Az Alkímia jegyében

 

Új Hille Perl lemez érkezett. Viola da gamba kedvelőként ez óriási hír.

A borítóról elsőre nem derült ki, de ez egy anya-lánya project.

Ejha.

Vajon a fiatal lady anyu árnyékában mit ad majd nekünk?

Ráadásul egy nagyon érdekes dramaturgia szerinti csoportosítás. Elements, vagyis az  ősrégi, misztikus asztrológiai négykereszt-felosztás szerinti Tűz-Víz-Föld-Levegő négyes egységben hallgatjuk a műveket, vagyis mindegyik őselem kapott egy kisebb blokkot, amelyben szerepel egy-egy kortárs prelűd, mint bevezetés, vagy inkább egy mini degusztációs bemerülés, valamint gambaművek, ill. gambára átírt darabok, merthogy két basszusgamba a hangszer, és a lemez végén, zárásnak egy kisgombóc kortárs Poulenc, eredetileg két klarinétra..

Na, kezdhetjük a fejünket vakarni, Marin Marais után egy laza 250 év ugrásba már előre beleszédülünk…klarinét is meg kortárs is, ez már előre fáj…mi lesz ebből...?

Hille Perl írja, hogy most ez az ő nyelvük, ezzel tudják elmondani nekünk közvetlenebbül a bonyolult dolgokat, a spirituális dimenziókat, a Bourresque, az első és utolsó lélegzet összefüggését a hurrikánnal, a jelen lévő szakralitást, a világ mai kihívásait, meg azt a nagy fokú komplexitást, ami végül is ebből a négy elemből megszületett.

Itt lehet egy kis kitérő, hogy mi is ez a négykereszt-felosztás. Az asztrológiai elemek, a Tűz, Víz, Föld, Levegő gyakorlatilag a világ alap-összetevőit adják, a világ teljességét reprezentálják, nem csak elemi szinten, hanem leginkább spirituális vonatkozásban, a fő minőségjellegek szerint. Hangsúlyozni kell, hogy a négy elem, a négy alkotórész soha nincsen egységben, vagyis köríven, mindig a baljós és kvadrátokkal terhelt négyszög sarkain tartózkodnak, tehát a megvalósult ellentétmaximum, ez persze a földi teremtett létre nem túl kedvező rajtkockát jelent, nincs mit tenni. 

Vagy mégis?, az igazi, ősi Alkímia feladata pont ez volt, az egyesítés, a conjuctio, a szubsztanciák egységbe vegyítése. 

Tehát, a feladat: a négyszög körösítése. :)
És úgy tűnik, az Opera Magna, a Nagy Mű létrehozása egészen a mai kvantumfizikáig eltart...A kései századokban a züllés nyilván erős; szimpla aranycsinálás vagy a Bölcsek Kövének keresése mutatja azt, hogy mivé lesz egy szép rendszer, ha a komoly metafizikai tartalmat kiszedjük belőle, illetve ha kimorzsolódik a lényeg a tradíció elégtelen ismerete miatt, és ide-oda verődik a kémia, asztrofizika, a matematika és az atomfizika, valamint a pszichológia szigorú és meg nem értő tudományai között.
Az meg szinte vicces, hogy ezek a tudományok mind az alkímiából születtek, most meg nem akarják bevenni maguk közé a dédfatert, annyira összeráncolódott-keveredett az ábrázata…

Hogy zeneileg hogyan lesz ez az Elements?
Lássuk.

Lemez be, tűz, igen, az első a Tűz prelűdje, aztán egy Irish folk, erősen feldolgozva.  Aztán tovább.

Megdöbbenés..

A hang, a hangzás, a hangulat, a zene, egyszerűen pazar. A félelem a kortárs gamba darabtól elillant. Mert jó. Nagyon jó. Annyira együtt vannak, hogy elfelejtődik, hogy itt ketten játszanak. Kapkodjuk a fejünket, hogy melyik a gyönyörűbb, a szólam, vagy a kíséret, mert Hille Perl. az nem úgy játszik ám basszust, hogy csak kitámaszt meg ellensúlyoz, hanem zenél, hullámzik, vibrál, nagyon finoman, de kavarog. 

