A reneszánsz / barokk zeneszerzők
erősen nagy száma alapján innen úgy tűnik, hogy akkoriban a zenélés mindenkinél
és mindenhol a napi élet része volt; a templomban, a kocsmában, a szalonokban
és a kapualjakban; a harctéren és a lóversenypályán; a bordélyokban és az
uralkodók előtt; garmadányi elfelejtett szerző várja a soha be nem következő
feltámadást; az ismertek jó nagy része mára ’kiesett a repertoárból’, de így is maradt elég, akit játszanak és
ismernek.
Belemerítve ebbe a nagy tömegbe,
a háló szinte kiszakad a mai húzónevek nagy köveitől; egy-kettő szinte
kontinenstalapzatnyi, nyom minket és az egész zeneoktatást, azt kell mondjam,
főleg Magyarországon, Kodály és Bartók szülőföldjén, árnyékolnak, mint egy
Zeppelin,
levegőt alig kapni tőlük, így alig látjuk az alant megbúvó különleges formájú és színű kavicsokat,
igazgyöngyöket és a néhány furcsán tüskés-színjátszós képződményt,
melyeket kézbe fogva, az éleken gyönyörű gyémátberakásokat veszünk észre, a
legfinomabb brilliánsként simán gyűrűbe foglalhatók lennének, de amilyen
szépek, olyan kemények, és olykor minden különösebb fáradság nélkül kivágják
magukat a rengeteg holt sziklából, és a felszínre bukkanva teljes ragyogással
örvendeztetnek meg minket.
Kb. ez történt szeptember 17–én Veszprémben, a Jezsuita
templomban.
Tobias Hume, alias Captain Hume
egészen különleges szerző; excentricitásánál talán csak kalandorsága és
szélhámossága volt nagyobb. Katonaember volt, konkrétabban zsoldos, aki jó
pénzért az akkori Európa legkülönbözőbb hadseregeiben szolgált, Oroszországtól
Spanyolországig, Lengyelországon át Angliáig számos helyen megfordult,
valószínűleg Magyarországon is járt. És eközben zeneszerző, akinek műveit széles
körben ismerték, királyi és hercegi udvarokban bukkant fel, emlékezetes vadászatok előtt adott
minikoncertet a zöldkalaposoknak, utána pedig harctéri ócska csehókban
buzdította katonatársait. Nyomtatásban mindössze két gyűjteménye maradt fenn,
1605–ben a First Part of Ayres, amelyet Lord William–nek, Pembrooke
őrgrófjának dedikált, ez később mint a hírhedt Musical Humours vált
ismertté, valamint a Captaine Hume Poetical Musicke 1607–ben, melyet
Anna királynőnek ajánlott, az előszóban részletesen taglalva, hogy mennyire ’unmusical’ ez a szokatlan
’Musique’, amelyet most tálcán nyújt át.
Zenéje minden addig ismerttel
szembe ment; a viola de gambát pedig különféle hangolásokkal és húrozásokkal
vértezte fel, hogy olyan tónusú és ’attack-képes’ legyen, hogy elérje a
megkívánt hatásokat; ma ezt úgy is mondjuk, hogy divatba hozta a lyra violt,
amely valószínűleg inkább csak egy hangolási módozat volt akkoriban, a másik
hatvannal együtt, amelyek jó része mára a feledés homályába merült.
Les Basses Réunies – egy régizenekar, igazi világsztárok.
Vezetője Bruno Cocset, aki a L’Arpeggiata soraiban is beltag, így őt és
őket tőlünk nyugatabbra mindenki ismeri, szó szerint mindenki, az összes
zeneakadémikus, mozdonyvezető, könyvárus, patikárius és vécésnéni, tényleg
mindenki, nálunk a lekovásodott régizenei tájékozatlanság jégrétegét is
berepesztette kissé; persze nem mindenkinél; a Hume project társ-kiötlője pedig
Guido Balestracci, akinek lemezei már 2000 körül legendák lettek, a billentyűs
Cuiller pedig szintén jól ismert húzónév a francia régizene-kiadásban.
Nem jártak még Magyarországon. Soha.
