Veszprémi Régizenei Napok - Recercare koncert

1552.

Török idők járnak

Veszprém. 

A vár még áll, szilárdan, rendíthetetlenül. A lakosság egyik része itt húzta meg magát, a másik fele a környező mocsarakban; a harmadik pedig maradt a házában, vagy éppen jár-kel, aránylag sértetlenül a felfordulás közepette.

Nappal a törökök ágyúzzák a vár északi falát a Benedek-hegyről, folyamatosan.

Persze nem érdemes a mai facebookos gondolkodással nekiereszteni képzeletünket ennek a képnek, pont úgy nem, mint ahogyan a ma esti koncertnek sem.

Mert minden más volt akkoriban, és ma este is minden más lesz.   

Az, hogy a Benedek-hegyről, egy mai jó kondiban lévő huszonéves srác egyszerűen kézzel bedobna bármit a Várba, azt mindenki észreveszi, aki felsétál a lépcsőn. 

Az időbeli lefutások különbözősége már egy kicsit nehezebben érthető.

A török mozsárágyúk tűzgyorsasága 1.2 / óra volt. Mit is jelent ez? Amikor egy mai forgócsöves gépágyú 3500-at lő, de azt percenként teszi…?

Hát azt, hogy a lövés után nedves bőrökkel fél órán keresztül hűtötték a felhevült ágyút, aztán 15 perc telt el, amíg beletömködték a csőbe a hozzávalókat ismét.

A szpáhi, az akkori lovas ’tűzvezető tiszt’, addig szépen lesétált a Séd partjára múlatni az időt, mert nem csak öt vízimalom volt pár kilométeren a víz mellett, hanem számos kocsma is. Az egyik, a Benedek-hegy tövében  sokáig állt még, a neve is ez volt, ’A Törökhöz’, az 1700-as évek végén romba dőlt, ma már csak pár tégla, egy tenyérnyi vakolt fal maradt, meg pár zöld gyík…

Jó bort mértek, de a szpáhi, aki maga is jól pengetett laud-on, más miatt jár oda. 

Állandóan ment a zene. Volt egy vak hegedűs, akinek játékáért még Palotáról is átjöttek az úri népek..

Zene. Még a legnehezebb időkben, a legképtelenebb helyzetekben is.

Lehet, hogy ez valahogy az itteni kövekből jön, vagy valami régi genetikai keveredés eredménye, de Veszprém és a zene kapcsolata mindig erős volt, és úgy tűnik, hogy egyre erősebb lesz.

A Város, ahol a legínségesebb korban is négy kórus volt. Ahol egy Mendelssohn Zenekar koncertre ezer ember is összejön, és ahol nyaranta az Utcazene Fesztivál tombol. 

Ahová fél Pest lejön a Veszprémfest négy koncertjére, és rezzenéstelen arccal fizetik a horror drága belépőt.  Ahol a Compass Classical Music igazgatótanácsa dolgozik. 

Ahol a Margit templomban az egyik legjobb orgonakoncert-sorozat van nyaranta, a Bazilikában pedig, pár hete, Cecília, a kántor hölgy Kodály átiratokat gyakorolt a nagy orgonán, mert lesz egy esküvő….értitek?, a vőlegény erre a zenére akarja  oltárhoz vezetni hitvesét.

Idén immár az V. Régizene Fesztivál zajlik. Emlékszem, tavaly, a Llibre Vermell előadás után a nők hetekig vörösben jártak a Lejtős utcán; Kallai Nóra koncertje után meg napokig csörgött a telefon a Zeneiskolában, hogy szeretném átíratni a gyereket csellóról viola da gamba szakra, ha nincs hely, a reneszánsz lant is jó lesz….

Nyitókoncert.

A színhely most is a Jezsuita templom. Amelyet soha fel nem szenteltek, mégis az egyik legerősebb szakrális tér a környéken.

Full telt ház, a nép özönlik, pótszékek kellenek, még jönnek, állnak, lógnak az ablakon, de szeretem Veszprémet, de nagyon.

Narrátor köszönti a Fesztivált, majd sorolja a mai koncert szerzőit, és kezdődik is a sokkterápia. 

