A Tactus egy olasz független kicsi kiadó, nagyon tetszik,
hogy az összes booklet úgy kezdődik, hogy elmagyarázzák a nevüket, a Tactus a
Reneszánsz terminológia szerint ütés vagy érintés, ma úgy ismerjük, hogy
'ritmus'.
A mű Velencében jelent meg 1613-ban Angelico Patto neve
alatt; most nem szorosan vett velencei dologról van szó, mindössze azt kell
tudni, hogy ekkoriban gyakorlatilag az összes itáliai zeneműkiadás és
kottanyomtatás a lagúnák városában összpontosult.
A cím Canoro Pianto di Maria Vergine Sopra la Faccia di
Christo Estinto, vagyis Szűz Mária sírásáról és kiáltásáról van szó, amikor a
halott Krisztust leemelik a keresztről.
A forma, az egy akkoriban igen divatos műfaj, amelyre ma már
nincs megfelelő kifejezésünk, talán egyfajta válogatás-féle, ahol Patto mint
szerkesztő állt a kormányrúdnál: szakrális versekre komponált motettákat és
lamenteket gyűjtött egy csokorba, vagy inkább egy rendszerbe.
A választott
költő az akkori genovai szupersztár-poéta, Angelo Grillo, aki felszentelt pap
és egyházi szuperintendáns is volt, Livio Celiano néven írt szakrális versei
Itália-szerte rendkívül népszerűek voltak. A komponisták között ma már
ismeretlen nevek sorakoznak, padre Paito, Bernardio, Abbondo, Marioni, Fredi,
és Il Pesarino.
Egymás utáni lamentek következnek Krisztus testének
különböző részeiről, furcsán aprólékos testtáji részletességgel, pl. Sopra gli
occhi, a szemekről, ráadásul, mintha épp a kereszt alatt énekelnék. Áradóan
szép, nincs bonyolult teológiai előrevetítés a pár nap utáni Feltámadás bekövetkeztéről,
sőt, pillanatnyilag még a lehetőségéről sem. Olyan, mint egy freskó,
csoportkép, egy lebegő szoborcsoport, egy szakrális dráma vázlata, a halott
Krisztus zeneköltészeti megjelenítése.
Közelebb hozni a lelket a kegyelem állapotához – íme a mottó
az Ensemble La Flora szerint. Ez igen szép. A régizene egyik remek
meghatározása.
A szoprán - tenor nyilván Mária és József megfeleltetés, a
lemezről egy egészen különleges női énekhang varázsol el minket, Alida Oliva,
aki egy speciális, egyenes kifeszítettség állapotában tartja szép szopránját,
gyakorlatilag lebeg, egy valódi akusztikus szingularitás.
Mennyei, ez a szó
bizonyosan eszünkbe ötlik, annyira egyenesen énekel, mint egy örökké párhuzamos
vonalsor. Egy pengetett húr, vagy egy pontosan kitartott viola hang is többet
ingadozik; egy angyal holografikus 3D képe jön fel valahonnan, felülről vagy
belülről, vagy mindig is itt van, csak nem láthatjuk mindig, nem tudom…egészen
lenyűgöző.
A lemezen felbukkan egy visszatérő dallam, a Mantovana,
minden előzetes utánajárás nélkül érezhető, hogy ez egy keret, egy tagolás, egy
központozás, valóban, ezek beillesztése jól átgondolt ívek szerint történik.
Más a ritmus, szinte szótagoló, emlékeztet a görög tragédiák kórusrészleteihez,
amely el is választ, tagol, de ugyanakkor összefoglal és egyben tart, kívülről
láttat, felsőbb igazságokat közöl a hallgatósággal.
Ahogy hallgatjuk a lemezt, egy idő után feltűnik, hogy a
beválasztott szerzők közül a legmerészebb mégis csak Il Pesarino, a szimpla
monódiával ki tudta fejezni a bonyolult szakrális összetettséget, a többiek
kicsit másképp közelítettek, náluk az énekesek virtuozitása talán
hangsúlyosabb, mint maga a kifejezés.
Bartolomeo Barbarino, de így ismerték, hogy Il Pesarino,
mert Pesaro gyönyörű városából származott, szabadúszó énekes Velencében, túl
sok mindent nem tudunk róla, de az, hogy Monteverdivel levelezett, indíthat
érdekes gondolatsorokat. A La Flora is kiemelte, mert zárlatként, egy külön kis
blokkban, négy rövid motettája szerepel.
Ez a Mantovana, eredetileg az Aria di Mantova, rendkívüli
könnyedséggel hatol az
zeneiízlés-pajzsunk mögé, egy lauda, dicsőítő ének, amelyet aztán egy
kéziratból is előtaláltak a bolognai levéltár poros padlásán, a kommentár
szerint:
...hallgatásával a bűnös lélek, ilyetén módon elmélkedvén a szenvedésről,
felemeltetik és exorcizálódik.
Ma pedig?, hát, a lényeg maradt ugyanaz, amolyan
lélektisztító-féle, mint ahogyan az egész lemez.