2017. augusztus 9., szerda

Új zenei újság - Nuove Musiche









Ez az egész blog egyetlen, aránylag rövid időszakot kerülget, nevezetesen az 1600-as évek első harmadát.
De mi az, ami ennyire fontos itt, hogy egy komplett lemezgyűjteményt fel lehet rá állítani?
Hogy a lemezkiadók Early Music horizontján Bach már szinte felejtős lett?

Ez a korszak pont a Reneszánsz – Barokk átmenet. Valami kialakul és valami megszűnik, ugye?, akkor ennek a varázslata nyilván.
Igazából nem, mert a dolog jóval bonyolultabb.
Nagyon sokkal.


Kicsit hasonló ahhoz, amikor két réteg súrlódik, mindenféle turbulenciákat gerjesztve, furcsa áramlásleszakadásokkal sápasztva a repülőgép utasait. Pedig csak szokatlan irányú és hőmérsékletű szél keletkezett. Új szélek fújnak. 
De szép a nyelvünk, nem?

Ráadásul, ez nem egy társadalmi vagy zenetörténeti evolúciós lépés volt, amely mintegy szükségszerűen jött létre, ahogy a hazai tankönyvek tanítják, hanem egy jól kigondolt, előre megtervezett akció. Egy zenefilozófiai manőver.


A szálak Firenzébe vezetnek. Felfoghatatlan színvonalú kulturális élet folyt. Volt egy kör a sok közül, a Camerata Bardi, amely tulajdonképpen egy szalon volt, esténként és alkalmanként mindenféle előadással. A tagok között filozófusok és építészek, festők és pénzemberek, történészek és egyházi vezetők,  politikusok és talpnyalóik egyaránt előtalálhatók voltak. És különösen sok zenész és komponista.
Erősen nagy divatja volt az antik művek újrafelfedezésének, ez ugye a reneszánsz, de csak óvatosan, mert a zenében meg a Reneszánsz legvégén járunk, tehát az már látszik, hogy a korszakolásnál jól összecsúsztak a dolgok.
A Camerata Bardi proklamálta, hogy a kor zenéje alapvetően alkalmatlan az emberi relációk kifejezésére, sem a Mennyeknek fölfelé, sem pedig egymásnak oda-felé.

Ezért megalkották, úgymond teoretikusan, azt a zenét, amelyet úgy neveztek, hogy Nuove Musiche.


Lassan rákanyarodunk a lemezre, ugyanis pontosan ez  a címe.
Valóban, az akkoriban dívó Palestrina-féle polifónia mondjuk az érzelmek kifejezésére csak korlátozottan volt alkalmas.
Ez az új zene, ez lett a kíséretes monódia, amely jóval egyszerűbb dolog, mint ez a riasztó szak-nevezék. A szólamokból nem maradt csak egy, általában a legfelső, és alatta pedig egy olyan basszuskíséret, amely mindig széphangnyi távolságban tart tükröt, igen, ez lett a basso continuo. Az egyszál dallam így hűen követhette a szöveget, gyakorlatilag szótagonként, így a szöveg ismét prima lett, pont, mint a görög időkben, emlékszünk?, ez volt a Camerata célja, valóban.


És indult, igen, az Opera is ide tartozik, amely ma, 400 év után pontosan követi a lefektetett elveket, és maga után húzta a következő évszázadok  komolyzenei repertoárjának legalább a ¾ részét. Meg még egy csomó mindent… pl. a Ha én rózsa volnék-ot gitáron…


A teoretikus-komponisták közül itt a legnagyobb szerepe Caccini-nek volt, ő, mint felkért szakértő, precíz traktátust alkotott, még a lélegzetvételek technikájára is kitért.


Az új zene futótűzként terjedt Itáliából kifelé gyűrűzve, Velencében három operaház 15 év alatt, a semmiből.
A közönség?
Az egyszerűen megőrült. Tódultak az operaházakba, de kis körben, otthon is mindenki az új stílus szerint játszott. 
Fantasztikus remekművek születtek.
Én ezekért vagyok oda.
Amikor még ott a Reneszánsz erős metafizikája.

A fenti történetet páran talán még itthon is ismerik, nyugaton pedig avítt evidencia.


Rolf Lislevand is ismeri, le is írta, nem azért, hogy ő legyen a Wikipédia, hanem azért, hogy értsük az ő történetét, amit ezen az albumon mesél nekünk. Mert Lislevand egy nagyon merészet csavart a dolgon, egy gyönyörű gondolati ív szerint.
Amely merészsége nekem legalább annyira tetszik, mint maga a lemez. 
Így született meg ez a cikk.