Mert az, hogy népdalbetétekre készüljünk, enyhén meglepő, de az, hogy kortárs zeneszerzők neve is elhangzik, azzal per pillanat nem is tudunk mit tenni; lehet, csak félrehallottunk valamit, vagy egyszerűen nem ismerjük eléggé a reneszánsz szerzőket, de Arvo Part, azt nem lehet, csak egyféleképp hallani.

A felállás most a kibővített Recercare, három gambával, két lanttal, hárfával, három énekessel, dobokkal, a de luxe kivitel, ahogy Csaba szokta mondani. 

És hátul ott egy hangszer, pont úgy néz ki, mint egy marimba, de nyilván az nem lehet, vagy csak itthagyták, valaki erre járt, és itt felejtett egy marimbát, ez olykor megesik….

Két gamba kezd, egy cantiga a Huelgas kódexből, Bölcs Alfonz korából, az évszám valamikor az 1200-as évek közepe.

Lassan áradó gyönyörűség, a viola da gamba hangja, a megvalósult Voix Humaines, az egyik legszebb ember alkotta hangzás, ketten olyan szépen és hézag nélkül töltik be a teret, mint amikor langyos vajjal kenünk egy szelet kenyeret, mindenhová beivódik, elsimul, harmonikussá tesz. 

Aztán egy Machaut darab, a két énekes ragyog, a fejekben a kattogás szűnik, szépen hozzálassulunk a 700 év előtti gondolatiság tempójához és mélységéhez. És hallgatható, nem könnyű, de annyira szép, és mégis el kell csodálkozni, hogy ma, ebben a terc-tömött korban egyáltalán le tudunk ülni mellé. 

Hogy miért? A dúr-moll hegemónia előtt járunk, tehát úgy kell elképzelni, hogy mondjuk a sofőrnek, hogy indulhatunk, de az van, hogy a kerék, az még nincs kitalálva…

Kortárs szerző következik, a japán Fumie Sikichi, a cím ’Somló’, a magyar vonatkozás egyértelmű, a zenei illeszkedés az csak szinte, mert a hangszerelés gamba és két lant, a szövet erősen hasonlít a régizenéhez, néhány szokatlan akkord árulkodik a másik korról. Első kérdőjel. De még csak 6-os betűmérettel, a lap alján.

Zoborvidéki népdal hangzik, az énekhang nagyon szép, a szöveg a nyelvünk mélységéből, a dallam és a hangszerelés pedig azt a közös réteget feltételezi, amikor a népzene még együtt mozgott a régizenével. Nálunk aztán nagy lett a különválás, de pl. Lengyelország, vagy akár Anglia, a mai napig őriz sok olyan zenét, amelyet mindkét kategóriába  egyformán belesorolhatunk.

Itt nem, nagyon nem, és az első igazi nagy kérdőjel a sok közül, de amelyek szépen megválaszolódnak a koncert végére.

Kicsit a narráció is segít, blokkonként Pallis, Seyyed Hossein Nasr és Thomas Merton zene-bölcseleti szövegei, hogy kik ők? 

Hát a görög-angol hegymászó tradicionalista, nagyapánk korából, egy ma is élő perzsa filozófus, és a századunkban élt amerikai trappista szerzetes, szóval segítenek a megfejtésben, vagy a még nagyobb eltévedésben, vagy abban, hogy rájöjjünk, hogy a két dolog egy és ugyanaz…

Instrumentális rész következik, egy franko-flamand szerző, Jakob Senleches La Harpe de Melodie, két lant és a hárfa tökéletes összhangja, a dallamosság szépen árad, akkor is, ha teljesen más harmóniaépítkezés zajlik, mai füllel teljesen befogadható.

Aztán jött a koncert közepe, számomra az egészből a szingularitás, ami annyira tetszett, hogy e miatt az egy darab miatt máris orrnehéznek érzem a Fesztivált, pedig alig kezdődött el.

Solage és a hírhedt Fumeux Fume. Tavasszal, egyszer hangzott el még, a Nádor teremben, utána fél óráig vitatkoztunk, hogy mi is volt ez.

Solage – lenyűgöző az a homály és ellentmondás-halmaz, ha ki akarjuk deríteni, ki is volt ez a francia költő-zenész az Ars Subtilior idején. Úgy tűnik, hogy az egyetlen biztos pont az, hogy a lejegyzés a Chantilly Codex megsárgult lapjain, ott van, ma is.

