakosainak őskultúra-maradványaival, na, ez
azért finom, hogy európai kékvér-arisztokrata színpadokon ez a rabszolga-cucc
kavarja a port …..
Az E-moll Passacaglia pedig értelemszerűen átvált a Con qué
la Lavare dalra, nem is lehet másként, mert teljesen ugyanaz, ez bevallom,
nekem is furcsa, nem az, ahogyan megszólal, hanem, hogy hova tettem eddig a
fülem, hogy ez eleddig nem jött le, 7 cm a két CD között a polcon, mekkora
szakadék a fejünkben, mintha félnénk észrevenni dolgokat, szinte nevetséges…
Kapsberger és Piccinini modern formáinak újraszekvenciálása
történik. Amit a toccata befejezés után kíván, ők ott folytatják.
A Frescobaldi-féle Aria pedig arra válasz, hogy a zene és a szöveg találkozásánál tényleg a
költészet adja a helyes irányt.
És Frescobaldi Passacaglia-jában, ott visszhangzik az utolsó
szó, addio, Arianna szopránja igen szép, tényleg egy szép elköszönés.
A mai, korhű régizenejátszástól.
Vagy az előítéleteinktől?
Vagy szimplán, csak így éjfél felé, egy nagyon-nagyon kedves
lemezünktől?
Heiligenblut, 2017. augusztus
_____________________________
Képek: