2018. június 23., szombat

Szereti Ön Frescobaldit?









Zongora-korban élünk.

Óriási zongorista sztárok nyomulnak, a szerzőket van úgy, hogy már meg sem kérdik.
A Steinway & Sons, a zongoráknál, már annyira ismert, mint az autóknál a Mercedes-Benz.
Nagy és nehéz és fekete és óriási hangerő, az egészen halktól a bömbölésig, totális dinamika-átfogás, teljes érzelmi skála.
Zseniális művek tömkelege, egy Goldberg-variációk-ra hónapokkal előre lehet csak jegyet kapni a MÜPÁ-ba.




Mit is akarunk itt Frescobaldi-val, meg a csembalóval …?



Talán érdemes egészen-nagyon messziről kezdeni.
Kb. onnan, hogy a csembaló egy billentyűs hangszer, de alapvetően pengetős. Vagyis a leütés akármekkora is legyen, a húrokat a mechanika mindig ugyanúgy pengeti meg, a hangerő ugyanakkora lesz. Nincs dinamika-váltási lehetőség, nincs forte-piano. 



Tehát a fegyvertár erősen beszűkült?, a mai zongora-gondolkodás szerint, feltétlen, de azért maradt még elegendő, látni fogjuk. Amit  hangerőben elveszített a zongorával szemben,  az felhangból ötezerszeresen megmaradt.. Az, hogy hány húrt pengetünk egyszerre - ez a dallam szempontjából nyilván döntő, de bármilyen furcsa, a dinamika/hangerő szempontjából ennek jelentősége csekély, amikor 10 billentyűt ütünk le, hangosabb lesz, persze, de csak kicsit. (fizikája megvan, nem túl egyszerű).


Mire jó ez a kacskaringós rávezetés? Mert amikor a dallam adott, van pár dolog, amivel lehet operálni, az egyik, amely így fokozottan előtérbe kerül, az az ütem. A ritmus, a dolgok egymásutánisága. A Tactus. A jelentőségét nem lehet túlhangsúlyozni. Mert minden rezeg. A csengő, a mobil, a húrok, a hangszerek, a részecskék meg az évszakok is. A barokkban, és az egész régizenében a szabályok erősek, és ez az ütemre is igaz, nincs az, hogy akkor most csak úgy belassítok, vagy átállok ötletszerűen/megérzésből egy másik ritmusra, mint ahogyan a későbbi zenékben.


Akkor mit lehet tenni, hogy ne metronóm-feeling legyen? 
Ennek pazar megválaszolására a fentiek miatt gyakorlatilag rá lettek kényszerítve a régi billentyűs szerzők. Ebből zseniális dolgok születtek. Az alapritmuson belül olyan ’másodlagos’ ritmika kellett, amely élővé, lélegzővé teszi a darabot. Amikor ez már sikerül, akkor jönnek a díszítések, pl. a trillák, meg a többi igen bonyolult képlet, amelyen színesítik az egészet, vagy, akár, magát a lényeget adják. Ez néha alig követhető, hallgatásuk erős gyönyörűséget okoz.


Az eddigiek Couperin korában már nagyjából lejegyzésre kerültek. Ezután lépnek be az előadói praktikák, fokozandó az élvezetet. Sok van, igazából rengeteg, hirtelen párat sorolok. Az egyik, hogy az ütemben finoman csalnak, hifis nyelven szólva, direkt jittert visznek be, pár ütemen keresztül olykor oda-vissza hintáztatnak minket, kicsit késnek, kicsit sietnek. Ezek igazából egészen minimális eltérések, de a fülünk valami miatt erre különösen érzékeny. A másik, ami igazán nehéz, és szerintem erre konkrétan születni kell: ennek a hintáztatásnak és az alkalmazott ütem-díszítéseknek, trilláknak az alapütemhez kapcsolódva harmóniában kell lenniük, egy ’felsőbb’ harmonikus ütemben, ez a híres és titokzatos és megtanulhatatlan belső-díszítés.
Ez úgy érezzük valahogy.

És igen, megint a fraktálokhoz meg a brokkolihoz meg a meteorológiához jutottunk, és ez szerintem több, mint érdekes.


És persze olyan is van, amely nem kapcsolódik szorosan az ütemhez, pl. a billentés, amelynek teljesen más hatása, ill. lehetőségei vannak, mint a zongoránál. A leütés sebessége a hangerőt itt nem befolyásolja, de a megszólalásban döntő a hatása, próbáljunk meg egy gitárt egészen lassan pengetni, aztán meg gyorsan, itt a helyzet hasonló, a tónus annyira megváltozhat, mintha nem is ugyanaz a hangszer lenne.