Zenéje semmi máshoz nem hasonlítható. Dallam? az nincs, de mégis a legerősebb belső dallam, amit ismerek. Belül szándékoltan félresiklatott akkord és disszonancia-halmok, kromatikus kétségbeejtések, egymásba ölelkező szálak és ívek.

A három gamba teljes hangerőn, alsó fekvésben, Sainte-Colombe hetedik húrjai bő 2 centis kitéréssel rezegnek és lobognak, a templom megtelik hanggal és harmóniával, a tónus annyira, de annyira gyönyörű, hogy azt érzem, hogy ez még annak is tetszik, akinek nem tetszik…

Lassan minden berezonál, a gambák  tagolva, erőteljesen énekelnek, a boltív mennyezetéről szépen kezd peregni a vakolat, mint valami finom liszt, száll alá.

Aztán, mi még a felső szférákban lebegve, Csaba, a dobos, mármint a Sípos, odaáll a marimbához, és nekiáll egy jó hosszú Smadbeck darabnak; a közönség sokkolva, itt már azon sem csodálkoznánk, ha egy fehér elefántot bevezetnének.

Nagyon jól játszik, teljesen belefeledkezik, mesteri, ez a jó szó, de az, hogy ez hogy kerül ide, az lesz a legnagyobb kérdőjel a gyűjteményben. Amúgy azt látom hátulról, hogy, a hallgatóság kettéoszlik, az egyik fél pár perc után feszeng, hogy ez most mi, és mikor lesz már vége, mások meg teljesen ott vannak, legszívesebben kimennének táncolni rá egyet.

Innentől már szép egységben ismét a koncert; egy Llibre Vermell zarándokének, a ritmus majdnem pont az előző marimbáé, aztán egy népdal ismét, majd az Al Alva Venid a Cancionerio de Palacio gyűjteményből. Óriási kedvencem.

Két kortárs marad, egy Faragó Béla darab, két lantra, nekem nagyon felszínes, a Solage páncélhorizontját még karcolni sem tudja, a másik, egy Arvo Part féle Für Alina, amely zongorán nekem felejthető, de most, három gambára átírva, egészen döbbenetes, annyira jó, hogy kéne kicsit a lemezei között keresgélni, ezt nem gondoltam volna, hogy valaha bekövetkezik, az én bezárt ízlésemmel.

Zárásként Dufay lamentáció tereli össze a szétszaladt időbeliséget, visszaérünk, ahonnan indultunk, a szépség időtlensége teljesen hihető, sőt, egyértelmű tény.

Akkor a kérdőjelek, meg ez a sok kortárs meg a népzene-betétek?

A koncertek többsége ereszkedő hangsúlyú, kijelentő módozatú szokott lenni, olykor felkiáltásokkal, de enyhe didaktikus kényszerrel teszi a szánkba a sült szárnyast.

Ez most teljesen más volt. Nagy Csaba és a Recercare most kérdezett, tőlünk, a közönségtől, szerintem elég fontos dolgokat. A helyes válaszokat megtalálni nem egyszerű, a hátrébb lépés, ahol nagyobb a belátható horizont, az feltétlen ajánlott. 

_



______________________

Hazafelé, jó hangulat, együtt sétálunk a Vár alatt, a Benedek-hegy mellett, megyünk a Fricskába, az még nyitva van, a ’Török’ romjainál valami furcsaság, tisztán hallatszik egy egészen halk dobszó, és pár taktus valami ismerős dologból, igen ez a Folia, annyira halk, hogy alig hallani, talán csak a szél fújja, de mindenki felfigyel rá.

Pedig ez nem is volt a műsoron, mondom, nevetünk, aztán kicsit elkomolyodunk - de csak egy pillanatra
Amely pont addig tart, amíg megcsillan a napfény az árbóc tetején, amikor fordul egy vitorlás a Balatonon.

Aztán folytatjuk az utat.

Köszönöm mindenkinek.

_____________________

Recercare Régizene Műhely 

_____________________

Képek:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-21-22: Holló Zsuzsa-23

Barbár áhítat - Machaut és a Graindelavoix

Guillaume de Machaut 1300-ban született, először Luxemburgi János cseh király szolgálatában, majd Navarrai Károly alatt Rheims kanonokja lett. Nagyon híres költő is volt, zenéjének ismertségére pedig jellemző, hogy műveit több mint 70 kéziratban találták elő – ez ma, a 14. századot tekintve, teljesen egyedülálló.

