1552.
Török idők járnak
Veszprém.
A vár még áll, szilárdan, rendíthetetlenül. A
lakosság egyik része itt húzta meg magát, a másik fele a környező mocsarakban;
a harmadik pedig maradt a házában, vagy éppen jár-kel, aránylag sértetlenül a
felfordulás közepette.
Nappal a törökök ágyúzzák a vár északi falát a
Benedek-hegyről, folyamatosan.
Persze nem érdemes a mai facebookos gondolkodással
nekiereszteni képzeletünket ennek a képnek, pont úgy nem, mint ahogyan a ma
esti koncertnek sem.
Mert minden más volt akkoriban, és ma este is minden más
lesz.
Az, hogy a Benedek-hegyről, egy
mai jó kondiban lévő huszonéves srác egyszerűen kézzel bedobna bármit a Várba,
azt mindenki észreveszi, aki felsétál a lépcsőn.
Az időbeli lefutások
különbözősége már egy kicsit nehezebben érthető.
A török mozsárágyúk tűzgyorsasága 1.2 / óra volt. Mit is
jelent ez? Amikor egy mai forgócsöves gépágyú 3500-at lő, de azt percenként
teszi…?
Hát azt, hogy a lövés után nedves bőrökkel fél órán
keresztül hűtötték a felhevült ágyút, aztán 15 perc telt el, amíg beletömködték
a csőbe a hozzávalókat ismét.
A szpáhi, az akkori lovas ’tűzvezető tiszt’, addig szépen lesétált
a Séd partjára múlatni az időt, mert nem csak öt vízimalom volt pár kilométeren
a víz mellett, hanem számos kocsma is. Az egyik, a Benedek-hegy tövében sokáig állt még, a neve is ez volt, ’A
Törökhöz’, az 1700-as évek végén romba dőlt, ma már csak pár tégla, egy
tenyérnyi vakolt fal maradt, meg pár zöld gyík…
Jó bort mértek, de a szpáhi, aki
maga is jól pengetett laud-on, más miatt jár oda.
Állandóan ment a zene. Volt
egy vak hegedűs, akinek játékáért még Palotáról is átjöttek az úri népek..
Zene. Még a legnehezebb időkben, a legképtelenebb
helyzetekben is.
Lehet, hogy ez valahogy az itteni kövekből jön, vagy valami
régi genetikai keveredés eredménye, de Veszprém és a zene kapcsolata mindig
erős volt, és úgy tűnik, hogy egyre erősebb lesz.
A Város, ahol a legínségesebb korban is négy kórus volt.
Ahol egy Mendelssohn Zenekar koncertre ezer ember is összejön, és ahol nyaranta
az Utcazene Fesztivál tombol.
Ahová fél Pest lejön a Veszprémfest négy
koncertjére, és rezzenéstelen arccal fizetik a horror drága belépőt. Ahol a Compass Classical Music
igazgatótanácsa dolgozik.
Ahol a Margit templomban az egyik legjobb
orgonakoncert-sorozat van nyaranta, a Bazilikában pedig, pár hete, Cecília, a
kántor hölgy Kodály átiratokat gyakorolt a nagy orgonán, mert lesz egy
esküvő….értitek?, a vőlegény erre a zenére akarja oltárhoz vezetni hitvesét.
Idén immár az V. Régizene Fesztivál zajlik. Emlékszem,
tavaly, a Llibre Vermell előadás után a nők hetekig vörösben jártak a Lejtős
utcán; Kallai Nóra koncertje után meg napokig csörgött a telefon a
Zeneiskolában, hogy szeretném átíratni a gyereket csellóról viola da gamba
szakra, ha nincs hely, a reneszánsz lant is jó lesz….
Nyitókoncert.
A színhely most is a Jezsuita templom. Amelyet soha fel nem
szenteltek, mégis az egyik legerősebb szakrális tér a környéken.
Full telt ház, a nép özönlik, pótszékek kellenek, még
jönnek, állnak, lógnak az ablakon, de szeretem Veszprémet, de nagyon.
Narrátor köszönti a Fesztivált, majd sorolja a mai koncert
szerzőit, és kezdődik is a sokkterápia.
