Marc a nevem, a lelkem érzékeny, a pénztárcám üres, de azt mondják, tehetséges vagyok.
Igen, így már bizonyosan ráismerünk, Marc Chagall, a francia-orosz festőzseni. A kép eredetileg a Szentivánéji álom előadásához készült, 1939-ben.
Vörös angyal, lila fák, sárga ég, s egy barnakabátos narancssárga ló, vagy inkább szamár ölelget egy szép hölgyet; az arcvonásokból a feleség, Bella Rosenfeld néz minket.
És a különleges, rejtélyes kékek. Mert Chagall kékmániás volt, a lila pedig a specialitása. Jómagam inkább egy Hermelines hölgyet szívesebben nézek, de ez a kép azért szíven üt, szépség ilyen önzetlen megjelenése rendkívül erős..
De hogy kerül ez egy AliaVox lemezre, amely egy régizene kiadó, borítónak? A válasz egyszerű. A Fairy Queen, a Tündérkirálynő, Purcell műve, amelyet 1691-ben mutattak be a Queen’s Theatre-ben, történetében és szövegében a Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátékára épül. Akkoriban, a XVII. század végén azért volt pár olyan dolog, amelyet ma már nehezen értünk. Például az, hogy 80 évvel Shakespeare után, szülőföldjén, a saját színházában, darabjait gyakorlatilag nem lehetett színre vinni, mert a közönség halálosan unta őket.
Ma, bő 300 évvel később, a rohanó világban, amikor atomhasadásból származó energiával főzzük a tojást, ebben az új korban, amelyet állandóan és folyamatosan szidunk, egy konvencionális Shakespeare darab bármikor bemutatható. Bárhol. Lesz közönség, és tetszeni fog. Olyannyira, hogy gimnazisták, akiket szintén szidunk, mert csak kütyüt nyomkodnak meg a facebook-on lógnak, és nem olvasnak, amikor rémisztgetjük őket a kötelező irodalom köteteivel, mondják, hogy ez sz@r, az gáz, amaz meg tökciki, a Rómeó és Júlia?, ja, az egészen jó…szóval ide is és oda is változik a világ, ma is, meg régen is.
A dátum 1691, az eredeti darab főbb vonalaiban megismerhető, de a fantasztikum, a látvány és a zene került előtérbe. Álom, Tavasz, Nimfa, Tündér, Ősz, Rejtély, Nyár, Titokzatosság, Éjszaka, Tél…alig akadt pár ’valóságos’ személy, mint Titánia és Oberon, meg Puck és Thézeusz. Ez utóbbiaké nem énekes szerep. Igazából a Tündérkirálynőé sem annyira.
???
Igen, ne feledjük, ez egy semi-opera, egy ál-opera, nagyáriák és hosszú recitativók nélkül, egy igazi szigetországi furcsaság; Handel, és az olasz operák még jóval később érkeztek ide. A zene itt még egyfajta betoldásként, a felvonások elé és mögé került, nem is kapcsolódott mindig a történethez, sem a karakterekhez. Ez volt a masque, ma inkább úgy mondjuk, hogy színházi kísérőzene. Hogy az Orfeó után mindjárt 100 évvel vagyunk?, ez itt senkit sem zavart, a dolgok mentek a helyi történelem szerint, jóllehet, az itáliai színpadokon már rég az új stílusú operák hódítottak, Caccini virágai szárba szökkentek, itt még hagymaként, zacskóban várnak
Ezek után milyen Purcell színházi zenéje? Pontosan, mint ez a lemez. Egyenesen fenomenális.
Kellően dagályos, franciásan Lully-féle; a dallamosság feltűnő, olaszos; hirtelen csak Vivaldi jut eszembe, aki ennyire jól bánt a melódiával. Kicsit színház, nyilván attraktív és kifejező, szereti a fényözönt és az ajakrúzst. Viszont nem erőszakos és nem érzelgős, legfőképpen nem lerohanós. Finom, ez a jó szó.
A bonyolult szerkezeteknek erősen híján van, ennek ellenére valami komolyság van belül, pókhálószerűen átszőve a titokzatossággal. Végig, az összes darab mutat valami érdekeset. Néhol kísérőzene, egy hangzó függelék; néhol erős programzene, sok helyen pedig teljesen önálló rész, egészen leszakadva a darabtól.
II. szvit. Egy perc nyitány. Hogy milyen?, gyakorlatilag egy szépen bemutatott repülés. Valóban, utána a legendás A bird’s Prelude következik, talán hallottátok már. A fúvósok, amit itt művelnek, az egy külön cikk lehetne.
Az V. szín, meg ahogyan kezdődik. Egy ártatlan prelűd, nincs másfél perc - bevezetés, amely nem bevezet, hanem kilök a székből, mint egy katapult. Akkora belső lüktetése van, hogy fel kell, hogy álljunk. Leginkább azért, hogy még egyszer újra lejátsszuk, csak most még hangosabban. Gondoljuk át, hogy a hifink mekkora hangerőt bír. Tekerjük fel, legyünk bátrak.
Autóban különösen élvezetes. Gondolatainkat a pesti csúcsforgalomról megfelelően átstrukturálja.
A lemez az 1996-os felvétel újrakiadása, SACD-n, díszruhában. Ha hirtelen hozzáférünk egy nagyfelbontású lejátszóhoz és egy HighEnd rendszerhez, sokat ne tétovázzunk, élmény lesz, mert a hangminőség döbbenetesen jó.
Pont olyan, mint a jó színház. Papírmasé díszletek, egyszerű zenei szerkezetek, de elénk tár egy másmilyen, közvetett valóságot. Kicsit beleveszünk, amíg tart az előadás.
Savall egészen pontosan megérezte, mire van itt szükség. Amúgy, ha ismerjük zenei világát és lemezeit, akkor tudjuk, hogy nagy mestere annak a fortélynak, hogy miképp lehet nagyon egyszerű dolgokból bonyolult szellemiséget felépíteni. Vagyis nem fúgák és egyéb kimódolt szerkezetek jönnek most szembe. Hanem a kék. Meg az a sárga felhő, az nálam jó mélyre beült. Egy Chachonne À la Purcell. Tündérek és a Rejtély. Meg a Részeg Költő.
Henry Purcell – sem előzménye, sem igazi folytatása nem volt; teljesen különálló csillagzat a zenetörténetben. Kicsit Mozart-érzés; ugyan be lehet őket sorolni, de csak az idővonalon. Mondják, hogy elindította az egységes angol barokkot. Lehetséges, de ilyen zenéket többet senki sem írt. Ja, és ne feledjük, egy 32 éves fiatalemberről van szó, rövid életének utolsó néhány évéről.
A Tündérkirálynő – titokzatos és rejtőzködő. Pár évtizedig még nagy sikerrel ment, aztán elfelejtették. A századelőn hirtelen előállt megint; manapság ismét divatban.
Feltétlen, különösen ajánlott.
_______________________________________
Illusztrációk: Arthur Rackham