Ez a műve azért híres, mert az elsők között van, ahol a mise tételeit alapvetően egy szerző jegyzi. Korábban, és még százévekkel később is szokásban maradt, hogy a szertartás zenei betétjeit innen-onnan, különböző művekből állítják össze, itt viszont egy gondolatra fűződik minden; a lemez még néhány motettával kiegészítve foglalja keretbe ezt a különlegességet.

Hogy miért különlegesség?, egyrészt, mert az Ars Nova idején vagyunk, ahol a zenei eszköztár még annyira más volt, hogy feltétlen el kell csodálkozni azon, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni ezt a felvételt, másrészt pedig Machaut valami olyan speciális zeneiséggel komponált, amely teljesen egyedivé teszi ma is.

Erre nyilván más is felfigyelt, így a Messe de Notre Dame eléggé ismert, aránylag hamar bástya lett a régizenei horizonton, de ez az előadás annyira más, hogy szinte átstrukturája eddigi véleményeinket.

Mert rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon Machaut korában ez így elhangozhatott-é vagy sem. Úgy tűnik, a kritikusok szerint nem nagyon. A Graindelavoix esetén ez a vélemény majdhogynem borítékolható volt; emlékezzünk, hogy az Ockeghem lemezzel mekkora jó nagy követ dobtak a régi kóruselőadások szép állóvizébe, immár 10 éve, a hullámok azóta sem csitulnak. Most a helyzet jóval bonyolultabb, mert ez az előadásmód kimondottan…milyen is? …hát olyan, mintha direkte szembe akarna menni a kánonnal 

Kiakasztó?

Az.

Néhol olyan érzés, mintha egy csapat vadembert zártak volna be a templomba. Kakofonikus kiáltozás, szólamok ötletszerű belépése, fél-, negyedhang környéki kisiklások. Egy barbár törzsnek nagy nehezen elmagyarázták a keresztény metafizika alapjait, megtanították őket az énekekre, és most ők így tudják kifejezni a dolgaikat.

Amikor elsőre véleményt próbálunk formálni, simán belesétálhatunk abba a csapdába, hogy visszafelé próbálunk magyarázni dolgokat, amelyekről fogalmunk sincs, hogy is működtek akkoriban. Amikor a jólfésült, rizsporos Bach-fúgás, szigorú és lelketlen precizitás a kiinduló kocka, amelyben szürkére festve álldigálunk, vagy az olyannyira kedvelt klasszika agyonszorított üres frázisaiban, akkor a visszavezetés eredménye ettől az előadástól igen messze fog esni, az értetlenkedés garantált. 

Björn Schmelzer teljesen másfelől közelítette meg a dolgokat. Egyszerűen kiemelte magát a régizenei játék kötelező deduktív kényszereiből, és egy saját, teljesen intuitív alapállásról indult el. Nyilván napestig mehetne a vita, hogy melyik közelítés helyesebb, célszerű inkább elfelejteni ezeket, miközben hallgatjuk a zenét, akkor is, ha ez ab ovo ellenkezik az emberi elme asszociatív-kényszeres működésével.

Amúgy a mediterrán világban valami enyhén hasonlót már láttunk; emlékezzünk a Pergolesi-féle Stabat Mater verziók összehasonlítására. A Le Poeme Harmonique is kapott eleget a fejére, amikor  - teljesen jogosan – megpróbálták egy korabeli szertartás részeként felfogni, valamelyik Nápoly környéki templomban az 1700-as ével elején. Most még 350 évvel visszább vagyunk, az Ars Nova idején, ahol még manapság is mindenféle teóriák homályos tenyészetében gyönyörködhetünk.

Hallgatva a lemezt egyre jobban körvonalazódik a sejtelem, hogy valami nagyszerű dologban van részünk. Rájövünk, hogy azok a káosz-belépések szigorú rendszer szerint zajlanak; feltűnik, hogy a félhang-ejtések atompontosak. Az énekhangok fenomenálisak, egészen nagy ívek fonják át az egész előadást. 

A vadság egyre inkább őszinteségnek tűnik. 