Mert az, hogy népdalbetétekre
készüljünk, enyhén meglepő, de az, hogy kortárs zeneszerzők neve is elhangzik,
azzal per pillanat nem is tudunk mit tenni; lehet, csak félrehallottunk
valamit, vagy egyszerűen nem ismerjük eléggé a reneszánsz szerzőket, de Arvo
Part, azt nem lehet, csak egyféleképp hallani.
A felállás most a kibővített Recercare, három gambával, két
lanttal, hárfával, három énekessel, dobokkal, a de luxe kivitel, ahogy Csaba
szokta mondani.
És hátul ott egy hangszer, pont úgy néz ki, mint egy marimba,
de nyilván az nem lehet, vagy csak itthagyták, valaki erre járt, és
itt felejtett egy marimbát, ez olykor megesik….
Két gamba kezd, egy cantiga a Huelgas kódexből, Bölcs Alfonz
korából, az évszám valamikor az 1200-as évek közepe.
Lassan áradó gyönyörűség, a viola da gamba hangja, a
megvalósult Voix Humaines, az egyik legszebb ember alkotta hangzás, ketten
olyan szépen és hézag nélkül töltik be a teret, mint amikor langyos vajjal
kenünk egy szelet kenyeret, mindenhová beivódik, elsimul, harmonikussá tesz.
Aztán egy Machaut darab, a két énekes ragyog, a fejekben a kattogás szűnik,
szépen hozzálassulunk a 700 év előtti gondolatiság tempójához és mélységéhez.
És hallgatható, nem könnyű, de annyira szép, és mégis el kell csodálkozni, hogy
ma, ebben a terc-tömött korban egyáltalán le tudunk ülni mellé.
Hogy miért? A
dúr-moll hegemónia előtt járunk, tehát úgy kell elképzelni, hogy mondjuk a
sofőrnek, hogy indulhatunk, de az van, hogy a kerék, az még nincs kitalálva…
Kortárs szerző következik, a japán Fumie Sikichi, a cím
’Somló’, a magyar vonatkozás egyértelmű, a zenei illeszkedés az csak szinte,
mert a hangszerelés gamba és két lant, a szövet erősen hasonlít a régizenéhez,
néhány szokatlan akkord árulkodik a másik korról. Első kérdőjel. De még csak
6-os betűmérettel, a lap alján.
Zoborvidéki népdal hangzik, az énekhang nagyon szép, a
szöveg a nyelvünk mélységéből, a dallam és a hangszerelés pedig azt a közös
réteget feltételezi, amikor a népzene még együtt mozgott a régizenével. Nálunk
aztán nagy lett a különválás, de pl. Lengyelország, vagy akár Anglia, a mai
napig őriz sok olyan zenét, amelyet mindkét kategóriába egyformán belesorolhatunk.
Itt nem, nagyon nem, és az első igazi nagy kérdőjel a sok
közül, de amelyek szépen megválaszolódnak a koncert végére.
Kicsit a narráció is segít, blokkonként Pallis, Seyyed
Hossein Nasr és Thomas Merton zene-bölcseleti szövegei, hogy kik ők?
Hát a
görög-angol hegymászó tradicionalista, nagyapánk korából, egy ma is élő perzsa
filozófus, és a századunkban élt amerikai trappista szerzetes, szóval segítenek
a megfejtésben, vagy a még nagyobb eltévedésben, vagy abban, hogy rájöjjünk,
hogy a két dolog egy és ugyanaz…
Instrumentális rész következik, egy franko-flamand szerző,
Jakob Senleches La Harpe de Melodie, két lant és a hárfa tökéletes összhangja,
a dallamosság szépen árad, akkor is, ha teljesen más harmóniaépítkezés zajlik,
mai füllel teljesen befogadható.
Aztán jött a koncert közepe, számomra az egészből a
szingularitás, ami annyira tetszett, hogy e miatt az egy darab miatt máris
orrnehéznek érzem a Fesztivált, pedig alig kezdődött el.
Solage és a hírhedt Fumeux Fume. Tavasszal, egyszer hangzott
el még, a Nádor teremben, utána fél óráig vitatkoztunk, hogy mi is volt ez.
Solage – lenyűgöző az a homály és ellentmondás-halmaz, ha ki
akarjuk deríteni, ki is volt ez a francia költő-zenész az Ars Subtilior idején.