Annyira nem, hogy Saint-Exupéry
jutott az eszembe, aki egyszer, egy kényszerleszállás során, a sivatag
környékén egy nagyon magas, különálló platón landolt; aztán megszerelték a
gépet, és elmentek onnan, előtte kicsit nézelődött, és nézte a bekövesedett
kagylókat, amihez a cipőtalpa ért, és
érezte, hogy itt ember még nem járt soha; ember ezt nem látta soha; így ez a
plató a világtörténelemben most találkozott először az emberi szellemmel…
Szóval a nagy Les Basses
Reunies–Magyarország találkozó, és pont a veszprémi jezsuita templom az
érintőpont.
Hogyan jött ez létre? A szálak
ismét Nagy Csabához, az ismert veszprémi reneszánsz lantoshoz vezetnek;
gyakorlatilag mindent ő szervezett. Köszönet érte.
Koncert.
A jezsuita templom megtelt. Még
jöttek; álltak, még jöttek, a tetőről kellett leszedni őket, egy másik csoport
alagutat akart ásni…jegyüzérek bukkantak fel 150 eurós jegyekkel… ennyire
akarták ezt a zenét… el sem hittem. Ez a Veszprém egy jó hely.
Kezdésből egy rövid előadás a hangszerekről; merthogy
velük jött a saját hangszerkészítőjük, Charles Riché, akinek a nevét meghallva
a hazai hangszerkészítők szeme lehomályosodik; beszélt sok érdekes dologról,
szerencsére értünk angolul, mert a tolmácsolás kb. annyira szélhámoskodó volt,
mint Hume történetei, szóval a közönség közepesen kiéhezett állapotban várta,
hogy szólaljon már meg valami hangszer…
Aztán megszólalt. Az összes
hangszer. Egészen elképesztő hangszínek és árnyalatok; a csembaló harmonikus
akkordjaira sorban-egyszerre reagáltak, figyelemmel és szépséggel telítve.
Egészen fantasztikus hangorgia kerekedett. Mert ez volt a hangolás; mivel
érzékeny bélhúrokon játszanak, ezt csak közvetlenül a játék előtt lehetett előadni.
Most kezdem megérteni Ravi
Shankar–t, akit a nagy ’Eroica’ után kérdeztek, sok éve, hogy melyik volt
szerinte a legjobb tétel, erre az indiai Mester azt mondta, hogy az, az elején,
mielőtt bejött a karmester, az remek volt…
Kezdés: a híres The Lady of
Sussex delight. Egy gyönyörű
reneszánsz tánc-consort tétel-szabad improvizáció keverék; a
hangszerhangok annyira szépek, hogy talán az első koncert itt, Veszprémben,
amikor a közönség számára is egy perc után világos, hogy hangszer és hangszer
között a különbség óriási. Aztán sorra jönnek a darabok; egy szilárd, jól
átgondolt szerkezetben, ívekkel, tetőpontokkal, és számos kérdőjellel, amit
rögtön meg is válaszolnak. Legendás dallamok tűnnek fel; ott a Harke, Harke,
amely elé Hume odaírta, szép lúdtollal, hogy a vonóval az adott helyen dobolni
kell a húrokon(!!!), ez akkoriban több, mint merész volt, a col legno
még ma is extravagáns; utána rövid, katonai témákra utaló ’programzene-füzér’,
aztán a Captaine Hume Galliard, amely eddig is első számú kedvencem
volt, egy kb. öt verszakos költemény gambára és billentyűsre; első szakaszban
egy egyszerű, harmonikus dallam szépen, lépésekben előadva, végig ez
ismétlődik, igen, zeneiskola 4. osztály, már fogalmazódik a gondolat, hogy, na,
ezt bárki tudná itt minálunk, hát ezért igen jó hosszút utaztak ide, de nem
érünk a végére, mert a második strófa finoman ütemet vált,
Balestracci
áthelyezi a hangsúlyokat, elsötétedik a zene, begyorsul, a harmadiknál
elszabadulnak a dolgok, egy hihetetlen örvény csap le, díszítések kibontása
újabb variációkkal, elképesztő sebesség, a csembaló nem engedi leszakítani
magát, pontosan nyomsávban marad ebben az őrült szabadesési versenyben.