Amikor Krisztus történetét tényleg elhisszük. 

Pontosan olyan, mint amikor egy régi kép vagy bútor  restaurálásakor előbukkannak az elfedett-elfelejtett színek és fények Mint amikor a kocka fadobozból kicsomagolva a szalmából kivesszük a vékony porcelánt, és meghökkenünk a kézzel festett minták finomságain. Mert egyre több belső finomság tűnik elő. Egy furcsa és más zenei nyelvű hálózatban; egy sérülékeny és tünékeny mátrixban rendkívül óvatosan kell mozognunk, hogy megérezzük a pókháló mintáinak szépségét.

Tehát az a furcsa helyzet áll elő, hogy ebből a vad és kérlelhetetlen egyenességből annyira vékony szálak szövődnek, hogy befogadásuk valahogy…mit is csinál?, hát, mondjuk úgy, hogy feltétlen civilizál. Mint a porcelánnál. Civilizál az, hogy a csésze füle nem ott van, ahol kéne, totálisan nem ergonomikus, túl vékony, elég egy rossz ránézés, eltörik, jó, de akkor mi a frásznak az egész kínlódás?, mert mozdulatainkat finomítja, ha nem akarjuk kilötykölni a teát, erősen koncentrálni kell, hogy el ne törjük, miközben nézzük a gyönyörűen festett mintákat, és ha sikerül a manőver, akkor a tea íze egészen más lesz, mint a sárga csorba bögréből, vagy ha esetleg csak cipeljük, de nem értjük, ott a hátunkon, nyom rendesen, de nem érjük el mégsem, pedig ott van mindenhol körülöttünk… 

Hogy feltétlen ajánlott? Nem egészen.

Mert ne hazudjunk, magunknak meg főleg ne. Olyan nincs, hogy ez is tetszik, meg a Vonósszerenád is; vannak dolgok, melyekre még a Nap is másképp süt. Tehát lesz, aki elszalad, és lesz, aki a fülét befogja; és azt kiabálja, hogy olcsó és hatásvadász, és gyötörjük valami mással. Lesz, akinek a Peres-fél konvencionális felvétel jobban tetszik, és lesz, aki a Bach-gyűjteményében gyönyörködik inkább, vagy a Mozart-összest hallgatja. 

Ízlésükkel nincs hiba.

Másoknak viszont teljesen más ízű lesz a tea, miután ezt a CD-t felfedezték.
Számukra készült ez az írás.





_________________________________
Képek:
1-2-4-5-6-7-8-9

Az Ulpius ház és a szalamandrák

Van egy lemez, amelyet már évek óta kerülgetek, hogy írjak róla. Hogy miért?, ezt a jelenséget talán Szerb Antal fogalmazta meg legszebben, emlékszünk még, hogyan kezdődik az Utas és Holdvilág?, rögtön az első oldal, második bekezdés; épp csak kinyitottuk a könyvet. Ilyen felütéssel sehol máshol nem találkoztam:

...hosszúra nyúlt vándorévei alatt mindenfelé megfordult, Angliában és Franciaországban éveket töltött, de Olaszországot mindig elkerülte, úgy érezte, még nincs itt az ideje, még nem készült fel rá. Olaszországot is a felnőtt dolgok közé tette el, mint az ivadékok nemzését, titokban félt is tőle, mint az erős napsütéstől, a virágok szagától és a nagyon szép nőktől.

…én meg a szalamandrás Machaut lemeztől.

Mert már a borító furcsa. A pinkszín olyan, mint a szalamandrán a sárga folt, jelzi a ragadozóknak, hogy csak óvatosan, lehet, hogy keserű lesz. Vagy beavatás nélkül egyenesen mérgező. Ne kapjuk be mohón. Mert ez a zene 300 évvel régebbi, mint amiket általában szeretek, pedig azok is jó régiek. Olyan korból érkezik, amely a szakértők számára is terített asztal a vitatkozni valókról, ingoványos terület, pontatlan, hiányzó és sokszor hamis krónikákkal, háborúktól szétszórt félig égett poros papírhalmokkal. 

Mert intellektuálisan zaklató. 

Mert idegenségében van valami óriási vonzerő, amely ma már leginkább érthetetlen. 

Mert az egyik leggyönyörűbb zene, amit életemben hallottam.