Kezdődik egy jó hosszú, 12 perces Fandango-variáció, na, ezen teljesen kész vagyok, Padre Antonio slágere, amelyet csembalón jól ismerünk, ott kissé hatásvadász és attraktív a dolog, itt teljesen másról van szó; két viola da gamba kerülgeti-díszíti-kergeti egymást; a Perl-pár valahogy egészen pontosan megérezte, melyik húrokat kell egymás alatt/fölött játszani, hogy valami elképesztő duálharmónia-vagy-mi? borzolgassa a fülünket, de inkább a lelkünket, folyamatos enyhe disszonáns feelinggel fűszerezve ezt az egész őrületet, mert ez bizonyosan egy előre megfontolt és kitervelt harmónia-hadművelet. A viola da gamba rendkívül szép hangú instrumentum; itt egyenesen fizikai gyönyörűség; a mély húrok összecsengése már csak magában egyszerűen audiofil élmény.

Aztán egy Föld prelűd; ismét kortárs gambamű, másfél perc ereszkedés lefelé, egészen mélyre Jó láncon szimplán hihetetlen. Annyira, de annyira mélyre megy lefelé a földbe, valahová a középpont felé, hogy eléri a magmát, a tüzet.
Perfekt duál-konjukció.

Folia következik, Farinel jegyzése; a Folia, ez a portugál ősnyomat, az olyan valami, ami minden régizenésznek van saját; olyan, mint egy aláírás, mint egy retina-lenyomat., egy régizene-állásfoglalás.

Marais tombeau–ja egészen lassú, engedi ezt a nyelvet beszélni, nem olvad, nem sír, de szikárságában valami óriási gyönyörűség rejlik.

A Víz–ben egy nagyon szép, hosszú Hume lamentáció, és persze Dowland, hol is máshol?… A lassú melankólia hullámverése a Vízzel köt össze. Ismét totális összeolvadás; valahogy sima ügynek tűnik, ezt nyilván egyedül játssza valaki, pedig nem… óhatatlanul felmerül, hogy a vérségi kötelék DNS kódjai mint a cipzár, úgy húzzák egybe a két előadót.

A Levegő –ben Thomas Ford darabok.
Így, a lemez vége felé, már fel sem tűnik az óriási metafora-közhely-halom, ami eszünkbe jut, hogy friss, légies, meg könnyű és finom, meg szél,  meg fúj, és áradó. De tényleg olyan. Ha pedig agyunkat kicsit tovább erőltetjük, és visszagondolunk, mit is tanított Hamvas Béla az analógia metafizikájáról, akkor pedig kiderül, hogy az a gambaszó nem olyan, mint a levegő, meg a szél.
Hanem igazából Levegő.
És tényleg fúj, és a Tűz prelűdje meg nem szimbolizálja a tüzet, hanem tényleg Tűz, a maga egyetlen és igazi valóságában. 

A szintézis, az Opera Magna pedig már kész volt, mielőtt betettük a korongot a lejátszóba, mert maga a lemez, ez a CD, most a keret csak.
A szándék az, ami maga a Mű, egy szellemi tartalom realizálása, egy megvalósult legitim feladat ebben a létformában; az, hogy hallgathatjuk, csak a koronát teszi fel az építményre.

A végén a Poulenc – az első taktusnál kiszúrjuk, hogy már egy másik kor, ez már a nagyapánk kora, nincs is olyan távol. Valahol a szekrény mélyén van egy naftalin szagú sötét öltöny, amelyet akkoriban hordtak, amikor Poulenc törte a fejét ezeken a klarinétszólamokon, abban a korban susogtak szépeket a ma 85 éves néniknek, akik arca ma már igen erősen viseletes, de 50 évvel ezelőtt akkora jó nők voltak, hogy levegőt sem kapnánk, a ránk köszönnének… 

Kilépvén a mennyei harmóniákból, visszaállít a jelen valóságába.
Most épp egy Hille Perl lemez szól.

Az is feltűnik, hogy milyen szépen beleillik ide ez a búcsú; lassan, finoman állítja le a CD pörgését, a szférák tovább forognak, de az alkimista kemencében kialszik a tűz, és a parázs még napokig melegít valahol mélyen belül.

És az is feltűnik, hogy milyen szépen illik ez a lemez a polcunkra.