Úgy tűnik, hogy az egyetlen biztos pont az, hogy a lejegyzés a Chantilly Codex
megsárgult lapjain, ott van, ma is.
Zenéje semmi máshoz nem hasonlítható. Dallam? az nincs, de
mégis a legerősebb belső dallam, amit ismerek. Belül szándékoltan
félresiklatott akkord és disszonancia-halmok, kromatikus kétségbeejtések,
egymásba ölelkező szálak és ívek.
A három gamba teljes hangerőn, alsó fekvésben,
Sainte-Colombe hetedik húrjai bő 2 centis kitéréssel rezegnek és lobognak, a
templom megtelik hanggal és harmóniával, a tónus annyira, de annyira gyönyörű,
hogy azt érzem, hogy ez még annak is tetszik, akinek nem tetszik…
Lassan minden berezonál, a gambák tagolva, erőteljesen énekelnek, a boltív mennyezetéről szépen
kezd peregni a vakolat, mint valami finom liszt, száll alá.
Aztán, mi még a felső szférákban lebegve, Csaba, a dobos,
mármint a Sípos, odaáll a marimbához, és nekiáll egy jó hosszú Smadbeck
darabnak; a közönség sokkolva, itt már azon sem csodálkoznánk, ha egy fehér
elefántot bevezetnének.
Nagyon jól játszik, teljesen belefeledkezik, mesteri, ez a
jó szó, de az, hogy ez hogy kerül ide, az lesz a legnagyobb kérdőjel a
gyűjteményben. Amúgy azt látom hátulról, hogy, a hallgatóság kettéoszlik, az
egyik fél pár perc után feszeng, hogy ez most mi, és mikor lesz már vége, mások
meg teljesen ott vannak, legszívesebben kimennének táncolni rá egyet.
Innentől már szép egységben ismét a koncert; egy Llibre
Vermell zarándokének, a ritmus majdnem pont az előző marimbáé, aztán egy népdal
ismét, majd az Al Alva Venid a Cancionerio de Palacio gyűjteményből. Óriási
kedvencem.
Két kortárs marad, egy Faragó Béla darab, két lantra, nekem
nagyon felszínes, a Solage páncélhorizontját még karcolni sem tudja, a másik,
egy Arvo Part féle Für Alina, amely zongorán nekem felejthető, de most, három
gambára átírva, egészen döbbenetes, annyira jó, hogy kéne kicsit a lemezei
között keresgélni, ezt nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik, az én
bezárt ízlésemmel.
Zárásként Dufay lamentáció tereli össze a szétszaladt
időbeliséget, visszaérünk, ahonnan indultunk, a szépség időtlensége teljesen
hihető, sőt, egyértelmű tény.
Akkor a kérdőjelek, meg ez a sok kortárs meg a
népzene-betétek?
A koncertek többsége ereszkedő hangsúlyú, kijelentő módozatú
szokott lenni, olykor felkiáltásokkal, de enyhe didaktikus kényszerrel teszi a
szánkba a sült szárnyast.
Ez most teljesen más volt. Nagy Csaba és a Recercare most
kérdezett, tőlünk, a közönségtől, szerintem elég fontos dolgokat. A helyes
válaszokat megtalálni nem egyszerű, a hátrébb lépés, ahol nagyobb a belátható
horizont, az feltétlen ajánlott.
_
______________________
______________________
Hazafelé, jó hangulat, együtt sétálunk a Vár alatt, a
Benedek-hegy mellett, megyünk a Fricskába, az még nyitva van, a ’Török’
romjainál valami furcsaság, tisztán hallatszik egy egészen halk dobszó, és pár
taktus valami ismerős dologból, igen ez a Folia, annyira halk, hogy alig
hallani, talán csak a szél fújja, de mindenki felfigyel rá.
Pedig ez nem is volt a műsoron, mondom, nevetünk, aztán
kicsit elkomolyodunk - de csak egy pillanatra
Amely pont addig tart, amíg megcsillan a napfény az árbóc tetején, amikor fordul egy vitorlás a Balatonon.
Amely pont addig tart, amíg megcsillan a napfény az árbóc tetején, amikor fordul egy vitorlás a Balatonon.
Aztán folytatjuk az utat.
Köszönöm mindenkinek.
_____________________
_____________________
Képek:
