2018. július 22., vasárnap

A hatodik érzék - Jacques de Gallot lantművek








Van egy lemez, amely sokat ment a napokban. 
Különlegesség, mint ahogyan minden jó lemez különlegesség.

Jacques de Gallot: Piéces de luth – Hopkinson Smith előadásában.


Nézzük sorban, mi az, ami kibogozható, mint háttér-információ, vagy inkább fordítva, mint bevezető/felvezető.

Jacque de Gallot, 1625-1690-ig élt, híres párizsi  lantosfamíliából származott, 30 évesen már jelentős alakja a francia zenei életnek. Művei közül sokat a híres Barbe Manuscript gyűjteményből ismerhetünk, amely egy komplett antológia az akkori lantművekből; szerzők és hangnemek szerint szervezve, percbeosztással, korrekt utasításokkal és megjegyzésekkel a jobb, ill. balkéz használatára. Ennek másolatából született az a kotta is, amelyből Hopkinson Smith játszik.
Őt ismerjük. Amerikai, meg mégsem, mert ott született, de európai régizene-akadémiákon tanult és tanít; ma már kissé idősödő, a lemezen a 30 évvel ezelőtti játék is jó messze van már a kezdő éveitől.



Kifogástalan megjelenés; gentleman-feeling; elsőre kicsit merev és szögletes, ez éppen addig tart, amíg meg nem penget valami hangszert.

A lant egy barokk lant, egy Joel van Lennep–féle; aki gyakorlatilag egy ’ Dr. prof. Lant’; egy nagyon híres amerikai hangszerépítő; az első lantját akkortájt építette, amikor én születtem. Itt is, mint a billentyűsöknél, az eredeti hangszerek általában alkalmatlanok a játékra, de tökéletes kópiák léteznek, igen, Amerika itt erős, a legendásan kultúra-nélküli Amerika ezen a területen szépít, ez tény.



A zene.
Francia barokk. Itt van egy furcsaság; ahogy megyünk időben előrefelé, mondjuk 1650-től, elkezd minden bonyolultabb lenni és túldíszítődni; ez a billentyűsöknél konkrétan - számomra - egyszer csak a hallgathatatlanságot jelenti; a lantzenében viszont nem ez így lett; a díszítettség megmaradt, sőt, egészen kifinomodott, és a szerzők többsége belecsúszott a komolyabb, szinte meditatívabb sodorba, hogy miért, innen nem egyszerű megítélni. 
Valószínűleg több tényező is szerepet játszott, pl. az, hogy maga a hangszer, a 11 kórusos barokk lant, egy finom tónusú instrument, még a későbbi Weiss vagy Bach szögletesebb zenéje is aránylag hallgatható, aztán, itt van ez a tombeau, mint műfaj felbukkanása, amelyből ezeken a lantlemezeken sokat előtalálhatunk.

Tombeau. 
Mi is ez?, hát furcsa, mert ma erre nincs fogalom sem, főleg minálunk, tehát, amikor meghalt egy híres ember, aki itt általában egy uralkodó, mecénás vagy zenésztárs volt, készült egy darab, úgymond, az emlékére, és mindez úgy, hogy a zenei kor formáiban/szisztémájában maradt, olyannyira, hogy lanton nem ritka a reneszánsztánc-alapú keret sem.
Itt szép nyelvünk vergődik, mert ami nincs, annak vákuumába beszívódik az, hogy ’gyászzene’, meg rögtön a ’gyászmise’ meg ’Requiem’, meg a többi fehérlovas-feketekocsis lassú menetelés jelentéstartalma, de becsapódunk, mert abszolute nem erről van szó.

Inkább, mint egy szép vers, amely megemlékezik az elhunytról, színekkel, hangulatokkal, régi naplórészletekkel.





Rögtön, kezdésből valami megfog.
A tónus, a színezet nagyon különleges. Megbúvó disszonanciák, a hangolással is lehet valami furcsaság, a hatás erős. Szép ívek, a dallamosság, a díszítések egymásra rakódnak. Annyira, hogy néhol olyan, mintha ketten játszanának. Ez a fajta nagyfokú túlbonyolítottság sok zenénél egyenesen fárasztó, itt pont ellentétes a hatás, inkább egyfajta belső kilazulás lesz az eredmény.

Az előadás egészen tökéletes; végig ellentétesnek gondolt minőségek bukkannak fel, egymás mellett, vagy inkább egylényegűen: száraz és érzelmes, monoton és színesebb, tánc-alap meg egyéni-alap, változó dinamika meg egyenletes játék, stb…. ezekből áll össze valami új dolog. 


Annyira jól szól, hogy egyszerűen gyönyörködtet a hallgatása. Egy szál hangszer mindig óriási kihívás, mert a színezet valósághűsége az orrunk előtt van, nincs pardon, itt annyira élethű, hogy meghökkenésünkben először nem találjuk az a technikai paramétert, ami miatt ennyire jól szól. Nem is fogjuk megtalálni, mert bizonyosan arról van itt is szó, mint a legtöbb nagyszerű dolog esetén, hogy valaki, egyvalaki ott a háttérben, egy egészen stabil ízléssel és képességgel arra, hogy minőséget realizáljon.
A lemezen még sok egyéb, pl. a nagy slágerek, mint a Folia vagy a Chaconne, de prelűdök, közbetétek, nagyon-Gallot művek egyaránt hallhatók. 

És a nagy kedvencem, a Les Castagnettes.




Hopkinson Smith játéka engem lenyűgöz. Annyira finoman játszik, mint a csipke a Stoskopff képen, hogy néhol csak simogatja a húrokat, az akkordot nem is pengeti, hanem csak az ujjait áthúzza rajta, hogy megvan-e minden húr, és ezt a gyengédséget és pici hangerőt a hangszer hihetetlen felhangözönnel hálálja meg.

Mélyre hatol, rejtett dolgokkal rezonál, hasonlóan, mint a kép, melynek a címe Az öt érzék, mégis, folyamatosan, a hatodikkal van igazán szoros kapcsolatban.





Különösen ajánlott.





*         *         *










_____________________
Képek:
1-2-3-4-5