Guillaume de Machaut 1300-ban született, először Luxemburgi János cseh király szolgálatában, majd Navarrai Károly alatt Rheims kanonokja lett. Nagyon híres költő is volt, zenéjének ismertségére pedig jellemző, hogy műveit több mint 70 kéziratban találták elő – ez ma, a 14. századot tekintve, teljesen egyedülálló.

Az akkori eszköztár annyira eltért a maitól, hogy azon feltétlen el kell csodálkozni, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni ezt a CD-t. Eleve a dúr-moll hegemónia előtt járunk. Ezt már elképzelni is kissé nehéz, mert gondoljunk bele, ott a gitár kezünkben, a Ha én rózsa volnék szövege a fejünkben, de nem szabad sem dúr, sem moll akkordot lefogni…

Ettől még sokkal meredekebb az, hogy melyik hangköz volt harmonikus, melyik nem.
Itt nevezetesen a tercről van szó, amire kis túlzással a mai zenéink épülnek. Akkoriban a terc használata korlátozott volt. Hogy miért?, mert disszonánsnak tartották, ’imperfect’, említették szánakozó, ereszkedő hangsúllyal.
Jó, de akkor meg mi volt a perfekt?, értetlenkedünk, hát ott volt a két nagyágyú, az Isteni Oktáv, a Perfect Prima, és természetesen a Kvint, az univerzális szupersztár.

Kicsit összekaparva hangzattani féltájékozottságunkat, valóban, az oktáv a metafizikai messzi ködből mint alap létezett, aminél Püthagorasz simán nem értené, hogy mit lehet ezen nem érteni, mert ez a hangi alapfelosztás, hét szféra van, hét planéta, hét szín, hét korty egy pohár vízben, amelyek egyenként hét másodperc alatt érnek le, a kvint pedig mindig is tiszta kvint, ez is a teljes neve. 

A fizika szerint, ha esetleg a misztikát sokalljuk, a leütött egyetlen hang felharmonikus sorai pedig úgy kezdődnek, hogy oktáv, kvint, aztán megint az oktáv, és sorban a többi, vagyis egyszerűen így épül fel a tónus, nem pedig a terc-felhangok szerint. 

Tehát egyfelől a harmónia megítélése alapvetően eltérő, ugyanakkor már polifónia volt, és igazi, egyenrangú szólamokkal, mármint amit ma is annak tartunk, és az ellenmozgás meg a tükörszerkesztés máig érvényes esztétikai alapelve már létezett, bármennyire is furcsa, főleg, ha egy pillantást vetünk a naptárra, amikor éppen álldigálunk térdig az iszapban valahol egy nagy folyó árterében a vízimadarak meg a halak meg a szalamandrák között, valahol ott, ahol ma a Ferenciek tere van…

Van még furcsaság elég. Olykor szándékolt megcsuklások sorozata hallatszik, a szólam hirtelen megszakadásával. Ez a hoquetus, amely valóban csuklást jelent, ahol a félbehagyott szólamot hirtelen egy másik veszi át, és mint a stafétabotot, adogatják egymásnak.

Aztán itt van ez az izoritmia, amely pont a motettákra jellemző.
Mi is ez?, igazából azonos ritmusképletek többszöri ismétlődése.

Ezzel persze nem vagyunk kisegítve, mert mondhatnánk, hogy ez a legtöbb zenére ab ovo igaz. Az Ars Nova azonban annyira régen volt, hogy megint belefutottunk egy szinte megérthetetlen dologba. Ez pedig az, hogy a ritmus (talea) és a dallam (color) teljesen külön mozgott. A ritmussor és a dallamsor szinte soha nem volt egyforma hosszú, így ha összeeresztődtek, akkor az interferencia szabályai szerint adott csomópontokon futottak össze, pl. minden harmadik vagy hetedik szakasz végére vagy közepére, vagy akárhová, de nagyon pontosan. 

