2016. július 12., kedd

Barbár áhítat - Machaut és a Graindelavoix





Guillaume de Machaut 1300-ban született, először Luxemburgi János cseh király szolgálatában, majd Navarrai Károly alatt Rheims kanonokja lett. Nagyon híres költő is volt, zenéjének ismertségére pedig jellemző, hogy műveit több mint 70 kéziratban találták elő – ez ma, a 14. századot tekintve, teljesen egyedülálló.


Ez a műve azért híres, mert az elsők között van, ahol a mise tételeit alapvetően egy szerző jegyzi. Korábban, és még százévekkel később is szokásban maradt, hogy a szertartás zenei betétjeit innen-onnan, különböző művekből állítják össze, itt viszont egy gondolatra fűződik minden; a lemez még néhány motettával kiegészítve foglalja keretbe ezt a különlegességet.


Hogy miért különlegesség?, egyrészt, mert az Ars Nova idején vagyunk, ahol a zenei eszköztár még annyira más volt, hogy feltétlen el kell csodálkozni azon, hogy egyáltalán meg tudjuk hallgatni ezt a felvételt, másrészt pedig Machaut valami olyan speciális zeneiséggel komponált, amely teljesen egyedivé teszi ma is.
Erre nyilván más is felfigyelt, így a Messe de Notre Dame eléggé ismert, aránylag hamar bástya lett a régizenei horizonton, de ez az előadás annyira más, hogy szinte átstrukturája eddigi véleményeinket.


Mert rögtön felmerül a kérdés, hogy vajon Machaut korában ez így elhangozhatott-é vagy sem. Úgy tűnik, a kritikusok szerint nem nagyon. A Graindelavoix esetén ez a vélemény majdhogynem borítékolható volt; emlékezzünk, hogy az Ockeghem lemezzel mekkora jó nagy követ dobtak a régi kóruselőadások szép állóvizébe, immár 10 éve, a hullámok azóta sem csitulnak. Most a helyzet jóval bonyolultabb, mert ez az előadásmód kimondottan…milyen is? …hát olyan, mintha direkte szembe akarna menni a kánonnal 


Kiakasztó?
Az.
Néhol olyan érzés, mintha egy csapat vadembert zártak volna be a templomba. Kakofonikus kiáltozás, szólamok ötletszerű belépése, fél-, negyedhang környéki kisiklások. Egy barbár törzsnek nagy nehezen elmagyarázták a keresztény metafizika alapjait, megtanították őket az énekekre, és most ők így tudják kifejezni a dolgaikat.


Amikor elsőre véleményt próbálunk formálni, simán belesétálhatunk abba a csapdába, hogy visszafelé próbálunk magyarázni dolgokat, amelyekről fogalmunk sincs, hogy is működtek akkoriban. Amikor a jólfésült, rizsporos Bach-fúgás, szigorú és lelketlen precizitás a kiinduló kocka, amelyben szürkére festve álldigálunk, vagy az olyannyira kedvelt klasszika agyonszorított üres frázisaiban, akkor a visszavezetés eredménye ettől az előadástól igen messze fog esni, az értetlenkedés garantált. 


Björn Schmelzer teljesen másfelől közelítette meg a dolgokat. Egyszerűen kiemelte magát a régizenei játék kötelező deduktív kényszereiből, és egy saját, teljesen intuitív alapállásról indult el. Nyilván napestig mehetne a vita, hogy melyik közelítés helyesebb, célszerű inkább elfelejteni ezeket, miközben hallgatjuk a zenét, akkor is, ha ez ab ovo ellenkezik az emberi elme asszociatív-kényszeres működésével.


Amúgy a mediterrán világban valami enyhén hasonlót már láttunk; emlékezzünk a Pergolesi-féle Stabat Mater verziók összehasonlítására. A Le Poeme Harmonique is kapott eleget a fejére, amikor  - teljesen jogosan – megpróbálták egy korabeli szertartás részeként felfogni, valamelyik Nápoly környéki templomban az 1700-as ével elején. Most még 350 évvel visszább vagyunk, az Ars Nova idején, ahol még manapság is mindenféle teóriák homályos tenyészetében gyönyörködhetünk.




Hallgatva a lemezt egyre jobban körvonalazódik a sejtelem, hogy valami nagyszerű dologban van részünk. Rájövünk, hogy azok a káosz-belépések szigorú rendszer szerint zajlanak; feltűnik, hogy a félhang-ejtések atompontosak. Az énekhangok fenomenálisak, egészen nagy ívek fonják át az egész előadást. 

A vadság egyre inkább őszinteségnek tűnik. 
Amikor Krisztus történetét tényleg elhisszük. 

Pontosan olyan, mint amikor egy régi kép vagy bútor  restaurálásakor előbukkannak az elfedett-elfelejtett színek és fények Mint amikor a kocka fadobozból kicsomagolva a szalmából kivesszük a vékony porcelánt, és meghökkenünk a kézzel festett minták finomságain. Mert egyre több belső finomság tűnik elő. Egy furcsa és más zenei nyelvű hálózatban; egy sérülékeny és tünékeny mátrixban rendkívül óvatosan kell mozognunk, hogy megérezzük a pókháló mintáinak szépségét.


Tehát az a furcsa helyzet áll elő, hogy ebből a vad és kérlelhetetlen egyenességből annyira vékony szálak szövődnek, hogy befogadásuk valahogy…mit is csinál?, hát, mondjuk úgy, hogy feltétlen civilizál. Mint a porcelánnál. Civilizál az, hogy a csésze füle nem ott van, ahol kéne, totálisan nem ergonomikus, túl vékony, elég egy rossz ránézés, eltörik, jó, de akkor mi a frásznak az egész kínlódás?, mert mozdulatainkat finomítja, ha nem akarjuk kilötykölni a teát, erősen koncentrálni kell, hogy el ne törjük, miközben nézzük a gyönyörűen festett mintákat, és ha sikerül a manőver, akkor a tea íze egészen más lesz, mint a sárga csorba bögréből, vagy ha esetleg csak cipeljük, de nem értjük, ott a hátunkon, nyom rendesen, de nem érjük el mégsem, pedig ott van mindenhol körülöttünk… 


Hogy feltétlen ajánlott? Nem egészen.
Mert ne hazudjunk, magunknak meg főleg ne. Olyan nincs, hogy ez is tetszik, meg a Vonósszerenád is; vannak dolgok, melyekre még a Nap is másképp süt. Tehát lesz, aki elszalad, és lesz, aki a fülét befogja; és azt kiabálja, hogy olcsó és hatásvadász, és gyötörjük valami mással. Lesz, akinek a Peres-fél konvencionális felvétel jobban tetszik, és lesz, aki a Bach-gyűjteményében gyönyörködik inkább, vagy a Mozart-összest hallgatja. 
Ízlésükkel nincs hiba.


Másoknak viszont teljesen más ízű lesz a tea, miután ezt a CD-t felfedezték.
Számukra készült ez az írás.





_________________________________
Képek:
1-2-4-5-6-7-8-9