Balestracci teljesen laza marad, az ujjait nem látni, kicsit elmosolyodik, a
vonó alól enyhe füstcsík, a közönség szája tátva marad, aztán visszaállnak a
dolgok a rendes menetbe, mi még kissé szédülünk, és arra gondolunk, hogy az
egész életünk történetét lejátszotta ebben a három percben.
Egy szép billentyűs közjáték, a
kortárs doctor Bull akkordjaival, utána pedig egy gyönyörű variációsor;
voltaképp az egész koncert alatt az osztinátó volt a főszereplő, az alapdallam,
ez a kérlelhetetlenül ismétlődő basszusszólam, amely megmutatja nekünk az
alapharmóniát, tudattalanunk le is gyártja az illendő zárást, de ez a
folyondár-osztinátó nem engedi lezárni, csak ismétel, soha nem ugyanúgy, finom
tonális módosításokkal táncolja végig az alapdallamot, körbe-körbe, minden
oldalról bemutatja, gyönyörűséges 3D képet rajzol, egy spirális katedrálist, és
mint egy középkori ráolvasóvers, lehipnotizál és beemel egy felsőbb
birodalomba…
Aztán újabb Hume; két gamba, két
szólam, olykor uniszónóban, és váltakozva fals-akkordos díszítések, a
közönségben ülő zenetanárok többségének szemöldöke hangos koppanásokkal érte el
a véghelyzetet, talán arra gondoltak, hogy a lipcsei Mester mekkora pofonnal
vetett volna véget ennek a kromatikus aberrációnak, az ártatlan közönség
viszont rendkívüli mód élvezte, valahogy nagyon tiszta össz-harmónia kerekedett
ki ebből az egészből.
Valóban, aki a Vonósszerenádot
eszi, meg az agyonszorított halott szonátaformákat issza a
nagyszerű-szörnyűséges szimfóniák dübörgése mellett, annak ez egy másik
galaxis, és az űrhajózás nem könnyű foglalkozás…
Az egyedüli hölgy a színpadon,
Henrikke, jó arányérzékkel középre ültetve, egy szép sötét és nagy
basszusgambával, mint színpad-ékszer, szépen kísérte a két vonós vezéralakot;
áttört csipkeruhája jóleső látvánnyal fokozta az élvezeteket, melyek
komplexitását férfitársaimmal együtt titkon rendkívül helyeseltünk, aztán a
koncert egy szóló részhez ért, és a beállt nagy csöndben elkezdte a
varázslatot: az első hangnál a levegő
összetétele drámai hirtelenséggel megváltozott; a szipogók abbahagyták, a köhögőgenerátorok szünetet tartottak; a
zacskózizegtetők keze megállt, a titokban-facebook-ozók felnéztek, hogy mi
történt, egy hihetetlenül tónusgazdag hang berezonáltatta az egész teret,
akkordváltás, akkora szépség ömlött be, hogy az elektronok leálltak, a templom
teteje kinyílt, és minden teli lett csillagokkal… ilyet akkor hallhatott
legutóbb az emberiség, amikor Orfeusz, igen, a lantos, még jóval Vergilius
előtt, megpengette a hangszerét, és a Hold meg a folyók leálltak, a madarak és
az állatok megszelídültek, ő pedig az alvilági
hatalmaktól visszaszerezte lantjával az elhalt szerelmét, Euridiké–jét…
Tény, hogy kifelé jövet néhányan még sokáig ezen rúgóztak,
hogy ’amikor a szőke nő elkezdte azzal a nagy gambával...”
Vége, nagy taps, két ráadás,
emelkedettség, lélekben kiszélesedés. Egy barátom azt mondja, ez annyira jó
volt, hogy ezután át kellene gondolni, hogy mit is tudnánk holnaptól jobbá
tenni a világon.
Kilépve megbotlottam; az egész templom megemelkedett, egy jó
fél-lépcsőfoknyit.
Aztán kicsit még vissza, gratulációk, beszélgetések,
dedikálások. Az Alpha–féle Hume lemezem kapott egy szép kacskaringós aláírást a
tokra, kívülre, mi pedig valami nagyon fontosat, oda, belülre.
A következő napok, hetek, lassan
gombolyítják le a ránk tekeredett aranyszálakat; néhány, úgy tűnik, meg fog
maradni bennünk, amíg a planéták forognak odafönn.
Veszprém, 2015. ősz
Veszprém, 2015. ősz