És ha esetleg megjött a kedvünk, melyik régi billentyűs szerzőt szeressük?, mert van rengeteg; Cabezón mindenek felett, de ő túl régi, meg a zenéje nagyon más; Byrd vagy Philips, az nagyon jó; Pasquini szintén, Trabaci és Maione, ők annyira régiek, hogy szinte azt sem tudjuk, kik voltak, Purcell és Handel – nagyon jók, de nekik nem fő profil, kevés maradt fenn; Bach remek, annak, aki szereti, én pl. nem; Scarlatti, mármint a Domenico, az üres csapkodás, Forqueray az komplett őrült-zseni, a franciák közül még Couperin meg LeRoux az zseniális, ott van Froberger, és még sokan-sokan mások, még a nagyokat sem lehet felsorolni, pluszban rengeteg anonim, és, az átiratokról még nem is beszéltünk, szóval a bőség zavara erős...


Az egész társulatban díszpáholya van egyiküknek, persze, hogy ő Girolamo Frescobaldi.

Ki legyen az előadó? 
Sok a jó szóló csembalista, furcsa mód rengeteg a hölgy, nálam nagy többségben, de van egy gentleman, akit nem annyira szeretek, sőt, kifejezetten óvatos vagyok a felvételeivel, kivéve egyetlen lemezen, ahol furcsa mód meg nagyon-nagyon tetszik, ki érti ezt?, szóval, ez jön most.



Egy régi Astrée, 1997-ből. Tartalmas válogatás, olyan best of, de Pierre Hantai, aki összerakta, mégis alkotott egy egészet, van egy rendszer az egymásutániságban, mintha egy könyv lenne, fejezetekkel.


A zene?
Különleges, ez a jó szó. Abszolúte nem jön le, hogy bőven benne járunk a barokkban, röviddel Bach előtt; nincs beszorított szonátaforma, nincs kottatartó, nincs izzadás meg unalom, nincs fúga, nincs rizsporos paróka, az ellenpont az még nem élet-halál kérdés, az egész szerkezet aránylag szigorú és kötött, ugyanakkor még számomra a szabad zenék közé tartozik.

Toccata Ottava:


Toccata Terza:


A két belinkelt darab kb. két olyan fajta a zenéjében, amelyhez hasonló bizonyosan szembejön majd valamikor, persze sok mással együtt. 


Az első a Toccata Ottava. Enyhén sejtelmes, ereszkedő dallam, annyira, hogy mintha mélyebb és mélyebb hangok lennének végig, lefelé a kromatikus skálán; végig enyhe diszharmónia-feeling, nincs oldás, nincs felelet, csak egy folyamatos kérdés, a tempó nagyon finoman ingadozik, az akkordok csudaszépek, az egész erősen hipnotikus, a végén majdnem leáll, mert már elvarázsolódtunk…


A második, az a III. toccata, már a kezdésnél furcsa; a fekete billentyűk indokolatlan használata jut eszembe; a felvezetés már nem ártatlan, a harmóniazárások ráadásul nem is igaziak; egy hihetetlen gyönyörű dallam bontakozik ki az enyhe össze-visszaság mögött, mert jönnek a díszítések meg a ritmusvariációk, miféle ritmus ez?, totál kavarás, a hangszer szinte a lehetőségeinek határán, kicsi szakaszokba kényszerített pattogó őrületek, aztán megint béke, a alapritmusba pont visszatalál, ez jó, mert azt hinnénk, hogy valami kortárs.
Ritmus-dezorientáció.
Mégis melodikus, finom, erősen átható. Az egész olyan… frescobaldis… ezer közül meg lehet ismerni ezeket a furcsa harmóniákat, valóban, csak a kortárs zenében láthatunk szétszóródott cserepeiből néhányat.



A hangminőség briliáns. A fa szekrény folyamatosan, közelítőleg egy hangon finoman búg, mint egy harangszó-lecsengés; a húrok szépen külön-külön szólnak ’kórusban’ is; mindegyik körül egy kis árnyék, mint egy kis aura, külön arckifejezéssel, együttesen olykor hatalmas csengés-bongás; némelyik húron a felhang simán kottázható. 



Ezt a zenei kifejezésmódot senki sem merte, vagy inkább nem tudta továbbvinni; tanítványai, ill. azok a későbbi mesterek, akiket zenéje nagyban befolyásolt, (ld. Froberger és Bach), nagyot, sőt, óriásit alkottak, jelentőségük vitathatatlan, de más irányba haladtak, zenéjük más ízű, más színű lett. Frescobaldi nem is egészen illik a régi billentyűs komponisták társaságába, ma is leginkább önmaga, kár is bárkihez hasonlítani, vagy bárki előfutárának tekinteni, százévek után is inkább excentricizmusa, megfejthetetlenül különös és furcsa harmóniái gyönyörködtetnek.








Igen, én szeretem, sőt, óriási kedvencem.







Feltétlen ajánlott.




















____________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16