Hogy miért akkora dobás ez?, egyrészt, mert az ismétlődő ritmus közben más-más dallammal léphetett fel, tehát folyamatosan új téma teremtődött, másrészt a találkozási pontokig teljes szabadság volt, amit olykor őrült diminúciókkal vagy díszítésekkel töltöttek ki. Igen, valahol itt van a gyökere annak, hogy ’szabad zene’, és amikor ezek után a klasszikából meghallgatunk egy szonátát, az olyan, mint amikor egy satuba dugjuk a fejünket…

Ahogy halad előre a zene, a harmóniaérzet egyre erősebb lesz. Ez egyrészt lelkesedésünkből származik, de valós alapja is van. Mert az Ars Nova korszakában a zene mozog; minden hangzat a perfekt irányába törekszik, vagyis a semiperfect a perfect irányába, az imperfect pedig a semiperfect irányába, tehát harmónia-felépítés történik. Mindez úgy, hogy itt a disszonancia is helyet kapott, nem csak azért, mert pl. az ellenpont vezetése során nem lehetett kikerülni, hanem egyenesen az akkordról akkordra való haladás igazi mozgatórúgója. Ne higgyük, hogy ez utóbbi simán ment; Machaut rengeteg támadást kapott ezért a falsimádatért, az akkori rendszerbe nagyon nem illett.

És az egészet átlengi a Reneszánsz egység-elve; itt még nincsenek hármashangzatok, amelyek az individuum különbözőségét hozzák, ahol az egyikünkön piros pulóver van, a másikunkon meg fekete, itt a ruhaszín nem téma, hanem az, hogy igazából milyen emberek vagyunk.
Sokkal őszintébb zene, legalábbis felrakódásoktól mentesebb.

A lemezen az összes motettát megtaláljuk, a formák igen változatosak, szimpla monódia, hangszeres diminúció, a capella, virelai, chanson, minden van, a téma a halál, szerelem és a remény, az egyházi és a lovagi eszmény világi vonalán egyaránt. A tradicionális motetta alapja egy gregorián, mint alsó szólam, a tenor, általában nem felismerhetően, mert a ritmus teljesen más; erre épült a dulpum és a triplum, és nagyritkán egy kontratenor negyedik szólam.

A hallgathatóságot jelentősen segíti, hogy Machaut a dallamot nem a szokásos tenor szólamra helyezte, hanem a legfelsőre; ez már akkor merész volt, képzelhetjük, mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy aztán 200 év után Caccini a felső szólam alól gyakorlatilag minden egyebet kiszedett, csak egy kísérő basszus maradt, ez lett a Nuove Musiche, a monódia, ez nyitotta meg a kaput az opera, mint műfaj előtt. Ez a dallam-orientált gondolkodás ma annyira triviális, hogy újfent nehéz megérteni azt, hogy százévekig ez nem így volt; tehát Machaut itt kicsit kilógott, csak próbáljuk hallgatni kortársait, vagy akár Josquin jóval későbbi zenéjét, alig tudjuk az alapmelódiát kihámozni a szólamok szövevényéből.

Azért ne Vivaldi melodikusságát keressük, mert ne legyenek illúzióink, ezt a zenét rendkívül nehéz hallgatni. Mármint úgy, hogy valamit megértsünk ebből az egészből. Nem kell elszomorodni, ez akkoriban sem volt egyszerű; Jean de Crounchy írja, hogy 'nem tanácsos mindenki (ordinary audience) előtt előadni, csak a jól képzett füleknek, akik a művészet belsejébe hatolva gyönyörködnek a hangjegyek finomságaiban.' 

Mindez 650 évvel ezelőtt. Őrület, nem?

Tudunk még ilyen szerzőt?
Kapásból egyet, biztosan. Régizene-kedvelőként a horizonton mindig ott terpeszkedik Bach zenéje, valamiért úgy alakult, hogy kikerülhetetlen, ott úszik, mint egy nagy Zeppelin, mindent árnyékol, tehát az összehasonlítósdit ki sem lehet kerülni. Machaut-val a korszak két végén vannak, a távolság 400 év.
Lett-e fejlődés, vagy csak az idő telt? Maradjunk annyiban, hogy erre mindenkinek van lexikonos meg saját válasza is.

Bach zenéje teoretikus lett, Machaut zenéje még metafizikus. Mit is jelent ez? Az egyik egy mesteri szűrlet a látszatvilágra épült elméletekből, osztunk-szorzunk-matekozunk, a másikon átragyog az ősi egység, a primordiális létezés töredéke. Az egyiknek az összes fűszer a rendelkezésére állt, a másiknak kb. csak a só. Mindkettő jól főz, de az ételek terén ízléseink erősen eltérhetnek. És el is térnek; bár az egyik egy Petrarca vagy Dante volumenű költő is, most per pillanat mégis a fűszerkonyhának áll a zászló.