Egészen pontosan, az ’elit’ sorba.

Vajon nálatok is?

*         *         *

________________
Képek: 1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13
.

Koncert - Hume kapitány utazása

A reneszánsz / barokk zeneszerzők erősen nagy száma alapján innen úgy tűnik, hogy akkoriban a zenélés mindenkinél és mindenhol a napi élet része volt; a templomban, a kocsmában, a szalonokban és a kapualjakban; a harctéren és a lóversenypályán; a bordélyokban és az uralkodók előtt; garmadányi elfelejtett szerző várja a soha be nem következő feltámadást; az ismertek jó nagy része mára ’kiesett a repertoárból’, de  így is maradt elég, akit játszanak és ismernek.

Belemerítve ebbe a nagy tömegbe, a háló szinte kiszakad a mai húzónevek nagy köveitől; egy-kettő szinte kontinenstalapzatnyi, nyom minket és az egész zeneoktatást, azt kell mondjam, főleg Magyarországon, Kodály és Bartók szülőföldjén, árnyékolnak, mint egy Zeppelin, 

levegőt alig kapni tőlük, így alig látjuk  az alant megbúvó különleges formájú és színű kavicsokat, igazgyöngyöket és a néhány furcsán tüskés-színjátszós képződményt, melyeket kézbe fogva, az éleken gyönyörű gyémátberakásokat veszünk észre, a legfinomabb brilliánsként simán gyűrűbe foglalhatók lennének, de amilyen szépek, olyan kemények, és olykor minden különösebb fáradság nélkül kivágják magukat a rengeteg holt sziklából, és a felszínre bukkanva teljes ragyogással örvendeztetnek meg minket.

Kb. ez történt szeptember 17–én Veszprémben, a Jezsuita templomban.

Tobias Hume, alias Captain Hume egészen különleges szerző; excentricitásánál talán csak kalandorsága és szélhámossága volt nagyobb. Katonaember volt, konkrétabban zsoldos, aki jó pénzért az akkori Európa legkülönbözőbb hadseregeiben szolgált, Oroszországtól Spanyolországig, Lengyelországon át Angliáig számos helyen megfordult, valószínűleg Magyarországon is járt. És eközben zeneszerző, akinek műveit széles körben ismerték, királyi és hercegi udvarokban bukkant fel,  emlékezetes vadászatok előtt adott minikoncertet a zöldkalaposoknak, utána pedig harctéri ócska csehókban buzdította katonatársait. Nyomtatásban mindössze két gyűjteménye maradt fenn, 1605–ben a First Part of Ayres, amelyet Lord William–nek, Pembrooke őrgrófjának dedikált, ez később mint a hírhedt Musical Humours vált ismertté, valamint a Captaine Hume Poetical Musicke 1607–ben, melyet Anna királynőnek ajánlott, az előszóban részletesen taglalva, hogy  mennyire ’unmusical’ ez a szokatlan ’Musique’, amelyet most tálcán nyújt át.

Zenéje minden addig ismerttel szembe ment; a viola de gambát pedig különféle hangolásokkal és húrozásokkal vértezte fel, hogy olyan tónusú és ’attack-képes’ legyen, hogy elérje a megkívánt hatásokat; ma ezt úgy is mondjuk, hogy divatba hozta a lyra violt, amely valószínűleg inkább csak egy hangolási módozat volt akkoriban, a másik hatvannal együtt, amelyek jó része mára a feledés homályába merült.

Les Basses Réunies – egy régizenekar, igazi világsztárok. Vezetője Bruno Cocset, aki a L’Arpeggiata soraiban is beltag, így őt és őket tőlünk nyugatabbra mindenki ismeri, szó szerint mindenki, az összes zeneakadémikus, mozdonyvezető, könyvárus, patikárius és vécésnéni, tényleg mindenki, nálunk a lekovásodott régizenei tájékozatlanság jégrétegét is berepesztette kissé; persze nem mindenkinél; a Hume project társ-kiötlője pedig Guido Balestracci, akinek lemezei már 2000 körül legendák lettek, a billentyűs Cuiller pedig szintén jól ismert húzónév a francia régizene-kiadásban.

Nem jártak még Magyarországon. Soha.