Azt kérdi, hogy tudunk-e hasonló történetet a közelmúltból? 
Egyet feltétlen.
Kb. 40 évvel ezelőtt Európában pár gondolkodó, komponista, zene-teoretikus és zenész megalkotta a mai régizenejátszás alapelveit. Emlékszünk?, a korhű hangszerek, a 415, meg a régi források, meg a régi hangszerábrázolások, a bélhúrok meg a tabulatúra-kifejtések? Meg a viola da gamba? Meg hogy ki is volt Harnoncourt?
Ezen a vonalon indultak a régizene-akadémiák, már a harmadik generáció készíti a lemezeit, az új Early Music pedig akkora siker lett, hogy valószínűleg a halódó lemezipar utolsó aktív szereplője lesz.
Lislevand pedig ezen a felvételen semmi egyebet nem tesz, csak visszatér ismét a Camerata Firenzéjébe, és az akkori, oda összesereglett szerzőket játssza úgy, ahogyan halljuk a lemezen, ahogyan ő gondolja.
A szemöldökök hangos koppanással szaladnak fel itthon, hogy akkor ez egy feldolgozás, talán csak kicsit jobb, mint a klasszikusok diszkóritmusban…
Hát nem.
Ekkora tévedésre nem mentség a nagyfokú tájékozatlanság, amely csak lassan oszladozik nálunk a Bach-szürke Zeneakadémián.
Az odakinti fogadtatás jóval szakértőbb és megértőbb volt, bár az ECM, az egy kortárs zenei kiadó, tehát látszik, hogy nem a Baroque Highlights címkét kapta.


Mert Lislevand ügyesen érvel: nézzük meg, hogyan is kezdődött ez el 40 éve?, hogy mindenki a romantika tengerében úszott, és onnan kellett lépésről lépésre kikászálódni; amely előadásoknak örülünk ma, azok igazából a régi előadások fokozatos ráncfelvarrásai, szép sorban. 


Az emberi elme csak viszonyítani tud, mindent mindenhez hasonlítunk, az egyszerűen nem megy, hogy 1980-ban, Mendelssohn-szagú levegőben hirtelen úgy játsszunk Vivaldit, mint 2015-ben, és tényleg nem úgy játszották, tehát akkor ne is menjünk vissza Firenzéig, elég csak egy 40 évvel ezelőtti restart….ez így egy másik leágazás, amely teljesen párhuzamos lehet a ma divatossal…




Beszélik, hogy néhány zenész emberben van egy belső hang, és az egész életüket annak szentelik, hogy ezt megszólaltassák – egy őszi délután, Oslóban ezzel a gondolattal jöttek össze, Rolf és néhány dzsessz-zenéz barátja, elkészíteni a lemezt.


Mindegyikük gyakorló-improvizálós arc, és íme, itt az egyik leágazás Harnoncourték traktátusától. Mert Pellegrini és Foscarini, és aztán később Gaspar Sanz kifejezetten javasolta az improvizációt már a tanulás első fázisában is, aztán meg még inkább, mindig, ha csak lehetett, az előadás alatt pedig főleg.


Hallgatva a lemezt, valóban, ezen a téren nincs semmi álszerénység. A rögtönzések ficánkolása a kötött formában, lenyűgöző. 
Megérint. 
Mi is ez a forma?, pl. a toccata, amikor Bach és Vivaldi még meg sem született, amikor még nem egy szerkezeti kényszer-prés volt, hanem az, amit a szó jelent igazából, érinteni, ami egy kimondottan különleges szó, mert egy speciális időpillanatot is jelent, a pillanat, amikor a kéz megérinti a húrt, amikor a csendből nem-csend lesz lesz, amikor valami a nemlétből előlép, 
És amikor a közönség belülről megérintődik.

Vagy a Passacaglia, amely az egész lemez szerkezeti keretét adja. Mi is ez?


Ez a régi spanyol színházi kísérőbetét, ezt tudjuk talán, de honnan jött ez ide, hát, igen, helyes a sejtés, az Újvilágból, ahol a mexicói eredet verseng a Fekete-Afrika őslakosainak őskultúra-maradványaival, na, ez azért finom, hogy európai kékvér-arisztokrata színpadokon ez a rabszolga-cucc kavarja a port …..


Az E-moll Passacaglia pedig értelemszerűen átvált a Con qué la Lavare dalra, nem is lehet másként, mert teljesen ugyanaz, ez bevallom, nekem is furcsa, nem az, ahogyan megszólal, hanem, hogy hova tettem eddig a fülem, hogy ez eleddig nem jött le, 7 cm a két CD között a polcon, mekkora szakadék a fejünkben, mintha félnénk észrevenni dolgokat, szinte nevetséges…


Kapsberger és Piccinini modern formáinak újraszekvenciálása történik. Amit a toccata befejezés után kíván, ők ott folytatják. 


A Frescobaldi-féle Aria pedig arra válasz, hogy a zene és a szöveg találkozásánál tényleg a költészet adja a helyes irányt.


És Frescobaldi Passacaglia-jában, ott visszhangzik az utolsó szó, addio, Arianna szopránja igen szép, tényleg egy szép elköszönés.



A mai, korhű régizenejátszástól. 
Vagy az előítéleteinktől?

Vagy szimplán, csak így éjfél felé, egy nagyon-nagyon kedves lemezünktől?






Heiligenblut, 2017. augusztus 








_____________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17