Az együttes aránylag ismeretlen. Ráközelítésük már szimpatikus, mert két éven keresztül csak kutattak és gondolkodtak, hogyan is kellene tálalni ezt az egészet. Igényességükre jellemző, hogy nem kis fejtörést okozott, hogy melyik régi francia nyelvjárás szerepeljen a lemezen.

Mert itt költészetről van szó, versekről, ugyanis a motetták szövege jórészt a szekuláris repertoárból lett kölcsönözve, és egy pillanatra se feledjük, itt a zene nem a szöveg uszálya és alárendeltje volt, hanem a prima, tehát ha nem jött ki a versláb, akkor nem lehetett a ritmuson kicsit igazítani, mint ahogyan ma megszokás.

Egyszerű versikékről van szó, netán valami szimpla nép-izékről…? Hát jól mellélőttünk, mert a szöveg annyira sokrétű és többszintes, hogy itt alkotódott meg az a kifejezés, hogy textuális polifónia, a többit inkább próbáljuk megsejteni, máskülönben hetekig írogathatnám a blogba a mátrixokat a bibliai utalásokról és az aritmetikai szabályrendszerekről meg a versformák ritmusáról meg a szótagok helyéről meg a morfologikus hangsúly-diszlokációkról meg a hasonlókról…

Na, ezek után betegyük a lemezt, vagy igyunk inkább valamit…?
Mindkettő jó ötlet, lehet akár egyszerre is.

Mert a sok rémisztgetés után nem a szólamtáblázatok jönnek sem pedig az izoritmia meg a semiperfect mozgása.

Hanem valami, ami olyan, mint egy hirtelen napsugár.
Egy rácsodálkozás.
Egy finom, szépívű szövet tekeredik le.
Egészen szokatlan és egészen jó; valamit belénk tölt a szöveg és a zene ritmusa; valami újat, amit talán eddig még nem hallottunk, vagy csak a szétszóródott morzsáit csipegettük. És valami halk sejtés lesz, hogy milyen is így elsőre… extravagáns, ez a jó szó. Az énekhangok fenomenálisak; néhol olyan, mint egy ráolvasóvers-kórus, néhol olyan, mint egy szívmegszakadó szerelmes vallomása a lehanyatló Holdról.. A feltörő szépség finoman és határozottan ráz. Felráz, mert szép a nyelvünk, tehát felfelé emel, mert ez egy felső zene, mást nem is tehet…

Tudom, hogy sok ajtó be van zárva, a reteszek meg a lakat-halmok jó rozsdásak, lesz, akinek az ujját megszúrja, lesz, aki elszalad, lesz, aki nem érti, meg lesz, akinek egyszerűen nem tetszik.

Mindez totál lényegtelen. Ez a zene létezik és működik. Akkor is, ha sokan hallgatják, és akkor is, ha senki sem hallgatja. A zenei alapkövezetbe szilárdan beleépült, fraktálhálózata eltéphetetlen.
Tényleg olyan, mint a szalamandra.

...amelyről köztudomású, hogy elpusztíthatatlan, soha meg nem született és soha meg nem hal, víz nem ártja, tűz el nem emészti, mert a tűz belsejében él.

[Ez a legnagyobb öröm a zenében, megszerettetni másokkal]

És a különleges szépségű bookletben, a végefelé, ott van pár sor, amely megemlékezik arról, hogy igazából, miért is készült ez a lemez.

Nekem pedig eszembe jut, hogy ugyanezért íródott ez a cikk is.
Sőt, maga az egész Komolyzenei Ajánló.

Részemről örülök, hogy valaki ide nagy szívvel és lelkesedéssel leásott, és megmutatta, hogy forogtak akkoriban a planéták. 

________________________________

Köszönet zenész ill. zenetanár barátaimnak a segítségért

Rajtam volt a bordó pulóver, rajtuk fekete, ill. csak egy póló, pedig hideg volt..

________________________________

Dr. Répássy Dénesnek jó a Machaut cikke, köszönet érte.






______________________________________
Képek:
1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19