Annyira nem, hogy Saint-Exupéry jutott az eszembe, aki egyszer, egy kényszerleszállás során, a sivatag környékén egy nagyon magas, különálló platón landolt; aztán megszerelték a gépet, és elmentek onnan, előtte kicsit nézelődött, és nézte a bekövesedett kagylókat, amihez a cipőtalpa  ért, és érezte, hogy itt ember még nem járt soha; ember ezt nem látta soha; így ez a plató a világtörténelemben most találkozott először az emberi szellemmel…

Szóval a nagy Les Basses Reunies–Magyarország találkozó, és pont a veszprémi jezsuita templom az érintőpont.

Hogyan jött ez létre? A szálak ismét Nagy Csabához, az ismert veszprémi reneszánsz lantoshoz vezetnek; gyakorlatilag mindent ő szervezett. Köszönet érte.

Koncert.

A jezsuita templom megtelt. Még jöttek; álltak, még jöttek, a tetőről kellett leszedni őket, egy másik csoport alagutat akart ásni…jegyüzérek bukkantak fel 150 eurós jegyekkel… ennyire akarták ezt a zenét… el sem hittem. Ez a Veszprém egy jó hely.

Kezdésből egy rövid előadás a hangszerekről; merthogy velük jött a saját hangszerkészítőjük, Charles Riché, akinek a nevét meghallva a hazai hangszerkészítők szeme lehomályosodik; beszélt sok érdekes dologról, szerencsére értünk angolul, mert a tolmácsolás kb. annyira szélhámoskodó volt, mint Hume történetei, szóval a közönség közepesen kiéhezett állapotban várta, hogy szólaljon már meg valami hangszer…

Aztán megszólalt. Az összes hangszer. Egészen elképesztő hangszínek és árnyalatok; a csembaló harmonikus akkordjaira sorban-egyszerre reagáltak, figyelemmel és szépséggel telítve. Egészen fantasztikus hangorgia kerekedett. Mert ez volt a hangolás; mivel érzékeny bélhúrokon játszanak, ezt csak közvetlenül a játék előtt lehetett előadni.

Most kezdem megérteni Ravi Shankar–t, akit a nagy ’Eroica’ után kérdeztek, sok éve, hogy melyik volt szerinte a legjobb tétel, erre az indiai Mester azt mondta, hogy az, az elején, mielőtt bejött a karmester, az remek volt…

Kezdés: a híres The Lady of Sussex delight. Egy gyönyörű  reneszánsz tánc-consort tétel-szabad improvizáció keverék; a hangszerhangok annyira szépek, hogy talán az első koncert itt, Veszprémben, amikor a közönség számára is egy perc után világos, hogy hangszer és hangszer között a különbség óriási. Aztán sorra jönnek a darabok; egy szilárd, jól átgondolt szerkezetben, ívekkel, tetőpontokkal, és számos kérdőjellel, amit rögtön meg is válaszolnak. Legendás dallamok tűnnek fel; ott a Harke, Harke, amely elé Hume odaírta, szép lúdtollal, hogy a vonóval az adott helyen dobolni kell a húrokon(!!!), ez akkoriban több, mint merész volt, a col legno még ma is extravagáns; utána rövid, katonai témákra utaló ’programzene-füzér’, aztán a Captaine Hume Galliard, amely eddig is első számú kedvencem volt, egy kb. öt verszakos költemény gambára és billentyűsre; első szakaszban egy egyszerű, harmonikus dallam szépen, lépésekben előadva, végig ez ismétlődik, igen, zeneiskola 4. osztály, már fogalmazódik a gondolat, hogy, na, ezt bárki tudná itt minálunk, hát ezért igen jó hosszút utaztak ide, de nem érünk a végére, mert a második strófa finoman ütemet vált,

Balestracci áthelyezi a hangsúlyokat, elsötétedik a zene, begyorsul, a harmadiknál elszabadulnak a dolgok, egy hihetetlen örvény csap le, díszítések kibontása újabb variációkkal, elképesztő sebesség, a csembaló nem engedi leszakítani magát, pontosan nyomsávban marad ebben az őrült szabadesési versenyben. Balestracci teljesen laza marad, az ujjait nem látni, kicsit elmosolyodik, a vonó alól enyhe füstcsík, a közönség szája tátva marad, aztán visszaállnak a dolgok a rendes menetbe, mi még kissé szédülünk, és arra gondolunk, hogy az egész életünk történetét lejátszotta ebben a három percben.

Egy szép billentyűs közjáték, a kortárs doctor Bull akkordjaival, utána pedig egy gyönyörű variációsor; voltaképp az egész koncert alatt az osztinátó volt a főszereplő, az alapdallam, ez a kérlelhetetlenül ismétlődő basszusszólam, amely megmutatja nekünk az alapharmóniát, tudattalanunk le is gyártja az illendő zárást, de ez a folyondár-osztinátó nem engedi lezárni, csak ismétel, soha nem ugyanúgy, finom tonális módosításokkal táncolja végig az alapdallamot, körbe-körbe, minden oldalról bemutatja, gyönyörűséges 3D képet rajzol, egy spirális katedrálist, és mint egy középkori ráolvasóvers, lehipnotizál és beemel egy felsőbb birodalomba…

Aztán újabb Hume; két gamba, két szólam, olykor uniszónóban, és váltakozva fals-akkordos díszítések, a közönségben ülő zenetanárok többségének szemöldöke hangos koppanásokkal érte el a véghelyzetet, talán arra gondoltak, hogy a lipcsei Mester mekkora pofonnal vetett volna véget ennek a kromatikus aberrációnak, az ártatlan közönség viszont rendkívüli mód élvezte, valahogy nagyon tiszta össz-harmónia kerekedett ki ebből az egészből.

Valóban, aki a Vonósszerenádot eszi, meg az agyonszorított halott szonátaformákat issza a nagyszerű-szörnyűséges szimfóniák dübörgése mellett, annak ez egy másik galaxis, és az űrhajózás nem könnyű foglalkozás…

Az egyedüli hölgy a színpadon, Henrikke, jó arányérzékkel középre ültetve, egy szép sötét és nagy basszusgambával, mint színpad-ékszer, szépen kísérte a két vonós vezéralakot; áttört csipkeruhája jóleső látvánnyal fokozta az élvezeteket, melyek komplexitását férfitársaimmal együtt titkon rendkívül helyeseltünk, aztán a koncert egy szóló részhez ért, és a beállt nagy csöndben elkezdte a varázslatot: az első hangnál  a levegő összetétele drámai hirtelenséggel megváltozott;  a szipogók abbahagyták, a köhögőgenerátorok szünetet tartottak; a zacskózizegtetők keze megállt, a titokban-facebook-ozók felnéztek, hogy mi történt, egy hihetetlenül tónusgazdag hang berezonáltatta az egész teret, akkordváltás, akkora szépség ömlött be, hogy az elektronok leálltak, a templom teteje kinyílt, és minden teli lett csillagokkal… ilyet akkor hallhatott legutóbb az emberiség, amikor Orfeusz, igen, a lantos, még jóval Vergilius előtt, megpengette a hangszerét, és a Hold meg a folyók leálltak, a madarak és az állatok megszelídültek, ő pedig az  alvilági hatalmaktól visszaszerezte lantjával az elhalt szerelmét, Euridiké–jét…

Tény, hogy kifelé jövet néhányan még sokáig ezen rúgóztak, hogy ’amikor a szőke nő elkezdte azzal a nagy gambával...”

Vége, nagy taps, két ráadás, emelkedettség, lélekben kiszélesedés. Egy barátom azt mondja, ez annyira jó volt, hogy ezután át kellene gondolni, hogy mit is tudnánk holnaptól jobbá tenni a világon.

Kilépve megbotlottam; az egész templom megemelkedett, egy jó fél-lépcsőfoknyit.

Aztán kicsit még vissza, gratulációk, beszélgetések, dedikálások. Az Alpha–féle Hume lemezem kapott egy szép kacskaringós aláírást a tokra, kívülre, mi pedig valami nagyon fontosat, oda, belülre.

A következő napok, hetek, lassan gombolyítják le a ránk tekeredett aranyszálakat; néhány, úgy tűnik, meg fog maradni bennünk, amíg a planéták forognak odafönn.



Veszprém, 2015. ősz